Csaj a megállóból 9

– Az is én vagyok! – szólalt meg váratlanul mögöttem.
Tényleg! Mindenütt őt láttam hirtelen: a tükörben, a nyitott ajtóban, és a kezemben.
A szobában minden rózsaszín vagy fehér volt, a hatalmas ágy sok párnával és plüssel, a bútorok, a tükör kerete… Ki gondolta volna, hogy létezik rózsaszín medve is? Csak én nem illettem a környezetbe, és a kezemben tartott, az imént a rózsaszín öltözőasztalról felvett és érdeklődéssel szemlélt szobrocska. Rajtam kék farmer és kék csíkos ing, a réz szobron semmi. A meztelen lány két karját balettos mozdulattal felfelé tartja, egyik lába spiccállásban… Az ajtókeretben álló, élő változat a hasonlóság kedvéért felvette ugyanezt a pózt, ám fehér bugyit viselt. A cicik ugyanúgy, harcra készen, előre meredtek.
– Tizennyolcadik születésnapomra kaptam! – mondta büszkén.
– Most sem vagy sokkal több… csak nagyobb, mármint a szobornál.
– Arányosan nagyobb, remélem. Akár hiszed, akár nem, akkor még szűz voltam – tette hozzá.
– A szobrász volt az első?
– Nem sok hiányzott hozzá! Olyan átéléssel rajzolgatta a cicimet, popsimat, mintha hosszan simogatna. Amikor elkészült először valami csúszós anyagból, akkor meg a szobron mindig a cicijeimet igazgatta… izgató volt.
– Simogatni is izgató. – Kipróbáltam a szobron.
Megszólalt a rózsaszín telefon.
Engem nézett, míg a füléhez emelte, én őt – tetőtől talpig és talptól tetőig. Másodszor láthattam ruha nélkül. Ahogy a szobrász tehette, tekintetemmel bebarangoltam minden hajlatot, emelkedőt.
– Oké, siess! – Letette a telefont. – Jó hírem van: pár perc múlva jön Mariann!
– Ide? – hüledeztem. Nem mintha nem lett volna tényleg jó hír, de én már beleéltem magam a látványba, s legszívesebben a látottakból következő események sodrására bíztam volna magam.
Négyszer találkoztam eddig Tündével, ebből a legelső alkalom a legemlékezetesebb, amikor meglepetésként egy háromszereplős, csúszkás masszázs élményén keresztül ismerhettem meg behatóan. Ma mintha visszafogottabb lenne, talán a szokatlan helyzet okozza ezt a mértéktartó viselkedést: a mai napig nem voltunk még kettesben.
Hazafelé úton, a kocsiban is elég csendes volt, mondhatni illedelmes, összezárt térdeivel, halk mondataival.
– Feljössz? Meghívhatlak valamire? – kérdezte, s én akkor ennek be is tudtam a furcsa szolidságot: Biztos nem kocsiban akar szexelni, inkább otthon, kényelmesen. Bár ennek ellentmondott, hogy nagyon céltudatosan simogatott nadrágon keresztül, Mariann helyén ülve, az ő szokásának megfelelően.
Helyiségeken vezetett át, egészen az ő birodalmába, amit meg lehet közelíteni a hatalmas udvaron keresztül is, és arrafelé, de az utcára is nyílik ablaka. Egy percre magamra hagyott, nézegettem a szobrot, s megjelent egy szál bugyira vetkőzve.
Tettem egy pincéres mozdulatot, ami nem irányul semerre, csak éppen jelezni kívánja, hogy „történjen már valami”.
Azokra a felületekre volt jellemző a fehér szín – állapítottam meg magamban -, ahol valami nyílt: ajtókilincsek és környéke, fogantyúk a bútorokon… és a bugyi. Letettem a szobrot arra a rózsaszínű asztalra, amely piperedolgok széles választékát kínálta, és bátran vetekedhetne néhány drogériaüzlet összesített kínálatával. Lehetséges, hogy hirtelen ötlettől vezérelve, leleményes marketing-szakemberek kitalálták: minden, a nők által használatos, általam csak pipere néven ismert, kenhető, szórható, pamacsolható anyagnak legyen rózsaszínben pompázó tubusa-tégelye-flakonja? Úgy tűnt, a gyártók ezt a létező, speciális keresletet is igyekeznek kielégíteni.
Engem is ki kellene elégíteni!
Megmozdult, kinyitott egy fehér fogantyús szekrényajtót, és a temérdek polc egyikéről kiemelve egy – rózsaszín – pólót, magára húzta.
– Megvárjuk Mariannt? – Inkább kijelentette, mint kérdezte, megrázta dús haját, majd valamit láthatott arcomra kiülő csalódottságomból: – Vagy csináljunk addig valamit?
Megtorpanva a süllyesztett szekrénynél, tétován nézett rám.
Sajnáltam, hogy ilyen hirtelen eltüntette a meredező ciciket, amikor a látványtól én is meredezni kezdtem.
– Beszélgessünk addig… – javasoltam. Helyet foglaltam a plüssállatok között, és mutattam Tündének azt a pontot, ami szorosan mellettem van, s ahová szeretném, ha leülne. – Nem vennéd le mégis azt a pólót?
Mire megtette a 4-5 lépést, ismét lekerült a cicikről a takarás, és szabályos ívben, az egyik sarokban landolt.
– Tetszem? – kérdezte.
Azt hittem, ez valami vicc, csak én nem ismerem fel a rejtett humort. Kinek nem tetszene?
Hangjában őszinte érdeklődés csengett, és még valami: szomorúság? Ki érti a női lelket? Az is lehet probléma, ha tetszik?
– Ühüm – bólintottam, mire „gondolhattam volna” típusú arckifejezést kaptam válaszul. Ezt ki tudja megfejteni? – Baj?
– Dehogyis…
– Mindened tetszik… – pislogtam a cicijeire, és örömmel felsoroltam volna mindent, ami látható rajta, vagy amit pillanatnyilag rejtve tartott, de éreztem, hogy ez nem fogja feldobni.
Mit várhat tőlem? Talán azt kellett volna hazudnom, hogy nem tetszik?
Csupasz vállára tettem a jobbomat, s egészen magamhoz húztam. Hozzám simult, de közeli szemeiből még mindig azt olvastam ki, hogy valamivel nincs megelégedve.
– És nem elég, hogy nagyon szép vagy, szexis, vonzó meg ilyenek, hanem aranyos, kedves…- Láttam a szemében, hogy alakul a dolog! Ezt akarta hallani?
– Nem szeretem azokat a pasikat, akik csak a külsőt nézik – bökte ki, immár a szokásos hangszínén, a megszokott sebességgel. Hurrá, minden rendben! Ezek lehettek a varázsszavak: kedves, aranyos…
Tettem még hozzá, ha már ez dobja fel a hangulatát:
– Kellemes társaság vagy, vidám, érzékeny, figyelmes…
Tényleg így van, minden szót őszintén mondtam, hiszen ezek a tulajdonságok jellemzők rá… és nem hinném, hogy én mondtam volna ilyet neki először, de csillogó szemekkel hallgatta, és baj karjával hátulról, jobbjával elölről átölelt.
A pucér szoborra tévedt a tekintetem. A miniatűr, réz Tünde is mosolygott.
A nagyon is élő, testmeleg Tünde csókra nyújtotta ajkait.
– Senkinek nem meséltem még el – kezdte a hosszú, omlós csók után -, hogy minden alkalommal, mind a négyszer, amikor rövidebb-hosszabb ideig meztelenül álltam a szobrász előtt, annyira, de annyira kívántam! Ahogy helyettem a készülő vázlatot, majd a szobrot simogatta, éreztem, hogy mindjárt a lábam szárán fog végigcsurogni izgalmam jele… Szűz voltam még, de csak egy szavába került volna, és odaugrom hozzá, lehúzom a nadrágját… Hányszor elképzeltem!
– Mi volt az a szó, amit nem mondott? – Kezdtem már érteni, nem is olyan bonyolult a női lélek.
– Azt mondogatta, hogy micsoda formák, micsoda feszes test, milyen hamvas, meg… mit-tudom-én… csak azt nem hallottam, hogy kedves vagyok! Utána mondhatta volna már, hogy finom a puncim és bármi mást is, szerettem volna azt is hallani, csak ne a szépségem miatt kívánjon, hanem magam miatt! Érted ezt?
– Persze, hogy értem. De neked is meg kell értened, hogy csak szép nőnek kíváncsiak a belső tulajdonságaira…
– Tudom… – felelte dacosan.
– Fordítva már működik: ha megismersz egy kellemes egyéniséget, akkor esetleges külső hibáival együtt is érdekel.
Felszabadultan, vidáman szorított magához, és ismét csókolóztunk. Feszes cicik nyomódtak hozzám, tenyerem becsúszott a bugyi pántja alá. Vetkőztetett.
Rajtam már nem volt semmi, bugyija a térdéig húzva, amikor – zajt hallva – az ablakhoz szaladt:
– Jöhetne már!
Tényleg! Mennyi idő telhetett el azóta, mikor Mariann telefonálta, hogy mindjárt jön?
– Bizton nem akar zavarni bennünket, azért nem siet. – Ha nem szólok semmit, akkor is jól láthatóan és érthetően demonstráltam szándékomat.
Tünde nem is vette le a szemét a szándékomat ágaskodva jelző demonstrációmról, míg odaléptem mellé az ablakhoz. Megmarkolta, úgy néztünk kifelé most már ketten.
– Figyelj helyettem is! – figyelmeztetett, és leguggolt elém.
Nem értettem ennek a mondatnak a jelentőségét, hiszen Mariannak vélhetően semmi kifogása nem lenne az ellen, ha mi hasznosan töltjük el a várakozás hosszú perceit. Sőt, talán élvezettel hallgatná a részletes beszámolót.
– Nagyon aranyos vagy! – mondtam incselkedve, mire először teliszájjal nevetett, majd kicsit abbahagyva a kedveskedést:
– Most már elhittem, hogy nemcsak a szépségemért kellek, nyugodtam mondhatod, hogy ügyesen cumizok! – És folytatta.
Egy hatalmas ezüstszürke autó lassított, vadonatúj rendszámmal, bekanyarodott a ház elé, szinte érezni a gyári szagát…
– Mariann! – kiáltottam fel.
Abbamaradt, amit Tünde eddig a lábaim előtt guggolva művelt, együtt néztük, ahogy Mariann kiszáll, körbejárja a kocsit és a bejárathoz lép.
– Most nézitek meg a születésnapi ajándékomat, vagy utána? – lépett be egy perc múlva a szobába.
– Már láttuk az ablakból, majd később lemegyünk… – mondtam gyorsan.
Legférfiasabb testrészemet kézfogással, számat röpke csókkal üdvözölte, megsimogatta Tünde egyik bimbóját, és felváltva nézett bennünket.
– Miről maradtam le? Gyorsan be akarok kapcsolódni!