Titkárnőből rabszolga 4. rész

A kötél minden egyes lépésnél dörzsöli a puncimat, és persze valamennyire izgatja is – de az első helyen a fájdalom, a szorítás, a dörzsölés áll. Nem merem tovább kérlelni, nehogy még jobban megszorítsa, de abból, ahogy kapkodom a levegőt, ahogy nyöszörgöm, érzékelheti, nem túl kellemes élményben van részem. Ámbár nem is ez volt a célja.
Nem a ház előtt állt meg a kocsival – át kell sétálnunk a parkon, ráadásul láthatólag nem siet. Most szólít fel arra, hogy meséljem el, mi történt tegnap Tamással. Minden részletet hallani akar, a legapróbb momentumot is. Hihetetlen: az élmény, amikor átéltem, még csak különösebben érdekfeszítőnek sem volt mondható, izgalmasnak vagy izgatónak különösen nem. Most viszont, ahogy beszélek róla, ahogy újra és újra belekérdez, egyre jobban felizgulok.
Állj meg – szól rám, és ő is megáll, körülnéz. A park egy különösen elhagyatott részén vagyunk. Húzd föl a ruhádat – mondja, én pedig alig hiszek a fülemnek. Idegesen, remegő kézzel húzom fel, amikor folytatja: „Fordulj körbe. Lassan.”
Amíg megteszem, lehetőségem van arra is, hogy körülnézzek: látom, hogy nyoma sincs embereknek. Amikor újra szemben állok vele, utasít, hogy az ujjamat dugjam be keresztben a kötél alá a puncimnál. Megteszem, ő pedig húzni kezdi a kötelet. Fáj az ujjam, és közben egyre jobban nyomja a puncimat, ami izgat, és közben folytatnom kell a mesélést. Egyre jobban fáj és egyre izgatottabb vagyok. Rámszól, hogy hagyjam abba, most be kell nyúlnom két ujjammal a puncimba, de úgy, hogy egyik ujjam a kötél egyik, másik a másik oldalán hatol be. Ez persze azt is jelenti egyben, hogy valójában jóval nagyobbra kell tágulnia a puncimnak, mintha egyszerűen csak két ujjal nyúlnék magamba, hiszen a két ujjamat elválasztja a kisujjnyi vastagságú kötél is. Nehezen, de sikerül. Beszélnem kell tovább, közben pedig ki-be húznom az ujjaimat. Nagyon kényelmetlen, és mégis izgató. Egyre kevésbé félek a lelepleződéstől, bár látom, hogy a tekintete néha körbefordul, szétnéz, nem vettek-e észre. Majd egyszercsak ő is hozzám ér. Jobb kezével nyúl felém, hüvely-és mutató ujjai közé csippenti a csiklómat, és dörzsölgetni, szorongatni kezdi.
„Mit gondolsz, mit fog mesélni holnap Tamás a munkatársainak? Úgy mondd el, ahogy szerinted ő mesélné!”
„El… el fogja mondani, hogy megbaszta a vezérigazgató titkárnőjét… hogy lejöttem hozzá, és addig ugráltam körülötte, amíg belém nem vágta a farkát… nem volt rajtam bugyi, és már előre odakészítettem egy óvszert… már délelőtt is látszott, hogy totál rá vagyok izgulva.. este pedig már nem bírtam tovább…. és amikor elkezdett baszni, szinte azonnal elélveztem… látszott, hogy ki vagyok éhezve, alig várom, hogy végre megdugjanak… és aztán addig baszta a pinámat, míg újra elélveztem…”
Miközben dadogva, szégyenkezve elmondom, hogyan képzelem el Tamás beszámolóját, simogatja és dörzsölgei a csiklómat. Nem tudom visszafogni a hangomat: lihegek, sóhajtozom, nyögdécselek.
Rámszól, hogy vegyem ki az ujjaimat. Most már jobban hozzám fér, egyre erősebben dörzsöl, majd váratlanul összeszorítja az ujjait. Felkiáltok a fájdalomtól.
„Mit érzel?”
„Nagyon fáj… kérem… borzasztóan fáj…”
„Szeretnéd, ha elengedném?”
„Igen, könyörgöm… kérem szépen…”
„Mit tennél azért, hogy elengedjem?”
„Bármit, jaj…. kérem…”
„Bármit? Megdughat bárki, akinek engedem, bárhol, bármikor? Bármit megtehetek veled? Bármit beledughatok a pinádba, ami csak az eszembe jut? Bárhol, bárki előtt, bárhogyan megalázhatlak?”
Csorognak a könnyeim, annyira fáj, ahogy a csiklómat szorítja.
„Igen, igen, igen…”
Ebben a pillanatban elengedi – váratlanul, megdöbbentő élményként ér, hogy egy pillanatra még erősebb fájdalmat érzek, mint eddig, olyan, mintha ostorral csaptak volna rá. A következő pillanatban lüktetni kezd, érzem, ahogy áramlik benne a vér.
A keze közé veszi az arcomat. Miközben hozzám beszél, érzem a puncim illatát a bőrén.
„Mindazt, amit elmondtam, megtehetem. Bármikor, bárhogyan. Nem azért, mert te fájdalmadban beleegyeztél, hanem mert már ezt sokkal korábban megtetted. Most elengedtelek, de nem azért, mert könyörögtél, vagy mert igent mondtál. Te minden pillanatban azt teszed, amit én akarok. Ha akarom, szenvedsz, ha akarom, könyörögsz, ha akarom, sikoltozol – ha úgy akarom, akkor sem sikoltozol, amikor ennél sokkal nagyobb fájdalmat okozok neked. És ha úgy akarom, hát felizgulsz. Talán el is élvezel…” – miközben ezt mondja, lassan rásimítja a tenyerét a szeméremdombomra. Valamit igazít a kötélen, félrehúzza, és rászorítja az ujjait a csiklómra, az ajkaimra. Még érzem a fájdalmat, de ettől a mozdulatlan, forró tenyértől lassan-lassan az izgalom is visszatér.
„Mi lenne jobb, ha újra megdugnám a fenekedet, ha egy tollacska lenne a puncidban, vagy ha Tamás baszna meg?”
Nem tudok válaszolni… Tamástól irtózom, a toll csak felizgat, a legjobb az lenne, ha ő és csak ő foglalkozna velem… de a fenékbedugás fáj, közben pedig izgat, mert semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy ugyanezt a puncimban is csinálhatná… Elmondom a gondolataimat, nehogy megbüntessen, amiért nem válaszolok.
Nem szól semmit, ujjai ki-be járkálnak a puncimban, néha a csiklómat simogatják. Valahányszor hozzáér, összerezzenek, félek attól, hogy újból megszorítja. Minden egyes rémült rezzenésemre újbóli érintés, finom szorítás a válasz, mintha élvezné a félelmemet. És közben izgulok, egyre jobban. Dörzsöli a puncimat, a csiklómat, az ajkaimat, néha belém is nyomja egy vagy két ujját. Néha annyira erősen feltolja, hogy szinte felemel vele: bár magas sarkú szandálban vagyok, még így is lábujjhegyre kell tornáznom magam. Kicsit fáj, amit csinál, kiszakad belőlem egy kis nyöszörgés, de nem merek tiltakozni, nehogy abbahagyja, hiszen annyira, annyira jó…
Három ujja jár már bennem, feszít és nyom, simogat kívülről, egyre jobban élvezem, lihegek és kiabálok, hátrahanyatlik a fejem, érzem, ahogy testem elemelkedik a földtől egy újabb erőteljes nyomás hatására, feljajdulok, a következő pillanatban újra kint van a keze, csak kívülről simogat, alig várom, hogy visszadugja, bárhogyan is, de csak nem teszi, simogat, simogat, végre, végre hirtelen, gyors mozdulattal, szinte erőszakosan, újra három ujjal nyomakszik belém, hatalmasat élvezek, ebben a pillanatban ki is rántja az ujjait… kicsordul a könnyem, de a következő pillanatban már bennem is van a farka, kőkemény, és csak kefél megállás nélkül, az orgazmusom ott folytatódik, ahol abbahagyta, lüktet, hullámzik a hűvelyem, csorog a könnyem, érzem, ahogy benyomja az ujját a fenekembe, de most ez sem fájdalmas, csupa nedv, és csak egyetlen ujj, ez is izgat, és közben kefél fáradhatatlanul, újabb és újabb ritmusra… Kétszer-háromszor is elélvezek, az utolsónál pont egyszerre vele. Nem húzza ki rögtön, kiélvezi és kiélvezem az utolsó, pici lüktetést, összerándulást is.
Zsebkendőt ad, hogy letisztítsam magam, leszedi a kötelet és eldobja, majd rámparancsol, hogy menjek előtte. Nem is bánom, örülök, hogy nem látja az arcomat, vérvörös vagyok, a szememen, de talán a fülem hegyén is látszik, mekkorát élveztem az imént, hogy milyen hihetetlenül jól érzem magam azok után, hogy megkínzott és porig alázott.
Pár perc után odaérünk a kocsihoz, beülünk. Az órára pillantok. Még csak háromnegyed tíz.
Étienne úr nem egyedül vár ránk: mint kiderült, valamiféle átszervezést hajtottak végre a cégnél, amelynek következtében ő bekerült az elnökségbe, ami egyfelől nekünk nagyon jó, hiszen velünk kapcsolatos korábbi pozitív tapasztalatait így a legfelsőbb fórumot terjesztheti, másfelől viszont a folyamatos, szinte napi kapcsolattartást egy új, mondhatni fiatal kereskedelmi igazgató veszi át. A tárgyalás hivatalos hangnemben indul, amitől a társaság mindegyik tagja kicsit furcsán érzi magát, kivéve Vincent-t. Ahogy tellik az idő, úgy alakul ki, vagy inkább: változik vissza a szokásos, jó kedélyű társalgásra. Étienne-t könnyű fordítani, mint ahogy a főnökömet is: mindketten kitűnő ritmusban tagolják a mondandójukat, nem állnak meg feltétlenül minden mondat után, de nem is akarnak mindent egy szuszra elmesélni. Vincent-nel nehezebb a dolgom, gyorsan rájövök, hogy zavarja a tolmácsolás. Később kiderül, hogy lényegében folyékonyan beszél angolul, így sosem szorult tolmácsra eddig. Kizárólag Étienne miatt van rám szükség, aki ugyan a hétköznapi életben szintén jól használja az angol nyelvet, ám tárgyalás során valószínűleg sosem bocsátaná meg magának, ha nyelvtani hibán vagy félreértésen kapnák, így bűbájos akcentussal súlyosbított angoljához csak az ebédnél van szerencsénk.
Nagyon hosszúra nyúlik a beszélgetés, hiszen egyfelől az éppen aktuális ügyeket is meg kell beszélni, másfelől pedig nagyon sok általános információt kell tisztázni Vincent-nel. Aki, mint kiderül, még néhány napig Budapesten marad. Ebéd közben, amikor ráébred, hogy angolul tökéletesen megértik egymást a főnökömmel, megegyeznek, hogy hétfő délelőtt meglátogatja a céget.