Megkísértve 3

Izabella fejfájásra hivatkozva a szobájába vonult, és kérte, hogy ne zavarják. Gondolataiba révedve ült le az öltözőasztalkája elé, és öntudatlanul vette kezébe hajkeféjét. Lassú, egyenletes mozdulatokkal fésülni kezdte a haját, mígnem egészen megnyugodott a megszokott rítustól. Letette a hajkefét, és közelebb hajolt a tükörhöz, gondosan szemlélte arcának minden részletét. Ujjait az ajkához emelte, és körberajzolta azt, lágy érintésére orcája azonnal lázas pírrel égni kezdett. Élete első csókját kapta Gabriel atyától, és édes Jézus! Milyen fantasztikus csók volt az! Izabella tudta, hogy amit tettek, bűnös dolog volt, mégsem tudott teljesen őszintén bűnbánatot gyakorolni. Testében ismeretlen érzések ébredtek, ahogy az atya az ajkára hajolt, ahogy nyelvét a szájába csúsztatta, ahogy erős karjai átölelték az ő testét… A bizsergés felerősödött, becsukta a szemét, és próbálta felidézni az érintést. Borzongás futott végig a testén, és szerette volna, ha az atya újra megcsókolja. Ijedten nyitotta ki a szemét, amikor rádöbbent, mire is vágyakozik. Felállt a székről és idegesen az ablakhoz sétált. Már nem gyerek, szülei hamarosan kijelölik számára leendő férjét, nem gondolhat egy másik férfira, aki ráadásul még Isten szolgája is. Sőt! Egyáltalán nem gondolhat semmilyen férfira!
Szomorúan nézett ki az ablakon, tekintete akaratlanul is a templom tornyát kereste. Felsóhajtott, bánatosan latolgatta magában, vajon Gabriel atya mire gondolhat…
Gabriel kegyetlenül ostorozta magát. Izabella rémült leánykaként menekült el tőle, és ő meg is értette a rémületét. Olyat tett, mi ember és Isten előtt megbocsáthatatlan. Egy ártatlan leányzót a paráznaság bűnébe csábított, szájával illette az ajkát, testét a sajátjához szorította, hagyta, hogy bűnös vágyai eluralkodjanak felette, és leigázzák érzékeit. Szegény Izabella! Hogy össze lehet most zavarodva. Gabriel reménykedett benne, hogy hamarosan találnak okot és lehetőséget arra, hogy beszélhessenek egymással, szerette volna a lánynak megmagyarázni, hogy mi történt, nem akarta, hogy Izabella féljen tőle. Gabriel talán még sosem vágyott jobban arra, hogy régi, öreg barátja, Martin atya még az élők között legyen, hogy megoszthassa vele összezavarodott gondolatait. Arcát nyögve a tenyerébe temette, s minden erejével próbált felülemelkedni emberi gyarlóságán. Újabb hetek teltek el eseménytelenül. Nem múlt el nap, hogy Gabrielnek eszébe ne jutott volna Izabella, és szenvedélyes csókjuk. Úgy vonzotta magához a lány, mint éjjeli lepkét a lámpás fénye. Éjszakái lázas vágyódással teltek, és hiába mondott el több száz imát, és sóvárgott a lelki békéje után, érzései nem változtak. Gabriel kétségbeesett. Senki sem volt mellette, akinek meggyónhatta volna vétkét, és ez a titok úgy mardosta a lelkét, mint valami begyulladt seb.
Már az emberek is észrevették, hogy valami bántja, egyre több aggódó tekintettel találkozott, és próbált tenni ellene, mégsem tudott visszazökkenni régi énjébe.
Határozottan haragudott magára, mert még sosem került ennyire szánalmasan kiszolgáltatott helyzetbe, ráadásul tudta, hogy erre a betegségre nincsen gyógyír. Olyan helyzetben voltak, ami megoldhatatlanná tette problémájukat. Izabella egy fiatal lány, akinek hamarosan kijelölik a kérőjét, Gabriel pedig pap, Isten szolgája, akinek soha nem lett volna szabad, hogy efféle gondolatai támadjanak nyájának egyik tagja iránt.
Gabriel belefásult a gyötrődésbe. Mindaz, amit eddig örömmel tett, most sivár kötelességnek tűnt a szemében. Imái nem hoztak feloldozást, a fizikai munka nem adott lelki békét, és ott voltak az éjszakák… A kárhozatot hozó, élveteg vágyakkal teli éjszakák, ahol nem volt számára menekülés az emlékek és képzeletek elől.
Izabella hasonló gondokkal küszködött. Tanítói nem értették, mi történt vele, mi az, ami miatt nem képes koncentrálni. Izabella legszívesebben naphosszat a kertben heverészett volna, vagy árnyat adó fák alatt sétált volna, ahol egyedül maradhat a gondolataival, és érzéseivel. Étvágytalanná vált, étkezésekkor komoran piszkálta az ételt. Viselkedése olyannyira feltűnő volt, hogy édesanyja doktort hívott hozzá, aki kedélyjavító port írt fel, alkalmi használatra. Az aggódó anyának nem tudott megnyugtató hírrel számolni, Izabella ugyanis semmilyen testi betegségben nem szenvedett, így azt tanácsolta, ügyeljenek fokozottabban a leányukra, nehogy valami nagyobb baj történjen vele.
Mrs. Swan nem tudott mit tenni, újból felkereste Gabriel atyát.
A templomban nem találta, a sekrestyés fiú tanácsára az árvaházba vitette magát, ahol az atya elég sok időt eltöltött. A gyermekek között találta meg, éppen hittanórát tartott nekik az árvaház udvarán, egy árnyat adó tölgyfa hűvösébe húzódva. A gyerekek a földön üldögéltek az atya körül, és csillogó szemmel hallgatták Jézus életéről szóló történeteket. Mrs. Swan nem messze tőlük egy padon helyezte kényelembe magát, napernyőjét maga fölé tartva óvta bőrét a sugaraktól. Koros, többgyermekes asszony létének ellenére szívesen kuporodott volna le az árvák közé, gondjaitól függetlenül őt ugyanúgy lenyűgözte az atya által előadott történet, mint a gyerekeket.
Dorothy Swan nem örült a hírnek, amikor annak idején Martin atya a gyülekezet előtt bejelentette, hogy Gabriel veszi át tőle a parókia vezetését. A gyülekezet minden tagja szerette az idős atyát, és Dorothy nem sok bizalmat szavazott ennek a fiatal papnak, aki a rossznyelvek szerint igencsak mélyről érkezett.
Ahogy egy gazdag elöljáró feleségéhez illik, természetesen nem vett részt a köznép pletykáiban, de a fülét és a szemét nyitva tartotta, és így eljutottak hozzá is azok a hírek, melyek a fiatal atya múltjáról szóltak. Nem tudta, mi igaz belőlük és mi nem, de jó ideig gyanakodva és hitetlenül tekintett a jóvágású fiatalemberre.
Aztán Martin atya megtért a Teremtőhöz, és Dorothy, mint mindenki más a gyülekezetből, részt vett a temetésen. Gabriel atya gyásza annyira megrendítő volt, és olyan szívbemarkolóan gyönyörű gyászbeszédet mondott, hogy Dorothy megkövette magát gyarlóságáért. Nem számított, Gabriel milyen életet élt, mielőtt felvette a papi hivatást. Martin atya szerette őt, és bizalmába fogadta, Gabriel pedig sokszorosan szolgálta meg a belé vetett bizalmat. Rövid idő alatt megszerették az emberek, mert sokat tett a városkáért, ha segítő kézre volt szükség, rá mindig lehetett számítani, híres volt nagylelkűségéről, és hitének erejéről.
Nem lehetett nem kedvelni, hiszen nyílt arca, kedves természete, következetes szigorúsága, és a tehetsége, mellyel tisztes középúton tartotta nyáját, a társadalom közkedvelt tagjává tette.
Dorothy elnézte a férfi arcát, ahogy a gyermekek között üldögélt a földön, és magában pironkodva ismerte el, hogy Gabriel Martinez atya bizony elég szemrevaló fiatalember volt. Határozott vonásai mintha mindig frissen lennének borotválva, barna arcbőre kiemelte kékesszürke szemeit, sötét haján, melyet általában takart a kalapja, most megcsillant a fák ágain keresztültörő napfény. Mély hangja még a legtisztességesebb nőkből is izgatott borzongást váltott ki, és Dorothy bevallotta csakis saját magának, hogy az atya személye nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor hozzá igyekezett, különös gonddal öltözködött. Akárhogy is nézzük, az atya valahol férfi is volt, és Dorothy magán, és asszonytársain is észrevette, hogy ezt a kis bűnt mindannyian elkövetik az atya kedvéért.
Szétnyitotta a legyezőjét, és határozottan legyezni kezdte magát, hogy felhevült arcát kissé lenyugtassa, valamint ezáltal is elhessentse magától a tisztátalan gondolatokat.
Gabriel azonnal észrevette, amikor Mrs. Swan letelepedett nem messze tőle és a gyerekektől egy padra, és amíg mesélt, végig magán érezte az asszony figyelő tekintetét, de igyekezett nem tudomást venni róla. Nem esett ki a meséből, de az agya lázasan gondolkodott, vajon mit akarhat tőle Izabella anyja. Amikor befejezte a történetet, felállt és leporolta reverendáját. Megsimogatta az árva gyerekek buksiját és útjukra bocsátotta őket. Aztán a padhoz sétált és könnyedén meghajolt az asszony előtt.
– Mrs. Swan… Minek köszönhetem a látogatását?
Az asszony enyhén elpirult, összecsukta a legyezőjét, majd a kezét nyújtotta, és hagyta, hogy a pap felsegítse. Elfogadta a férfi felajánlott karját, belekarolt és lassan sétálni kezdtek, lépteiket a templom felé irányítva. Az asszony kocsisa lassan követte őket.
– Atyám! A segítségére van szükségem. Aggódom Izabella lányomért. Valahogy mostanában olyan levert, kedvetlen és szomorkás. Ön esetleg tud valamit, ami okozhatja nála ezt a borús kedélyállapotot?
Gabriel minden igyekezetével azon volt, hogy elhallgattassa szívének hangos dörömbölését, amit Izabella említése váltott ki belőle.
– Szeretnék segíteni Mrs. Swan, de nem tudok, de ha tudnám is, mi Izabella pontos baja, akkor sem mondhatnám el önnek.
– Még orvost is hívtam hozzá, de semmi kóros elváltozást nem tapasztalt a testében. Atyám, megtenné, hogy beszél vele? Talán holnap a mise után?
– Nem ígérhetem, hogy változást tudok nála elérni asszonyom, de természetesen szívesen beszélek vele, ha ön ezt szeretné.
– Köszönöm atyám, sokat jelent számomra a segítsége. Viszont más miatt is jöttem. Jövő hónapban virágkarnevált szeretnénk rendezni, jótékonysági bállal egybekötve. Kérném a segítségét ebben is…
Gabriel hallgatta, de nem hallotta az asszony fecsegését. Csak arra tudott gondolni, hogy újra beszélhet a lánnyal, ráadásul ezt most külön szülői engedéllyel teheti. Azóta az esemény óta óvakodott kettesben maradni Izabellával, és amikor véletlenül összefutott vele és a családjával valahol a városban, vagy a misék után, egyértelműen érezte a lány zavarát és elfogódottságát. Valahogy muszáj lesz túllépniük ezen a dolgon, mert előbb vagy utóbb fel fog tűnni valakinek az egymással szembeni viselkedésük, ez pedig beláthatatlan következményekkel járna. Igyekezett összpontosítani, és gondolatait elterelni a lányról, hogy az anyjára figyelhessen, de nem sikerült igazán. Hálásan sóhajtott fel, amikor visszaértek a templomhoz. Elnézését kérte az asszonynak, és sűrű tennivalóira hivatkozva elköszönt tőle, újra megígérve, hogy másnap a mise után elbeszélget Izabellával.
Már alig várta, hogy újra hallhassa a hangját, hogy a közelében lehessen, még akkor is, ha tudta, súlyos veszélynek teszi ki ezzel saját magát is és a lányt is.
Nem talált nyugalmat a hitében, és ez visszatükröződött a misebeszédből is. Most feleannyira sem volt átütő, mint ahogy az emberek megszokták tőle, de mindenki elfogadta, hogy az atyának rengeteg kötelessége van, amiket teljesítenie kell, és emiatt esetleg nem lehet mindig egyformán áhíttatott.
Halk zsongással távoztak az emberek a templomból, és Gabriel most különös örömmel fogadta a ministráns fiúk segítségét. Villámgyorsan végeztek a mise kellékeinek elpakolásával, Gabriel díszes viselete helyett egyszerű, hétköznapi reverendát öltött magára, magához vette a kalapját és kisietett a főtérre. Gyorsan megtalálta a Swan családot, arcán látszólagos örömmel üdvözölte őket.
– Asszonyom, Uram – hajolt meg tisztelettudóan -. Engedélyüket szeretném kérni, hogy elraboljam a társaságukból Izabellát. Szeretnék pár dolgot megbeszélni vele, ígérem, biztonságban hazakísérem, ha befejeztük a beszélgetést.
Dorothy Swan már felvilágosította a férjét arról, hogy megkérte az atyát, tudakolja meg, mi lehet Izabella baja, így mindketten azonnal bólintottak az atya felé, majd elköszöntek legkisebb leányuktól, és a családi kocsin hazatértek. A pap és a lány elfogódottan álltak egymással szemben a főtéren. Izabella mit sem tudott anyja tervéről, és most lázas izgalommal, és remegő idegességgel várta, vajon miről akar vele beszélni az atya.
Gabriel felajánlotta a karját a kisasszonynak, Izabella pedig zavartan karolt bele a férfiba. Lassan sétálni kezdtek.
– Lehet, hogy fárasztó lesz kicsit, de nem bánnád, ha hazasétálnánk? – kérdezte Gabriel.
Izabella nem tudott megszólalni, igazából még ránézni sem a papra, így hát bólintott beleegyezésül a kérdésre.
Újabb pár métert tettek meg így kart karba öltve, szótlanul. Vasárnap lévén sokan voltak a belvárosban, ki csak sétált a párjával, mások kávéztak a cukrászda teraszán, némelyek csak élvezték a finom nyári napsütést.
Az atya üdvözölte az őket köszöntőket, és Izabella is eleget tett az udvariassági szabályoknak, de nem tudott nem tudomást venni arról, hogy keze a férfi karjára simul, és hogy olyan közel van egymáshoz a testük, hogy érzi a férfiből áradó meleget.
Lágy szellő enyhítette a nap forróságát, és Izabella legszívesebben a tóhoz ment volna, levette volna könnyű kesztyűjét, hogy bőrén érezhesse a víz enyhítő hűvösségét.
Nem szólt, várta, hogy az atya mondjon valamit, elvégre ő kezdeményezte ezt a sétát.
Lassan maguk mögött hagyták a belvárost. A Swan család a városon kívül lakott egy impozáns házban, és Gabriel úgy gondolta, mire hazaérnek sikerül feloldani Izabellával a köztük lévő feszültséget. Lépteit öntudatlanul is az erdei ösvény felé irányította, nem akarta, hogy a beszélgetésüknek tanúi legyenek.
Nem volt közöttük terhes a csend, egymástól függetlenül ugyanolyan jól érezték magukat a másik közelségétől.
Izabella oldalát furdalta a kíváncsiság, de megvárta, amíg teljesen egyedül maradtak, és csak azután szólalt meg félve.
– Miről szeretett volna beszélni velem atyám?
Gabriel meglepetten torpant meg. Lenézett a mellette álló lányra, s mintha most döbbent volna rá, milyen közel vannak egymáshoz, hátra lépett egyet.
– Édesanyád aggódik érted. Úgy gondolja, valami lelki teher nyomja a vállad, és azt reméli, én segíthetek rajtad.
Izabella nyelt egyet és elfordította a fejét.
– Felesleges az aggodalma.
Gabriel az álla alá nyúlt és felemelte a fejé, hogy a szemébe nézhessen.
– Beszélnünk kell arról, ami történt Izabella. Én… nagyon sajnálom, ha összezavartalak… Vannak helyzetek, amikor az önuralom semmivé válik, és képtelen voltam leküzdeni a kísértést. Te egy gyönyörű, fiatal hölgy vagy, és én megbuktam az erkölcsösség vizsgáján.
Izabella megfogta a férfi kezét, és esdekelve nézett fel rá.
– Kérem atyám, ne hibáztassa magát. Én vagyok az oka, annak, ami történt… én nem is tudom pontosan, mi történt… Nem lett volna szabad elmennem akkor önhöz, de annyira bántott, hogy már nem beszélget velem, megijedtem, hogy magamra hagyott…
Gabriel halványan elmosolyodott, és másik kezét is a lány arcához emelte, lágyan megsimogatta a rózsás bőrt.
– Hogy is gondolhattál ilyen butaságot? Csak… én is összezavarodtam kicsit, és attól tartok, nem kezeltem megfelelően a helyzetet.
Nagyot sóhajtott, meleg lehelete végigcirógatta a lány arcát, majd elkapta a tekintetét az igéző szemekről, és újra biztonságos távolságba lépett tőle. A karját nyújtotta a lány felé, aki lágy mosollyal az arcán karolt bele, és folytatták a sétájukat.
Gabriel megköszörülte a torkát.
– Mindazonáltal nem kerülhetjük el, hogy megbeszéljük azt, ami történt. Tudd, hogy te nem követtél el hibát, nekem viszont koromnál, s hivatásomnál fogva is súlyos a vétkem.
Megrázta a fejét, amikor a lány meg akart szólalni.
– Nem, kérlek hallgass meg. Te egy, az élet dolgaival kapcsolatban tapasztalatlan fiatal hölgy vagy, akinek nem így és nem ilyen módon kellene vagy kellett volna szembesülnie egy férfi vágyával. Nem én vagyok az a személy, akivel ebben az élményben részesülnöd kellett volna, és én nem tudom magam elégszer ostorozni, hogy engedtem a kísértésnek. Egy ilyen intim érintést csak a házasság kötelékei között lett volna szabad először megtapasztalnod, és én csak remélem, hogy nem riasztottalak meg téged.
Izabella nagyon halkan szólalt meg.
– Nagyon zavarban vagyok ettől a témától atyám, de senki mással nem tudom megbeszélni, csak önnel. Tudja, eleget hallottam már a szobalányoktól, hogy milyen is a testiség, és a hallottak alapján túlságosan mohónak és durvának ítéltem meg ezt a tevékenységet.
Az arcához emelte a kezét, és félrefordította a fejét, hogy megpróbálja eltakarni a megjelenő pírt.
– Látja, máris ég az arcom, ha csak azokra a történetekre gondolok, amiket meséltek nekem… De amit akkor éreztem, amikor ön magához ölelt…. az valami… csodálatos volt… Gabriel egyre nehezebben kapott levegőt, ahogy a lány egyre jobban elcsukló hangját hallgatta.
– Ezzel nincs is semmi baj Izabella, ha megfelelő személlyel teszed, így kell érezned. A probléma az, hogy nem a megfelelő emberrel tetted, mert én nem vagyok a férjed, ráadásul egyházi tisztséget töltök be. Olyan dolgot tettünk, ami, ha kiderül, téged megbélyegeznek, engem pedig száműznek.
Izabella megállt, és haragosan kihúzta a karját a férfiéből. Lehajtotta a fejét, és szinte csak magának suttogta.
– Nem értem, ha valami ilyen szép lehet, miért kell bűnösnek éreznem magam? Isten előtt talán bűn az ilyen érzelem?
Gabriel csüggedten rázta meg a fejét.
– Nem az, ha a megfelelő keretek között történik. A testiség, ahogy te nevezted, csodálatos dolog. De Isten előtt csak akkor bűntelen tevékenység, ha azt a házasság kötelékein belül művelik. Minden más paráznaságnak minősül.
– Akkor a szolgálólányok és lovászfiúk bűnösek?
Gabriel a kényes téma ellenére elmosolyodott.
– Attól tartok, nagyon is azok.
Izabella szomorúan sóhajtott fel.
– Összezavarodtam, atyám. Amióta ezek az álmok kínoznak, nem vagyok a magam ura. Nem tudok koncentrálni, nem kötnek le a tanulmányaim, valahogy képtelen vagyok uralkodni a gondolataimon. Folyton vissza- visszatérnek az álmaimra, és ettől zaklatott és izgatott leszek. Azután a … – félve a papra pillantott, majd el is kapta tekintetét az arcáról – csók után pedig… nem is tudom, mintha nem is én lennék. Étvágytalanná váltam, és sóvárog a testem valami után, amit meg sem tudok határozni.
Gabriel nagyot nyelt, és a háta mögött összekulcsolta a kezét, hogy ellenálljon a kísértésnek, hogy magához ölelje a lányt. Körülnézett, de teljesen egyedül voltak a kis erdei ösvényen.
– Az, amit… érzel… teljesen normális. Csak nem nekem kellett volna felébreszteni benned ezeket az érzéseket. Én annyira sajnálom, hogy így történt, el sem tudod hinni, mennyire.
– És most mi lesz? El fog ez múlni valaha?
– Mindkettőnk érdekében remélem, hogy igen. Gondolom, hamarosan kijelölik számodra a leendő férjedet. Imádkozok érte, hogy… az érzelmeid és érzéseid viszonzásra találjanak nála…
– Házasság? Gyűlölöm ezt a törvényt! Mi jogon határozzák meg a szüleim, hogy ki legyen az ember, akihez hozzá kell kötnöm az életemet? Mi lesz, ha nem tudom szeretni őt? Vagy ha időközben találkozom olyan személlyel, akibe beleszeretek?
Gabriel elgyötörten nézte a haragtól kipirult arcú Izabellát, aki ökölbe szorított kézzel állt előtte, mellei domborulata ingerlően emelkedett és süllyedt, ahogy levegőt vett, szemei szinte szikráztak. Gabriel majd belehalt, annyira szerette volna megcsókolni.
Izabella, amikor rájött, hogy mit mond, és kinek mondja, ijedten az ajka elé kapta a kezét, és elhallgatott.
– Bocsásson meg atyám, szégyellem magam azért, amit mondtam… Én … nem is tudom, mi van velem….
– Ne kérj bocsánatot, köztünk marad. Bízhatok benne, hogy meggyógyulsz, és édesanyádnak nem kell tovább aggódnia érted?
Izabella összekulcsolta maga előtt a kezeit és lehajtotta a fejét.
– Igyekszem.
– Köszönöm, hogy ennyire éretten kezeled ezt a problémát. – Gabriel nagy levegőt vett – Nos, gondolom elérkezett az ideje, hogy betartsam a szüleidnek tett ígéretem, és biztonságban hazakísérjelek. Kisasszony…? – emelte fel a karját és tréfásnak szánt mozdulattal meghajolt a lány előtt.
Izabella felnézett rá, és halványan elmosolyodott. Az előírásoknak megfelelően pukedlizett a férfi előtt, majd elfogadta a felkínált kart. Szótlanul sétáltak tovább, de ez a csend már más volt köztük, mint az előbb. Feszültség lógott a levegőben, és mindketten érezték, hogy bár beszéltek a köztük történtekről, megoldást vagy magyarázatot nem igen találtak a problémára. A kerülőút ellenére végül csak elérték a Swan birtokot.
Izabella többször is nekikészült, hogy megszólaljon, de újra és újra elvesztette a bátorságát. A szíve a torkában dobogott attól, amit kérni szeretett volna az atyától, de úgy érezte, megfullad, ha elmulasztja ezt az alkalmat.
– Atyám…? – kezdett bele vontatottan, amikor már nem húzhatta tovább az időt.
Gabriel feszülten mosolygott le rá, szeretett volna már távol lenni a lánytól. Minden pillanattal, amit a társaságában töltött, csak még jobban vágyott rá.
– Mondd…
– Nem lehetne, hogy… azt sem tudom, hogy kérdezzem… Nem lehetne, hogy tanítson engem?
Gabriel értetlenül vonta meg a vállát.
– Mire gondolsz?
Izabella iszonyú zavarban érezte magát.
– Úgy hallottam, hogy ön, mielőtt Isten szolgája lett, eléggé jártas volt a világi dolgokban. Nem lehetne, hogy megtanítson engem bizonyos dolgokra? … Csak azért persze, hogy ha eljön az alkalom, felkészült lehessek…
Gabriel döbbenten torpant meg. Remélte, hogy félreértette a lány kérését, de Izabella mélyen elpirult és vonakodott ránézni.
– Istenem Izabella! Tisztában vagy azzal, mit kértél tőlem?
A lány szemébe könnyek szöktek, ahogy a férfi megragadta a vállait és könnyedén megrázta, így kényszerítve, hogy ránézzen.
– Mi lesz, ha a jövendőbelim nem képes olyan érzelmeket kiváltani belőlem, mint ön? Ha nem érti a dolgát? Éljem le az egész életemet úgy, hogy nem tudom, milyen az igazi testi szerelem?
– Az Isten szerelmére Izabella! Én pap vagyok!
– Ezzel tisztában vagyok atyám, ugyanakkor férfi is. Egyedül magában bízhatok, hogy nem fog visszaélni a helyzettel. Hát nem érti? A boldogságom függhet ettől!
– És mégis hogy gondoltad? Egy férfi jó esetben tapasztaltabb, mint az arája, azt hiszed, nem venné észre a gyakorlottságodat?
– Nem tudom, hogy képzeltem, mert puszta sejtéseim vannak a témát illetően, az ismereteim másodkézből valóak, és csak remélem, hogy nem hitelesek. Az elém vetített képek alapján csöppet sem kellemes tevékenységnek ítélem meg a házaséletet.
– Ez kész agyrém, és el sem hiszem, hogy efféle gondolat megfordult a fejedben Izabella Swan! Mi lesz a reputációddal? Ha megteszem, amit kérsz, és kiderül, a jó hírednek vége, és nincs az a hozomány, amiért cserébe egy tisztességes férfi feleségül akarna venni!
Izabella már majdnem sírt.
– Atyám, én nem kértem, hogy mindent tegyen meg velem, amit egy férj megtehet az asszonyával, én csak arra kértem, hogy tanítson meg bizonyos dolgokra, amik megkönnyíthetik az életemet, ha a szüleim választása rossz döntésnek bizonyulna. De ha ennyire nehezére esik, akkor felejtse el, amit kértem, majd megoldom magam!
Gabriel döbbenten nézte, ahogy Izabella hátat fordít neki, és haragosan elviharzik mellőle. Nem tudta, hogy magyarázhatná meg a lánynak, hogy érdemtelen a bizalmára, és hogy valószínűleg megbukna, mint erkölcsi mintakép, ha élne a lány engedélyével, és eleget tenne óhajának.
Méltóságáról megfeledkezve a lány után szaladt és a karját megfogva maga felé perdítette.
– Elfeledkeztél valamiről! Mint mondtad, férfi vagyok. Mit gondolsz, mi lesz, ha megengeded, hogy hozzád érjek? Mi lesz, ha elérek arra a pontra, hogy nem bírom kezelni a vágyaimat, és esetleg többet veszek el belőled, mint amit önszántadból nekem adnál?
Izabella nyílt tekintettel nézett fel a férfi arcába, szemében nyoma sem volt félelemnek.
– Bízom önben, atyám. Hiszem, hogy nem tenne olyasmit, amivel ártana nekem.
– A bizalom csak egy bizonyos határig erény Izabella, azon túl már naivitás. Vannak dolgok, amikhez nem érthetsz, olyasmik, amik sokkal veszélyesebbek annál, mint képzelnéd.
Bármit is mondott Gabriel, nem tudta kiűzni Izabella tekintetéből az eltökéltséget.
– Tanítson meg atyám a különbségre. Tanítson arra az életre, amit nem ismerek. Nem hiszem, hogy Urunk bűnnek ítélné meg a cselekedetét, hiszen a jó szándék vezérelné a tetteit. – Izabella a háta mögött tornyosuló házra nézett, majd visszafordult a férfihoz – Köszönöm, hogy hazakísért atyám, innen már magam is betalálok. Jövő héten vasárnap mindenképpen találkozunk. Remélem, hogy addig átgondolja a kérésem, és megszán engem. Ha nemleges döntést hoz, azt is megértem, és elfogadom. A kezébe teszem a sorsom, atyám..
Izabella bájosan pukedlizett, majd sarkon fordult és beszaladt a kapun. Gabriel sokáig nézett utána, agyában lázasan forogtak a gondolatok. Nagyot sóhajtva elindult, visszafelé a városba. Az esze tudta, hogy nemet kell mondania a lánynak, de a teste sóvárgott a kérés teljesítése után. Még ha igent is mondana erre a képtelen kérésre, akkor sem élhetné ki vágyait Izabellán. Nem mintha csak egyetlen módja lenne a testi vágyak kielégítésére, de Gabriel tudta, hogy egy tapasztalt férfit meg fog hökkenteni Izabella szerelmi örömök terén tanúsított jártassága, még akkor is, ha a lány egyértelműen tudja bizonyítani ártatlanságát. Már azt is vérpezsdítőnek érezte, hogy egyáltalán elgondolkodott azon, hogy teljesíti Izabella kérését, és bevezeti az élvezetszerzés rejtelmeibe. A tudat, hogy ő lehetne az első férfi, aki bizalmasan érintheti a lányt, olyan magas fokú vágyakozást gerjesztett ágyékában, hogy majd eldurrant tőle. Haragosan megrázta a fejét, hirtelen tört rá a bűntudat és a szégyen érzete.
Valamit kezdenie kell ezzel a helyzettel, mert ez a buta lány tényleg véghezviszi a tervét, esetleg egy olyan emberrel, aki kevéssé tisztelné. Valahogy meg kell oldania a problémát, úgy, hogy se az ő, se a lány jó híre ne sérüljön. Nem bízott abban, hogy titokban tudnák tartani, ha mégis megteszi, amire Izabella kéri, az ilyen titkok mindig kiderülnek… Újabb hét telt el anélkül, hogy Gabriel döntésre jutott volna. Izabella nem sürgette, igazából nem is kereste vele a kapcsolatot. Az édesanyja megköszönte az atya közbenjárását, és örömmel újságolta, hogy a lánya életkedve és étvágya visszatért. Jelentős adomány került a templom kasszájába a nemes tettért cserébe.
Egy váratlan hír késztette végül az atyát döntésre, olyasvalami, amit egyáltalán nem vett számításba. Nehezen ment ugyan, de kénytelen volt odafigyelni hétköznapi teendőire, melyek mostanára a hanyagsága miatt eléggé feltornyosultak. A hír forrása ismét Dorothy Swan volt. Sugárzó arccal újságolta az atyának, amikor találkoztak a virágkarnevál szervezése ügyében, hogy megállapodtak Izabella jövendőbelije személyében. Egy magas rangú, nagy birtokkal, és jelentős anyagi háttérrel rendelkező urat szemeltek ki részére, és az úr örömmel fogadta a szülők hajlandóságát az egybekelésre. Gabriel rosszul volt a gondolattól, hogy Izabella férjhez megy, hiszen az utóbbi idők eseményei miatt valahogy a magáénak érezte a lányt, és enyhe rossz érzés fogta el a kijelölt vőlegény neve hallatán. Jack Summers a külvilág szemében tisztességes úriembernek látszott, de Gabriel ismerte a róla keringő pletykákat, és ezek a pletykák arra késztették, hogy megpróbálja jobb belátásra bírni az asszonyt. Óvatosan fogalmazva jegyezte meg, hogy véleménye szerint ez a férfi nem a legjobb választás a fiatal lány számára, de Dorothy hajthatatlannak bizonyult.
Gabriel akkor felhagyott a rábeszéléssel, a következő napokban viszont minden követ megmozgatott, hogy konkrétabb és részletesebb képet kapjon Izabella leendő férjéről. Amit megtudott, őt magát is elkeserítette. Úgy érezte, könnyebben tudná elengedni a lányt, ha biztos lehetne benne, hogy olyasvalakit fogad férjül, aki tisztelettel és szeretettel fordul majd feléje, de Jack Summerstől egyáltalán nem lehetett ilyesmire számítani. Gabriel a hajdani kapcsolatait felhasználva megtudta, hogy a férfi gyakori látogatója a bordélyházaknak és a kaszinóknak. Ami persze nem lenne probléma, hiszen azokban az időkben elfogadott viselkedés volt ez olyan úriemberektől, akik nőtlenek lévén hivatásos nőktől szerezték meg, amit a testük megkívánt. Az viszont már sokkal aggasztóbb információnak minősült, hogy Jack meglehetősen durván szerette a nőket. Látogatása után nem egyszer kellett orvost hívni az általa használt nőhöz, és a madam szemet hunyt a káros szokásaira, mert Jack mindig jelentős pénzösszeget hagyott nála cserébe.
Nem, Gabriel nem hagyhatta, hogy Izabellát egy ilyen férfi vegye el feleségül. Újra felkereste hát a családot, hogy meggyőzze őket: hibát követnek el. A ház aszonya nem várakoztatta sokáig, a szalonba kérette a fiatal papot, és teával kínálta, amit Gabriel köszönettel elfogadott.
Kínosnak érezte a témát, amivel fel kellett hozakodnia, mert tudta, hogy a múltjának köszönhetően a Swan család annak idején nem támogatta a döntést, hogy ő vegye át a parókia vezetését. Nem szerette volna, ha Izabella ügye felelevenítené az asszonyban az emlékeket, miszerint a pap, akivel beszélget, igen közelről ismeri a világi dolgok efféle menetét, de nem volt választása.
Amikor a tea megérkezett, és Dorothy elbocsátotta a szolgálólányt, Gabriel nagy levegőt vett és az úrhoz fohászkodott magában, hogy mondandója megértő fülekre találjon.
– Asszonyom, kérem, nézze el, amiért kínos helyzetbe hozom, de beszélnünk kell Izabella jövendőbelijéről. Az önök lánya, mint mindenki, aki gyülekezetem tagja, fontos számomra, így nem hagyhatom figyelmen kívül a döntést és az életet, amibe bele fogják kényszeríteni.
– Igazán kedves atyám, hogy ennyire a szívén viseli a lányom sorsát, de biztosíthatom, elég körültekintőek voltunk, ami a választást illeti. Jack Summers úr általános köztiszteletnek örvend, anyagi háttere több mint tökéletes, személyesen is találkoztunk, és mély benyomást tett ránk a modora. Én és a férjem úgy gondoljuk, ennél jobban nem is felelhetne meg a lányunknak.
– Sajnálom, hogy ellent kell mondanom, de van valami, amit viszont nem vettek górcső alá.
– Valóban? Mi lenne az?
– Jack Summers meglehetősen gyakori vendége a lakóhelyéül szolgáló város kaszinóinak és bordélyházának.
Az asszony elpirult kissé, de nem hátrált meg.
– Ez elfogadott az ő köreiben. Nyilvánvalóan a házasság után nem fogja látogatni ezeket a helyeket.
– A hölgyek meglehetősen naivak ebben a kérdésben, mert tény, hogy amíg az újdonság varázsa el nem múlik, addig a férjek otthon keresik a szükségleteik kielégítését, de azután újra visszatérnek régi, rossz szokásaikhoz.
Dorothy, ha lehet, még nagyobb zavarba jött.
– Nos, nem értem mi köze van ehhez Izabellának, de biztosíthatom, hogy a mi házasságunk is működik. A férjem is alkalmazta ezeket a szokásokat, míg nőül nem vett engem, de azóta nem járt efféle helyek közelében. Miért ne gondolhatnánk azt, hogy ezt Izabella jövendőbelije is megtenné? Különben is, azt a mostanában oly divatos nézetet vallom, hogy az asszonynak kell megtennie mindent azért, hogy a férjura ne keresse máshol az élvezeteket. Gabriel türelemre és óvatosságra intette magát.
– Mindaz, amit elmond, az Úr szemében is dicséretes, de én nem pont erre gondoltam. Mr. Summers bordélyházakban alkalmazott szokásairól van szó. Az uraság… hogy is mondjam…. nem éppen a finomságáról híres.
Mrs. Swan felpattant a helyéről és izgatottan sétálni kezdett.
– Elképzelésem sincs, honnan szerezte ezeket a képtelen információkat! Vagyis, pontosan el tudom képzelni! Nézze atyám! Biztosan tudja, hogy nem támogattuk az Ön kinevezését a parókia vezetésére, de megbíztunk Martin atyában, és egészen eddig nem is kellett csalatkoznunk a döntésében. Mondom mindezt azért, mert ön is és én is tisztában vagyunk azzal, hogy az ön múltja hagy maga után némi kívánnivalót. Ennek ellenére mégis ön vezeti a parókiát, köztiszteletnek örvend, tisztességes életet él. Tegyük fel, elhiszem, hogy Izabella jövendőbelije talán valóban olyan, mint mondja. Miből gondolja, hogy Mr. Summers a házasság kötelékeiben nem fog változtatni a szokásain? Ön is maga mögött hagyta a múltját, és egy azzal teljesen ellentétes életet alakított ki mostanára.
Gabriel nagy levegőt vett, mielőtt megszólalt volna, s csak aztán válaszolt az asszony által feltett kérdésekre.
– Nem tudom cáfolni az állításait asszonyom, mert valóban megéltem egy s mást a múltamban, de ez nem jelenti azt, hogy ne látnám tisztán a helyzetet. Abban a pillanatban, ahogy engedélyüket adják erre a frigyre, és az az Úr színe előtt megköttetik, önök többé nem szólhatnak bele a lányuk életébe. A mai elfogadott szabályok szerint a házasságban a férj szava a szent, Izabellának lehetősége sem lesz arra, hogy változtasson az életén, ha az nem megfelelő számára. El fognak költözni a városból, és önöknek nem lesz belelátásuk az életükbe. Valóban azt szeretnék, hogy a lányuk egész hátralévő életében az önök döntése miatt szenvedjen?
Mrs. Swan pár másodpercig nem válaszolt, de Gabriel látta gőgös tartásán, hogy feleslegesen vesztegeti a szót, az asszony hajthatatlan.
– Nem látom be, miért kellene megakadályoznunk ezt a frigyet csak azért, mert ön felül holmi bizonytalan eredetű szóbeszédnek. A témát ezennel lezártnak tekintem, és kérem, hogy ne is hozza fel többé. Most pedig, ha megbocsát, rengeteg dolgom van még mára…
Gabriel bólintott, és tudomásul véve az elutasítást, felállt a karosszékből. Meghozta döntését.
– Nos, köszönöm, hogy áldozott rám pár percet a drága idejéből asszonyom, és elnézést kérek, ha felzaklattam. Viszont, van még valami, amiért jöttem, és ez már tényleg rám tartozik…
Mrs. Swan türelmetlenül felhúzta a szemöldökét, úgy nézett a papra.
– Mi lenne az?
– Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával kiderült számomra, hogy Izabellának jelentős hiányosságai vannak teológia terén. Esetleg, ha lehetőséget biztosítanak számomra, szívesen tanítanám őt heti néhány órában. Másoknak is szoktam tartani hittan órát, így örülnék neki, ha engedélyeznék Izabella egyéni oktatását.
Dorothy azonnal megenyhült.
– Érdekes, eddig senkitől sem hallottam, hogy a lányomnak elmaradása lenne bármiből, de ha ön úgy gondolja atyám, hogy a hittudományok terén van még mit tanulnia, természetesen engedélyezzük számára a felzárkóztatást.
Csengetett, és a besiető szolgálólányt megkérte, hogy hívja le a szalonba Izabellát.
Szótlanul várták, míg Izabella megjelent a hívásra, és Gabrielt azonnal elöntötte a vágy a lány látványára. Annyira üde és fiatal volt, arcát rózsásra festette a pír, haja csak félig volt feltűzve, a selymes tincsek beborították a hátát, kezeit illedelmesen összekulcsolta az öle előtt. A férfit meglátva lesütötte a szemét, az előírások szerint pukedlizett, majd csendesen várta, hogy megszólítsák.
– Izabella kedvesem, az atya most értesített, hogy hiányosságaid vannak – szólalt meg az anyja.
Izabella értetlenül emelte fel a fejét és kérdő pillantást vetett a férfira.
Gabriel nem akarta sokáig várakoztatni, így felvilágosította.
– Legutóbbi beszélgetésünk alkalmával felvetettél egy bizonyos témát, és ebből számomra kiderült, hogy van még mit tanulnod…. teológiából.
Tekintetük összekapcsolódott, és Izabella rájött, hogy a férfi meghozta döntését és készen áll teljesíteni a kérését.
– Óh…. igen, valóban így van – rebegte halkan.
– Emiatt az atya volt oly kedves és felajánlotta, hogy heti pár órában hajlandó lenne veled átvenni ezeket a teológiai kérdéseket, és felkészítene téged ebből a témából.
– Heti néhány óra? – rebbent a tekintete az anyjára.
– Igen. Úgy gondoltam, hogy heti három alkalommal találkozhatnátok, természetesen a szalont rendelkezésükre bocsátom atyám.
Gabriel nem vette el tekintetét a lányról, úgy válaszolt.
– Jobban örülnék, ha Izabella jönne hozzám, asszonyom – észrevette, hogy viselkedése különösnek tűnhet Mrs. Swan előtt, így teljes figyelmével feléje fordult –. A parókián minden könyv a rendelkezésünkre áll, és nem tudhatom előre, hogy milyen témákat fogunk érinteni, így könnyebb lenne előre haladnunk.
– Óh… hát ennek sincs akadálya igazából… Mikor szeretné tartani az első foglalkozást?
– Úgy gondoltam, akár már holnap nekiláthatnánk. Szerintem a délutáni órákban megfelelő lenne. Vacsorára hazaérne.
– Remek – mosolyodott el az asszony -. Majd beszélek a férjemmel, és megszervezem Izabella oda-vissza szállítását.
– Köszönöm Mrs. Swan. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy csakis Izabella érdekeit tartja szem előtt, és ezek mozgatják cselekedeteit.
– Természetesen így van, atyám, örülök, hogy ön is belátja.
Gabriel érezte, hogy eljött a búcsú ideje, így finoman meghajolt az előtte álló hölgyek felé.
– Asszonyom… köszönöm, hogy időt áldozott rám. Izabella… holnap, ebéd után várlak.
Izabella térde beleremegett, ahogy végiggondolta, mibe készülnek belevágni, ugyanakkor nem tudta letagadni, hogy izgatott várakozással néz az elkövetkező események elé.