Az érzelmek felvállalása és a szexuális vágy

Szexuális vágyaink kifejezése és az érzelmeink felvállalása között erős a kapcsolat. De vajon mitől függ, hogy hajlandóak vagyunk-e megmutatni érzelmeinket. A szégyellős koldus üresen maradt tarisznyájával kissé morbid képnek tűnhet a női szexualitás tárgyalásakor, azonban kifejező. Ha lelakatoljuk a szánkat, és nem adunk érthetően hírt a vágyainkról és az igényeinkről, könnyen a mímelt orgazmusok és háromhetes fejfájások csapdájában találhatjuk magunkat. Az „őszintén mocskos beszédre” való képességünk első blikkre inkább azon múlhat, milyen gyakran olvastunk Sade márkit és gésanaplókat, leleményes pszichológusok azonban néhány logikai lóugrással képesek voltak mindezt a szüleinkkel közös, legkorábbi élményeinkhez kötni.
Nyilván kevésbé meglepő, hogy a szexuális vágyaink nyílt kifejezése, és az érzelmeink felvállalása között erős a kapcsolat. Aki képes a sebezhetőségéről árulkodó emóciók megosztására – mint amilyen a félelem vagy a szomorúság -, az könnyebben felveti a telefonfülkében szeretkezés vagy a nővérkejelmezes szerepjáték ötletét is. A kérdés ebben a formában talán már kevésbé elrugaszkodott: Mitől függ, hogy hajlandóak vagyunk-e megmutatni az érzelmeinket a társunknak, vagy elfojtjuk azokat?
„Anyám azzal vigasztal, hogy az őszinteségem veszi majd le az embereket a lábukról – panaszolja egy 19 éves lány -, én viszont szeretnék kigyógyulni ebből az infantilizmusból. Nem arról van szó, hogy képtelen vagyok a rafinált spílert hozni a kapcsolataimban, hanem hogy gyűlölöm, hogy azonnal az arcomra van írva: most szorongok, most dühöngök, most meg majd’ kicsattanok a boldogságtól.” A keserv érthető: a látható érzelmeink gyakran fedni kívánt információkat szállítanak rólunk. A mimikai ráncok újrarendeződése vagy az arcpír nagyságrendekkel többet árul el, mint amennyit a szavainkkal vagy mondjuk az öltözködésünkkel szeretnénk közölni a nagyérdeművel. A rejtőzködés egy csomó szituációban létfontosságú lehet. Ki kívánja például egy állásinterjún a leendő főnöke elé tárni a rettegését a dadogásán vagy a reszketést kihangosító tűsarkain keresztül? Ugyanez igaz lehet a pozitív érzelmeinkre is: fél év böngészés után egy nívós lakáshoz érve többnyire igyekszünk leplezni az ujjongást az ingatlanügynök előtt, nehogy a hurrázással hiúsítsuk meg az alkudozást.
Az érzelmeink nyílt kifejezése nem csak rajtunk, hanem a társunkon is múlik – érvelhetnénk: „Mindig olyan férfiakkal hoz össze a sors, akik abszolút nem nyitottak a lelkizésre – mondja egy 31 éves nő. – Belekezdek, hogy elmeséljem, mennyire elszomorít, hogy eltávolodtam a barátaimtól, vagy hogy levegőnek néznek a munkahelyemen, de mintha csak a falnak beszélnék! Látom a pasik arcán, hogy arra gondolnak: fejezze már be, hogy nézhessem végre a Híradót!” Bizonyára akadnak kommunikációs problémák az érzékenységüket leplező, a nőket pedig „ridegtartással” idomító macsókkal, de lássuk be: az, hogy hogyan értékeljük a partnerünk „fogadókészségét”, részben rajtunk múlik. Aki soha, sehol meg nem értett, az emberek közönyétől szenvedő nőként tekint magára, hajlamos mások jelzéseit negatívan, elsősorban elutasításként értékelni.
Amikor például este tízkor hazavergődünk, a férjünk ásítását értelmezhetjük úgy: „Basszus, direkt demonstrálja itt a fáradtságát, nehogy meg kelljen hallgatnia egy újabb kismonológot a főnököm szemétségeiről”. Ha viszont pár centivel magasabb az önbecsülésünk, és bízunk abban, hogy alapvetően érdeklődik irántunk a nagyokat sóhajtozó férj, gondolkodhatunk másképp is: „Tök jó, hogy ha nem érek haza napnyugta előtt, van valakim, aki elmosogat. Látom, ő is hullafáradt, ezért inkább bele sem kezdek a „Soha nem beszélgetünk, pedig anyám megint kiakasztott…” kezdetűbe. Pár szóval jelzem, hogy felhúzott a család, meg hogy dumáljuk meg valamikor, de asszem, nekem is jobb, ha valami pozitívra koncentrálok most. Abból akár szex is lehet…”.
Lám, csak sikerül visszakanyarodnunk az alapálláshoz: hogy kapcsolódik a kielégítő szerelmeskedés ahhoz, hogy hányszor mosolyogtak vissza ránk anyuék babakorunkban? Ott tartottunk, hogy minél elégedettebbek vagyunk magunkkal, annál gyakrabban vesszük észre, hogy a társunk kíváncsi ránk, és megfelelő támogatást nyújt. Ha észleljük ezt az úgynevezett „érzelmi válaszkészséget”, bátrabban fejezzük ki a bánatot, mérget vagy az örömünket akár. És ami számunkra most a legfontosabb: azt is, hogy mire volna szükségünk az ágyban ahhoz, hogy igazán élvezzük az együttlétet. A kiindulópont tehát az, hogy elhisszük: másokat igenis érdekel, hogy mi van velünk, figyelnek ránk, és reagálnak is, ha vesszük a fáradságot és önfeltárunk.
Itt lóghat ki a lóláb, vagyis ennél a pontnál bukhat felszínre a jól-rosszul elgereblyézett családi problematika. Aki gyerekként stabil kötődést alakított ki a szüleivel – mert szerették, és mert akkor voltak mellette, amikor szükség volt rájuk -, magabiztosan lép be a társas helyzetekbe. Akiket viszont elhanyagoltak, vagy épp akkor ugráltak körül tolakodó, erőszakos módon, amikor a csörgőivel játszott vagy kajált volna, bizonytalan, szorongó, a kívánságait a többiekéhez igazító felnőtté válhat. Nem egyszerűen olyanná, aki tekintettel van az emberekre, hanem olyasvalakivé, akinek nem lehetnek másoktól független, saját igényei. A ki nem fejezett, visszafogott vágyakkal és a feloldódásra való képtelenséggel pedig alighanem elérkeztünk a női orgazmus sokat vitatott, de mindmáig a maga teljességében körül nem járt témaköréhez.