Titkárnőből rabszolga 3. rész

Amikor a főnököm befejezi az összes megbeszélését, és már véget érne a munkanap, behív magához. Be kell számolnom mindenről, és úgy egy óra múlva kiderül, ez a felszólítás szó szerint értendő: nem csupán a munkaügyi, üzleti eseményekről, hanem mindenről, ami velem történt, amit éreztem, amire gondoltam, amire és amennyire vágytam nap közben… Természetesen a Tamásos epizódra is sor kerül. A fiókjába nyúl, elővesz egy gumi óvszert, odadobja: Úgy tudom, még bent van az irodájában. Menj le és keféltesd meg magad vele.
„Ne, ezt ne, kérem, könyörgöm, ezt ne…” – magamtól térdelek a lábához, majdnem hason csúszok, és semmi mást nem tudok mondani, csak ezt.
„Azonnal hagyd abba ezt a nyávogást. Órák óta mást sem hallok, mint hogy mennyire kielégítetlen vagy, hogy a pinádra elég lenne rálehelni, attól elélvezne, most meg siránkozol. Mintha nem lenne mindegy, hogy melyik fasz turkál benned… Én nem foglak megdugni, arról ne is álmodj. Szedd össze magad kicsikém, és indulj, de azonnal.”
Feltápászkodom, rendbe szedem a ruhámat. Szédelgek. Bármire is készültem ma reggel, arra, hogy pont Tamásnak kell széttennem este a lábamat, végképp nem számítottam. Magamtól sohasem tettem volna meg: állandóan a nőügyeiről beszél, amelyekkel nem az a legnagyobb probléma, hogy sajnos igazak, hanem hogy miközben minden lányt meg akar dugni, mihelyt sikerült, azonnal kurvának is tekinti őket – és erről lehetőség szerint perceken belül igyekszik tájékoztatni minden füllel bíró ismerősét is.
Lementem az alattunk lévő emeletre, és benéztem néhány – üres – irodába. Végül odaértem Tamáséhoz. Valóban ott volt, tiszta erőből verte a billentyűzetet. Lelkesedéséből arra következtettem, hogy játékszenvedélyét, nem pedig munkamániáját éli ki éppen.
Mit szeretnél, kisédes? – nézett föl.
Vince még mindig szabin van? – kérdeztem hülyén, jól tudva, hogy az illető – Tamás közvetlen munkatársa – csak a jövő héten jön újra.
Persze – állt föl, majd villámgyorsan témát váltott. – Még mindig olyan feszült vagy, mint délelőtt voltál? – kérdezte, miközben hozzám lépett, és kezei elfoglalták szokásos helyüket a derekamon. Most nem húzódtam el, bár ösztönösen majdnem hátrébb léptem. Rákényszerítettem magam, hogy legcicásabb hangsúlyommal válaszoljak: „Háát, egy kicsit még mindig… Tudod, elég fárasztó nap volt, ráadásul volt némi magánéleti problémám…”
„Hm… Tudod, hogy mi a magánéleti konfliktusok legjobb megoldása?” – nézett rám valamiféle, általa bizonyára sármosnak vélt pillantással, amely azonban nem annyira férfiúi bájt, hanem inkább az azonnali dugásra való felszólítást sugározta.
„Nem igazán… Esetleg újabb magánéleti konfliktusokba való belebonyolódás?” – kérdeztem ártatlan tekintettel.
„Nem pont erre gondoltam, bár a „kutyaharapást szőrivel” szerintem sem rossz taktika” – replikázott egyre rekedtebb hangon, miközben a keze már a fenekemnél járt. Valószínűleg nem akart lejjebb hajolni, ezért nem a kezét csúsztatta lejjebb, hanem a ruhát kezdte feljebb húzni az ujjaival. Váratlanul erősen megmarkolta a fenekemet, kicsit szét is húzta, miközben ezt suttogta:
„Imádlak… mindig is erre vágytam… csodálatos a bőröd… az illatod… őrülten jó a feneked, talán csak a lábad múlja felül… bár csak holtversenyben…” – ezzel az utolsó megjegyzéssel egy időre letudta mind az udvarlást, mind a humorizálást. Ahogy végigtapogatta a fenekemet, úgy tűnt, némileg zavarba jött, legalábbis a mozdulataiból erre következtettem. A testem első részére helyezte a hangsúlyt, miközben nekilökött a szekrény oldalának. Ahogy végigsimította a szeméremdombomat, végre rátalált a hangjára: „Affenébe… rajtad nincs bugyi…?”
Készültem, drága… – motyogtam a helyzethez illően.

Hátrébb lépett, és vizslatni kezdett. Figyelmes szemlélőként hamar észrevette a combfix alá dugott kotont. Vigyorogva előkapta, és közben – egyetlen pillanatra – megfeledkezett arról, hogy uralkodjon az arcvonásain. Ekkor nem csupán a szexuális vágy látszódott rajta, hanem valamiféle győzedelmes arckifejezés is: pontosan tudtam, ugyanezzel a gúnyos, lenéző ám végtelenül büszke tekintettel fogja elmesélni holnap a többieknek, hogyan könyörögtem be őt a lábaim közé, mennyire törtem magam, hogy kívánatos legyek, és mennyire igyekeztem mindennel előre készülni, nehogy bármi akadálya lehessen a kefélésünknek – helyesebben annak, hogy ő végre megbaszhasson engem.

Ettől a pillanattól egyébként pontosan erről is szólt az egész. Szó nélkül felültetett az asztalra, majd belémvágta a lompost. Nem túl virtuóz technikával, de nagy erőbedobással és sebességgel lökdösött. Felizgatott puncimnak szinte csak ennyi kellett, már az első pár lökés után elélveztem: ez azonban köszönő viszonyban sem volt azzal az orgazmussal, amit a főnökömmel szoktam elérni. Csak annyi volt, mintha egy görcs kioldódott volna, különösebb élmény nélkül. Tamás azonban még korántsem végzett ilyen gyorsan. Ahogy tovább dugta a puncimat, gondolatban végigéltem a nap közben történteket, és lassan újra felizgultam. Én is egyre lelkesebben mozogtam, próbáltam úgy csinálni, hogy minél beljebb férjen bennem, ám ennek nem annyira technikai, mint méretbeli akadályok állták útját. Ennek ellenére egyre közeledtem a csúcshoz. Hangomon, mozgásomon is érezhette, már csak másodpercek választanak el a második orgazmustól, sőt, mivel éreztem, ő sincs messze, lihegve kértem: „Egy picit, mindjárt ott vagyok…” Esze ágában sem volt várni, sőt, inkább belehúzott – a következő pillanatban el is élvezett.

Legszívesebben üvültöttem volna, vagy megverem. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, amit a főnököm művelt velem. Annak oka volt, jelentősége, súlya: ő mindent kitervelt, mindent tudatosan csinált, méghozzá úgy, hogy én is tisztában voltam vele: ez egy ilyen játék, bevállaltam, viseljem.
Tamással azonban ez csak egy szimpla kefélés volt, mi a fenéért nem tudott várni tíz másodpercet? Vagy legalább miért nem próbálta meg…? Láttam rajta, neki ez egyszerűen nem számít, oda se bagózott, mit csinálok, mi történik velem, mit érzek… Ezt következő szavai is alátámasztották.
Miután megoldotta a gumi problémáját, hozzám hajolt, és elbájoló hangon megkérdezte:
„Jól számoltam édesem, kétszer is elélveztél?”
„Nem, csak az elején egyszer. Most sem lettem volna messze tőle…” – feleltem dühösen, szemrehányó hangsúllyal.
Fülig ért a szája: „Hát akkor majdnem kétszer sikerült…” – könyvelte el, mint hatalmas sikerélményt. Holnapra a „majdnem” szócska is nyilván ki fog kerülni a mondatból…
Nyomott egy gyors csókot a számra, majd elfordult öltözködni. Valami elbocsátó szép üzenet hangulata volt az egésznek, úgyhogy összekaptam magam, és otthagytam.

A főnököm még az irodájában van. Nem kérdez semmit, de látja az arcomat: kielégítetlen vagyok és végtelenül szégyellem magam.
„Holnap szombat, de nagyon jó lenne, ha el tudnál jönni velem egy tárgyalásra. Etiénne úrral lenne egy megbeszélés, Szentendrén az Aquincum Hotelban. Szerveztél már programot holnapra?”
Eszembe sem jut hazudni. Őrület: bár dühös vagyok, megalázott, és borzasztóan félek, mi vár rám, szinte kíváncsian várom, mi lesz a folytatás – és valahol a lelkem mélyén örülök is, hogy nem kell hétfőig várni, amíg kiderül.
„Napközben nincs semmilyen programom, takarítani akartam otthon, és felkészülni az új munkára…” – mondom zavartan.
„Semmi más?”
„Szó volt róla, hogy egy barátnőmmel elmegyünk este moziba… fel kellett volna hívnom ma, hogy megbeszéljük, de elfelejtettem. Valószínűleg azt hiszi, hogy nem aktuális. Még otthonról rácsöröghetek, hogy nem jó nekem azt este… mármint ha olyan sokáig szükség van rám…” – mondom zavartan.
„Nem hiszem, de a biztonság kedvéért jobb, ha lemondod. Vasárnap nem kellesz, azt csinálsz, amit akarsz. Holnap reggel érted megyek a lakásodra kilenc órára. Legyél készen, ugyanilyen szerelésben, mint ma.”

Fekete-fehér pepita miniruhát veszek föl, olyat, amelyik első ránézésre különösen finom szabású kiskosztümnek tűnik: a felső részén aprócska gombok, sőt látszólag még gallér is van. Fekete combfixet veszek, hozzáillő cipőt és ridikült.
Mindennel készen vagyok, amikor csöngetnek az ajtón. Kinyitom, ő áll ott.
Nem szól egy szót sem, nem utasít, csak azonnal felrántja a ruhát. Kötelet vesz elő a táskájából, a derekamra tekeri, majd átvezeti a lábam között, eligazgatja a puncimnál, az ajkaim között. Szorosra húzza, szorít, feszít a kötél, kérlelni kezdem.
Ülj le – szólal meg, most először. Leülök az előszobában lévő kis puffra. A kötél kicsit megereszkedik a pocimnál, úgy tűnik, mégsem olyan szoros: még egyszer meghúzza. Ennek köszönhetően lépni is alig bírok, amikor végül felállok. Visszaigazgatja a ruhámat, megnéz, rendben van-e, és elindulunk.