Utcalányt csinált belőlem

Lépésről lépésre vált pokollá az életem András mellett. Utáltam magamat, az egész világot, de leginkább őt. Nem bántam volna, ha meghalok. Vagy meghal. Házasságunk Andrással amolyan régimódi frigy volt. A szülők már gyerekkorunkban egymásnak szántak minket – az iskolát járva sem lehetett kérdéses, kivel megyek a bálba, ki kísér haza, kivel csókolózom először és ki lesz az első az ágyban. Bandi szinte mindenben tartotta magát a szülei elképzeléséhez, csak éppen a nászéjszakát hozta jóval előrébb: alig voltam tizennégy éves, amikor kierőszakolta. Ő tizenhat múlt és nagyon rámenős volt. Semmi kedvem nem volt hozzá, de hamar megunta a győzködést és néhány pofonnal szerzett nyomatékot szándékának. Nem volt udvarlás, sem csók, csak úgy durr bele…
Nem meséltem el anyunak, mi történt a pajtában, de azt elmondtam, hogy megütött. Nem nagyon, de többször.
– Néha apádnak is eljár a keze – vigasztalt a mama –, mert a férfiak már csak ilyenek, de attól még lehet jó ember.
Hát én ehhez tartottam magam. Tűrtem a verést, és azt is, hogy attól kezdve András rendszeresen elvigyen valamilyen csöndes helyre és a magáévá tegyen. Nem élveztem, de rossz sem volt: furcsa érzés járta át közben a testemet. Néztem az eget vagy a mennyezetet, közben alig vártam, hogy vége legyen.
Tiztenhét voltam, amikor férjhez adtak a szüleim – azt hittem, hogy terhes vagyok, óriási botrány lett belőle és a szülők belekényszerítettek minket a házasságba. Szerencsére utána kiderült, hogy vaklárma volt a terhesség, de hiába nem volt szerelem, nem csinálhattuk vissza a dolgot…
Andrásban azonban dolgozott a sértődöttség, hogy az apja szabta meg neki, mit csináljon és mikor, ezért nem sokkal a nász után azt mondta:
– Elhúzunk innen Pestre, jobb életünk lesz ott, mint a faluban bárkinek!
Úgyhogy hamarosan búcsút intettünk a kis dunántúli településnek és feljöttünk Pestre, bérelt lakásba. Eleinte tényleg jó volt, egész más, mint otthon. Munkát is találtunk, de András olyan gyorsan belecsöppent az itteni életbe, hogy estéken át hiába vártam.
Aztán egyik este egy nőt hozott haza. Azt mondta, jó ismerőse, és most nálunk fog lakni, mert nincs hová mennie. Kifakadtam.
– Nem lesz nekünk már rendes életünk sosem? A kurvádat is idehozod nekem? – Mert, hogy az a nő nem csupán a lakótársa volt, ezt nem tudtam nem észrevenni. Nem is csináltak titkot belőle.
– Aranytojást tojó tyúkocska – árulta el bizalmasan András, aztán szégyenkezve bevallotta: – Editke, odalett minden pénzünk. Tudod, a haverokkal meg akartuk forgatni, de a Dezső eltűnt az egésszel. Segíts nekem, apámék megölnek, ha megtudják, hogy ennyire jutottam Pesten!
Úgyhogy egyszer csak azon kaptam magam, hogy a másik nővel együtt én is ott állok az út szélén és árulom magam. Prostituált lettem.
Nem volt nagy különbség. Előtte sem élveztem, most is csak annyi volt a dolgom, hogy tűrjem, ha a férfinak kedve van. Nem mondom, jobban éltünk, de mintha kipusztult volna belőlem valami.
Csak attól rettegtem, nehogy egyszer ismerős álljon meg az út szélen, nehogy megtudják, mi lett belőlem, nehogy elmondják a szüleimnek. Belehalnának, az biztos.
András igazi állat lett. Csak az elején kérlelt, hogy tegyem meg érte és a szerelmünkért. Aztán hamar beletanult a dologba. A téri srácok kiokosították. Úgy ütött, hogy ne legyen nyoma, de sokáig fájjon.Egyik nap telt a másik után. Autó jött, autó ment, egyik-másik megállt.
Minden napom ugyanúgy telt: arctalan férfiak jöttek, mind ugyanolyan, mind ugyanazt keresi. Gáspár azonban más volt. Rendszeres vendég lett – sokszor csak ültünk a kocsijában, rádióztunk és beszélgettünk. Jó volt vele. Néhány hét után azon kaptam magam, hogy mindig őt várom. Lestem a kocsikat, mikor jön már.
Egyik alkalommal Gáspár arca komolyabb volt a szokottnál.
– Mondani akarok valamit, Ditke!
– Nem jössz többet?
– Te nem jössz többet!
– Jönnöm kell, András megver, ha nem jövök!
– Megyünk – mondta, és elindultunk. Ahogy távolodtunk az ismerős környéktől, házaktól és utcáktól, mindattól, amit gyűlöltem, úgy szabadult meg lelkem ettől az iszamlós rémálomtól. Mintha ablaküveg lennék, amiről mossák le a mocskot. Csevegtem, örültem. Gáspár még nem oldódott fel, kicsit később megértettem, miért.
Úgy fél órája jöhettünk, amikor autó vágott elénk. Félrehúzódtunk. András és két másik szállt ki belőle vasrudakkal, botokkal.
– Hová, hová? Visszük a lányt fizetség nélkül? Te meg ugorj már ki! – ordított rám az egyik. Ledermedtem. Gáspár kiszállt.
– Melyikőtök az András? – szólt fenyegetően.
– Neked én nem vagyok András – acsarkodott a férjem.
– Gyere, beszélünk! – mondta Gáspár és félrementek.
Füleltem, de a beszélgetésből nem jutott el hozzám semmi. András haverjai is tanácstalanul álltak és egymást nézték. Örökkévalóságnak tűnt az egész. Végül Gáspár elégedett mosollyal jött vissza, András zavartan ácsorgott, a járdaszigetet rugdosta.
– Gyere, Ditke, menjünk!
Mintha hipnózisban lettem volna, úgy követtem minden szavát, holott igazából nem is ismertem, alig tudtam róla valamit, mégis éreztem, hogy benne megbízhatok, nem csap be. Úgy tíz perc múlva megérkeztünk egy fogadóhoz. Bementünk az étterembe.
– Most mondok valamit és a te a végén csak annyit válaszolsz, hogy igen vagy nem. Kibéreltem itt neked egy szobát. Tévé, telefon, nyugalom. Dolgozhatsz az étteremben, ha van kedved. Ha nincs, elmehetsz bármikor. Én csak hetente kétszer jövök erre, tudod: utazom. És nem Gáspár vagyok, hanem Gyuri.
– Milyen Gyuri?
– Aki kimentett a kútból gyerekkorunkban, és aki megígérte, hogy visszajön érted…
– Istenem, mindjárt elsüllyedek szégyenemben! – miközben én zokogtam, ő mesélt.
Elmondta, mennyire fájt neki, amikor hallotta, hogy férjhez mentem.
– Miért nem mondtad rögtön, hogy te vagy? Amikor először vettél föl a kocsidba és döntöttél a hátsó ülésre. Nem rossz az, hogy így látsz viszont?– Mi lenne a rossz? Itt ülsz, mosolyogsz és éppen azon gondolkodsz, hogy maradsz-e velem. Kevés férfi van ilyen jó helyzetben.
– De a múltam…
– Nekem is voltak dolgaim, még ha nem is ilyenek, de attól még rondák. Ne foglalkozzunk ezzel! És én? Én legalább tetszem?
– Nagyon, Gyuri! Te nem is tudod, milyen nagyon örülök. De mondd, hogyan találtál meg?
– Nem fogsz örülni.
Tényleg nem örültem. Miközben folyton azon rettegtem, hogy apámék megtudják ezt az egész mocskos históriát, éppen ők siettek a segítségemre. Gyuri ugyanis felkereste őket és felőlem érdeklődött. Anyu sírva mesélte neki, hogy egyik ismerősük látott engem az út szélén. Gyurit küldték, hogy nézze meg, igaz-e. Hát igaz volt. Gyuri akkor elkezdte szervezni a „kiszabadításomat”. Mert ez a drága fiú komolyan gondolta, amit gyerekkorában mondott.
Természetesen elfogadtam az állást, ott maradtam a fogadóban és hetente kétszer Gyuri is eljött hozzám. Lett pénzem, lett újra becsületem, és egy idő után a szüleimmel is mertem találkozni. Megbocsátottak, tudták, hogy András volt a hibás.
Viszonylag gyorsan sikerült elválnom (ebbe András apja is besegített, mert miután megtudta, miből élt Pesten a fia, maga vette kézbe a dolgokat). Egykettőre elváltunk és hozzámentem Gyurihoz. Azóta pedig úgy élünk, mint a mesében. Néha még most sem hiszem el, pedig igaz.
[Escort történetek] Utcán szexelnek a barcelonai prostituáltak – Kurva drága  a kurva – Lady Jenny domina testtileg lelkileg megkínoz – Több tízezer magyar ribanc külföldön – Stricik és megkéselt eltört karú, letépet körmű örömlányok.