Megcsöcsörésztem, megpaskoltam a popsiját

Beköszöntött a nyár. Hirtelen felgördülő árnyfüggöny helyén milliónyi watt tervezte pecsenyévé másítani hunyorgó arcom sápadt fényét. Vánszorgásnak tűnő, korai lendülettel tartottam az iskola irányába az utolsó tanítási napok egyik fényben úszó reggelén, amikor premiert tartott a forró évszak, s mindent bevetve tűhegynyire vakította pupilláimat.
– Ne siess annyira! – Anett törte meg közömbösen ballagó lépteimet, ahogy sugárzó mosolyával felfegyverkezve, valahonnan előttem termett.
Ha választanom kellett volna, melyikük a ragyogóbb – Anett, vagy a reggeli napfény – egy pillanatig sem gondolkodtam volna. De nem kellett választanom, azaz már megtörtént. Megfogtam a kezét, és alig találtam szavakat a felbukkanása okozta meglepetéstől.
– Lehet négy kívánságom? – próbáltam kihasználni a helyzet adta előnyöket.
– Három a szokásos limit… – vágta rá kapásból, mert ő sokkal üdébbnek bizonyult így reggeltájt. – De ez hogy jutott eszedbe?
Haja selyemfüggönyként sárgállik, kiemelve hófehér tengerszemek közepén úszó kék szigeteit.
– Úgy jelentél meg, mint egy tündér. Ártatlanul bekanyarodtam…
– Ártatlan? Haha! Sok, ennél találóbb jelzőt mondhatnánk: álmos, alvajáró, elgondolkozó…
– Ne merd azt mondani, hogy bamba!
– Haha! Az jutott legelőször eszembe…
– De hogy kerülsz ide? – kérdeztem. A kollégium és az iskola közötti egyenest, amit reggelente Anett általában megtesz, tévedésből sem lehetne errefelé rajzolni.
– Szép fogadtatás! Először majdnem belémszaladsz… a szaladást ne vedd szó szerint!… Nem is örülsz, hogy 15 perccel előbb indultam, csak azért, hogy eléd járulhassak? – Magamhoz húztam és megcsókoltam málnás ajkát. – Így már más! Elkísérlek a suliba, úgysem volt még ilyen.
– Nem is lesz már – válaszoltam lemondó hangon -, legalábbis az idén már nemigen.
Anett nem vette figyelembe a megjegyzésemet, zavartalanul mosolygott.
A nők általában nem tudnak róla, mennyivel fontosabb a mosoly, mellyel felékesítik magukat, mint a ruhák, amit úgyis le kell vetni, vagy a smink, ami lekopik, s akkor még a műkörmöket nem is akarom felemlegetni. Anett sem azért mosolygott annyit, mert így akart még előkelőbb helyezést elérni az iskolai top-listán, melynek vitathatatlanul – még a csajok szerint is – a csúcsán foglalt helyet, hanem egyszerűen elégedett volt a világgal, s azon belül talán velem.
– Gondoltam, hogy erre fogsz jönni – jelentette ki.
– Miből? Nem ez a legrövidebb út!
– Éppen ezért! Miért jönnél kis utcácskákon, ahol semmi látnivaló, amikor a főúton is megteheted. Nem mintha nagyon nézelődnél, simán elmehettem volna melletted.
– Bocs, a képembe világított a nap… Különben is, valahonnan oldalról jelentél meg.
– Semmi baj, legalább meggyőződhettem arról, hogy nem a csajokat nézegeted egész úton.
– Itt átvágunk… jó? – Megfogtam pici, halvány balkezét, és bekanyarodtunk a parkba.
– Erre nem gondoltam volna! Mégis rövidítesz?
– Dehogy, csak olyan jó így reggel végigmenni, csupa friss, zöldszagú minden.
– Még azt hittem, nosztalgiázni akarsz…
– Emlékszel?
– Ne is mondd! Még mindig elpirulok, ha eszembe jut. – Tényleg elpirult.
– Mitől? Hogy órákig beszélgettünk a padon? Közben többször esett és elállt az eső…
– A pad stimmel, de más viszonylatban. Arra nem emlékszel? Éjszaka, telihold…
Rájöttem, mit emleget!
– Rossz volt?
– Ne hülyéskedj, tudod, hogy jó volt! Elárulom neked, nagyon jó volt, és én is akartam, persze, benne voltam… De ha jött volna valaki?!
– Éjjel? Sötét parkon keresztül?
– Nem volt annyira sötét… Telihold volt. A gyengén-látók kedvéért a fejünk felett meg világított a lámpa!
– Nem is emlékszem ilyenekre… – tűnődtem el, miközben átlósan átszeltük a dongó, zümmögő, apró sárgavirágos és mélyzöldfüves parkot.
– Nem emlékszel? Mit néztél?… Tudom már, egyetlen pontra koncentráltál.
– Miután lehúztam a bugyidat.
– Azért csak képzeld el, legalább utólag, ha valaki felbukkan akármelyik irányból, középen, padnak támaszkodva engem lát, fejem felett a lámpa, és neked pucsítom a fenekemet.
– Legalább gyorsan eltakartalak!
– Az már biztos! Egyből rámugrottál! Nem is mondtam azóta sem, de sokszor eszembe jut, nemcsak az, hogy nem lehetett volna nem meglátni bennünket, akárki is téved erre azon az éjszakán, hanem… képzeld itt felejtettem a bugyimat a padon.
– Táskádba tetted, nem?
– Tetejére tettem, rá, nem foglalkoztam még, azzal is időt húzni… lecsúszhatott és eszembe sem jutott keresni, amikor elindultunk.
– Nem fáztál…
– Azt nem lehet mondani, hogy mást is éreztem forróságon kívül, és észre sem vettem, hogy nincs rajtam, csak a koleszban, amikor nem volt mit lehúzni.
– És amikor felmásztam hozzád a koleszba? – jutott eszembe az a fénylőn szürke, esős este.
– Az volt az első… – válaszolt lassan, szokatlanul mély hangon, tele érzelemmel.
Tudtam, hogy nekem ugyanígy fog csillogni a szemem évek múlva is, ha álmaim emlékezet-rekeszéből előkerül az a bizonyos éjszaka a néptelen kollégiumban.
– Valaki megtalálta a bugyidat, és nem tudja, hogy kerülhetett ide – váltottam vissza előző témánkra, amikor még nem volt szomorú, csak pirult és mosolygott.
– Biztos kitalálta! A park kellős közepére!
– Azóta is a bugyiddal alszik, és rólad álmodik… Milyen jó valakinek! A becsületes megtaláló…
– Majd adok neked is egy bugyit, nyári szünetre megkapod.
Elcsendesedtünk hirtelen.
Pár nap, s vége a tanévnek! Kamaszoknál még nem sokkal jobb a helyzet, mint a gyerekek érzékelésével: hiszen minden olyan nagy, olyan hosszú… Mikor találkozunk újra?
Még a télen elhatároztam, hogy az utolsó tanítási napon, a tanév befejezéseként gyalogszerrel indulok hazafelé a sínek mentén. Nem a térdigérő hóban vánszorgás vonzott, hiszen biztos lehettem benne, hogy június közepén figyelmen kívül hagyhatom ezt a körülményt, nem is maga a gyaloglás csábított 100 kilométeres távolságra, s persze nem is az egészet akartam így megtenni. Csupán egy keveset, jelképesen. Ennél több magyarázatra nem szorul a vállalkozásom, mindenkinek lehetnek furcsa ötletei.
– Elkísérlek a vonathoz! – közölte Anett még reggel.
– Inkább én kísérlek téged a buszhoz…
Fejcsóválás:
– A buszom 40 perccel később indul, úgyhogy vita nincs, csak én tudok veled menni a vonathoz, te nem integethetsz nekem.
– Csakhogy nem vonattal megyek! – Elmeséltem régóta érlelt ideámat a gyaloglásról.
Egyáltalán nem lepődött meg, szemei úgy csillogtak, mintha el is várna tőlem ennyi őrültséget:
– Cipeled a sok cuccot? – kérdezte mégis.
– Alig maradt valamim, csak annyi, ami az utóbbi napokban rajtam volt, a többit már mind hazavittem.
– Én is így állok vele… Akkor gyalogoljunk!
– Komolyan mondod? – csodálkoztam. Úgy tűnt, Anett tudott meglepetést okozni, ha ez fordítva nem is működött.
– Megnézem a menetrendet, de szerintem útközben ha felszállunk a vonatra, és elmegyek veled …-ig, akkor ott is találok alkalmas buszjáratot, nincs is messzebb, mert egyenlő oldalú háromszög három csúcsáról van szó.. de te vagy a jobb matekos!
– Értem a csúcsokat – néztem a ruhán át meredező bimbóira, mire nevetve lehajtotta a fejét -, de te nem gondoltad át a háromszög szárait. Ha A-ból nem B-be tartasz, hanem C-n keresztül, akkor mégis dupla távolság, még akkor is, ha C-B ugyanakkora, mint A-B…
– Jól van, tudom! – Tágra nyitotta hatalmas szemeit – Kicsit még együtt leszünk…
Beszélgetésbe feledkezve, néhol egymás mellett, máskor egyesével ballagtunk a szürke kövek tetején végtelenbe futó sínek mellett. Ha a szomjazó vadvirágok nem szűkítették libasávra, szoros kézfogásban, vagy játszi lóbálással mendegéltünk a dülöngélő utacskán, amerre a madár is alig jár, mint a népmese királylánya és …
– Mi vagyok én neked? – kérdeztem meg gyorsan, hátha sikerül befejezni a gondolatomat.
– Szerelmecském… – mosolygott résnyire nyíló málna-ajkakkal, vállát picit felhúzva, jelezve, hogy nem érti, miért kell nyilvánvaló tényt megkérdezni.
Mintha a tanévben nem lett volna alkalmunk jóízűt beszélgetni, s mintha előre be szeretnénk pótolni mindazt, ami a beláthatatlanul hosszú szünetben majd elmarad, egymás szavába vágva, hol nevetgélve, hol komoly felnőtt módjára, szavakat keresgélve lépkedtünk. Nyakunkba tűzött a nap, és a távoli, remegő pusztában sehol sem látszott még az állomás. Úgy gondoltuk, gyalogosan egy-két megállónyit haladunk csak, azt is kényelmesen andalogva, s ott majd bevárunk egy vonatot.
– Elég lesz a következőig…
– És ha ott nem áll meg? Valami –alsó vagy –felső…?
– Akkor megyünk tovább! Úgyis jönnek a felhők, majd nem lesz ilyen meleg.
Mögöttünk, valahol a nyugati látóhatár fölé valóban sötét felhők kapaszkodtak, ám a hőség körülöttünk szorongott. Előttem egy élénksárga szoknya billegett, melynek középső részén – s ugyanígy elöl, középen – egy rész hosszabb volt, mint egyéb tájakon, és még 2 gombot is tartalmazott. Úgy nézett ki – laikus szemmel – mintha a hosszú, halványbarna lábak között össze lehetne kapcsolni. S ha össze, akkor szét is…
– Kedves hölgyem! Megsimogathatom a popsiját?
– Meg hát… kedves uram! – Anett megtorpant, és mozdulatlanul várta a kilátásba helyezett érintést.
– Vigyáááázz! – közeledtem óvatosan.
– Jön a vonat?
– Alagutat keres…
– Mehetnénk egy kicsit arrébb, hátha találunk árnyékot – Abban a pillanatban szembefordult, így szerencsésen beleütköztem a kemény cicikbe, melyeket több apró, sárgán-kéken csillogó felirattal ellátott top takart kíváncsi tekintetek elől.
Viszont kíváncsi kezeim könnyedén besiklottak a ruha alá, és tenyerem jólesően simult a gömbölyű formákra. Letottyantottam a hátizsákomat, nem kis riadalmat okozva a környék 4-6 és nyolclábúi körében, amik eszeveszett szökkenésekkel választották inkább a sínpár közötti nyugalmas területet.
Újra kiszélesedett az út, s ameddig tekintetünk előreszaladt, hosszan sétálhatunk kéz a kézben.
– Képzeld azt, hogy Párizsban kószálunk, a Champs-Elysées környékén.
– Inkább Rómában, ott van ilyen hőség!
– Akkor legyen… Amszterdam.
– A lányok miatt gondolod?
– Csak egyetlen lány miatt…
– Kedves uram… Nem is! Hercegem, ez éppen a magyar utca, ahová betévedt. Sajnos csak én érek rá, az össze többi lány üzemben van… megfelelek?
– Igazán örülök, kedves hölgyem, hogy nincs üzemben, hiszen éppen azért gyalogoltam át a fél világot, hogy egy ilyen tündérre leljek.
– Részemről a szerencse! Megkérhetem, kedves hercegem, hogy ne itt az út közepén akarja kiélni sürgető vágyait, ahol még egy pad sincs, aminek támaszkodnék, hanem arra messzebb látok egy kellemes ligetet… Ott, az árnyékban, ha rendelkezésemre bocsátja állhatatos szándékát, cserében szívesen bocsátom testem az ön rendelkezésére!
– Megegyeztünk!
Egy percre elengedtem Anett kezét, és tenyeremmel megpaskoltam-megsimogattam a popsiját ruhán keresztül, s amikor hátranyúlva, libbenős szoknyáját fentebb húzta, akadály nélkül markoltam meg a félgömbjeit. Felszabadult balkezével benyúlt a nadrágomba, elővezette kitartóan feszülő iránytűmet… Így lépkedtünk az alig közeledő facsoport felé.
Érdemes volt kitartani. A lombok árnyékában puha fű várt bennünket. Pár lépéssel arrébb egy apró ház állt, vagy csak a fele, a többi részét felszámolta az idő, ahogy a felkunkorodott tető nagyobbik hányadát is véglegesen felgöngyölte a végzet.
Anett levette és kifordította élénksárga szoknyáját – Szép fűmintás lenne! -, s gondosan a hátizsákja tetejére hajtogatta gyér ruhatára minden darabját, majd meztelenül megállt, és engem nevetett, ahogy vetkőzés helyett őt nézem.
Úgy gondoltuk, akad előre-bepótolnivaló a nyári szünetről, ezért perceken át aktívan csak a szánk ért össze. Kezeim a derekán és a hátán pihentek, lassan indultak meg, s ahogy összesimulva álltunk egymással szemben, igyekeztem még közelebb húzni magamhoz. Serény nyelveink kergetőztek, két tenyerem a feszes félgömbökre ereszkedett, és alájuk csúszva, becsüsként emelgette őket.
Leheveredve a ritka, de húsos gyepszőnyegre, félkönyékről hajoltam Anettre, majd – ahogy szereti – egész testemmel betakartam őt. Ebben a helyzetben, felszabaduló kezeimmel bejártam a lélegzet- és egyébállító női testet, s mikor benyúltam a popsija alá is, éreztem, hogy régóta cselekvőképes férfiúi ékem nemcsak bebocsátásért esedezve, könnycseppel a hegyén feszül a nyíláshoz, hanem fejét be is dugta a csupasz punci bejáratán.
– Jó helyen jár, kedves… – Még valamit mondott volna, de a szájába meg nyelvem nyomult vissza.
Minden átmeneti zakatolás – először csak halovány kattogás, majd erősödő robaj – mellőzésével, a semmiből előbukkant egy vonat, s amíg mi változatlan testhelyzetben de mozdulatlanná meredve várakoztunk, nem messze a lábunktól elhaladt. Fel sem pillantottunk, a sínről úgysem jön le a kedvünkért.
Lábaival átölelt, karjaival szorított, csak a csípőm és térdem közötti rész mozgott, ám az egyre gyorsabban, s tömött zacskóm préselődött másodpercenként kétszer a – még sosem próbált – hátsó bejárathoz.
Igyekeztem az agyamban eldöntött átmeneti önmegtartóztatást végigvezetni az idegpályákon és – ha nem is esélytelen megállást, de legalább – lassítást elérni, hogy minél tovább tartson elmerülésem és újbóli felbukkanásom a csúszósan forró, odaadóan szorító női testrészben…
– Gyere felülre kicsit, légy szíves! – kértem.
Helyet cserélve, először rezgőcicis zsoké-szerűen lovagolt meg, miközben markomban szorongattam kúpos-csúcsos melleit, majd fölém guggolva, lassan fogadott magába, köröket rajzolt velem és rajtam. Vágtához készülődve rámhajolt…
Nemcsak a melegtől kipirulva, kifulladva, levegőért kapkodva kapaszkodtunk össze.
Akár a korábbi, lopakodó típusú vonat tette, hangtalan, sötétszürke felhők úsztak fölénk észrevétlenül, és arra eszméltünk fel, hogy feltámad a szél, és ökölnyi cseppekben támad a nyári zápor.
Összekapkodtuk egyikünk gondosan összehajtogatott, és másikunk szerteszórt ruhadarabjait, és a két hátizsákkal együtt, nevetgélve futottunk a félig lepusztult, ám szerencsénkre félig épnek tűnő egykori bakterház hiányos palatetője alá.
Négy lovas haladt el éppen mellettünk, ahogy ruhátlan testünket fedezékbe menekítettük.
– Ezek nem jártak erre már korábban is? – kérdeztem tétován.
– Nekem is rémlik ez a hang, de… azt hittem, csak én lovagolok.
– Vonat is előfordult, legalább egy.
– Azt tudom, akkor még észnél voltam. Később csúszott csak le…
– Az eszed? Ilyet még nem hallottam. A pasiknál mondják, hogy a farkukba tolul a vér az agyukból…
– Nekem meg lecsúszik… no… baj?
Ezen jót nevettünk. Nem is öltöztünk fel, a hiányos falon keresztül, egymást lazán átölelve néztük a hullámokban csapkodó esőt. Amerre a hegyes bimbók mutattak, gyors tócsák terpeszkedtek és egy madárpár élvezte, hogy porfürdőjüket felcserélhetik igazira, hűsítőre. Fejünk felett szaporán kopogtak a cseppek, egymás szavába vágva ostorozták a kopott tetőt. Szótlanul álltunk, határtalan jóérzés volt egyszerre látni Anett hamvas melleit és az üdítő esőt.
Nem is foglalkoztunk már a vonattal és a lovasokkal, el is felejtettük volna mindűket, ha ellenkező irányból nem halad át mellettünk egy 14 vagonból álló tartálykocsi-szerelvény, s ugyanakkor nem érkezett volna meg a négy lovas.
A tehervonat kattogása és az eső kopogása elnyomta a lovak patáinak zaját, csak arra figyeltünk fel, amikor már mind a négy lovas a talpán állt, és tőlünk 2 lépésnyire vezették el a termetes állatokat. Miként mi jól megfigyelhettük a négylábúak hátáról kis patakokban lefolyó vizet, gazdáik ugyanolyan aprólékosan megszemlélték meztelen testünket. Kissé elkésve, annál nagyobb zavarban, magunkra kapkodtunk ezt-azt, Anett először a szoknyát – bugyi mellőzésével -, majd a felsőt, én pedig alsó nélkül a nadrágba igazítottam kielégült fegyveremet.
– Hello!
A két csaj húzódott be először a fedél alá, fejük fölé tartva tenyerüket, mintha nem folyna már így is bőven róluk, mindenütt az égi áldás. Mindketten, sőt – ahogy a srácok beléptekor megállapítottuk – mind a négyen párévvel idősebbek nálunk.
– Hello!
A hangra reagálva a lovak is kiadtak valami nyerítésfélét köszönésképpen. Türelmesen ácsorogva, fejüket összedugva élvezték a hátukon csapkodó esőt és a semmittevést.
A lovasok úgy tettek, mintha nem érdekelné őket a jelenlétünk, csak elvétve pillantottak ránk, talán nem akarták még nagyobb zavarba hozni a „fiatalokat”. Csupán az egyik csaj nézett rajtunk végig többször, aztán gondolt egyet, s lekapva átázott felsőjét, csavargatta belőle a vizet.
– Úgysem szárad meg – oktatta az egyik srác, miközben jóízűen méregette a feltárult kiadós ciciket -, csak még rosszabb lesz visszavenni vizesen.
– Akkor nem veszem vissza! – válaszolt a lány durcásan, és lefejtette magáról térdígérő nadrágját is, amiből szintén lehetett vizet fakasztani.
A másik csajszi követte a jó példát, előtűnt tejcsoki-színű, apró melle, és hamarosan franciabugyiba csomagolt feneke is.
– Milyen igazad van! – szólalt meg a negyedik lovas, aki eredetileg tüskésnek készült frizurájából rázogatta eddig a makacsul befészkelődött cseppeket. Két mozdulattal lehántotta magáról a ruhát, és valószínűtlenül szőrös testtel a tejcsoki-bőrűhöz lépett. Kétujjal kihúzta a franciabugyi elejét, és bekandikált:
– Megáztál, torkoska?
A bugyi vékony anyagán át jól látszott, hogy a lány punciját természetes szőr borítja – nem is láttam eddig ilyet -, de az a vastag, erős fajta, ami subaként takar be mindent. A srác a farkánál még szőrösebb volt, mint másutt, alig tudta magát kiverekedni a gubancból a dugóméretű szerszám.
A két szőrös jól egymásra talált! – Anett is valami ilyenre gondolhatott, láttam a szemében bujkáló mosolyt.
A másik srác a nagycicis lány mögé állt, s szorgalmasan gyúrogatta a terjengős didkókat.
Büszkén állapítottam meg, hogy a két lány szépsége meg sem közelíti Anettét, s elégedetten tapasztaltam, ahogy a fiúk a meztelen partnernőik fogdosása közben egyre gyakrabban a mellettem felöltözve álldogáló Anettre pislognak. Elképzeltem, hogy – jobb híján – úgy tapogatják a lányokat, hogy közben Anett hibátlan testét kívánják.
– Nem itt laktok, ugye? – érdeklődött kedvesen nagycicis, fejét a mögötte iparkodó pasi vállára hajtva.
– Ebben a félházban? – csodálkoztam a kérdésen. – Mint egy fele királyság… de jó volt hirtelen behúzódni.
– Merre mentek? – kérdezte Anett, s ahogy látta a mintát, hátat fordított, s hozzámdőlt.
– Megmozgattuk a lovakat…
– … meg a nagy seggemet. – Furcsán hangzott a csokibőrű, szőrös lány szájából, hiszen alig volt feneke. Hátranyúlva, lomhán húzogatta a parafadugó-szerű eszközt, egy idő múlva szembefordulva vele, erélyesebben folytatta.
Anett szeméből azt olvastam ki: az így sem lett nagyobb!
A másik pár némán belefeledkezett egymásba, nagycicis lehunyt szemmel élvezte a csöcsörészést, és kilépve tangájából anyaszült meztelenül adta át magát a srác által csiholt élvezetnek. Egyenletes, napot sosem látott, rózsaszín bababőr borította mindenütt. Elmélyülten simogatta a saját combjait, a hajlatokat, s partnere egyik kezét a puncijához irányította…
Tetszett a látvány, de Anett sokkal izgatóbb volt. Hátulról benyúltam a szoknyája alá és a popsiját markolásztam. Elkapta az egyik kezemet, játékosan megharapta egy ujjamat, s a puncijához vezette. Elölről-hátulról kerülgettem a réseket, és élveztem, ahogy egyre gyorsabban veszi a levegőt.
Elveszett a környezet, száz kézzel simogattam és vetkőztettem, eltévedt ajkam Anett nyakán, vállán, majd a hasán talált kóstolnivaló pontokat. Ő közben lerángatta rólam az egyetlen nadrágot, és egy másodpercig várt – mit fogok választani -, aztán előredőlve megtámaszkodott egy valamikori közfal derékig érő maradványában, és ugyanolyan erővel tolta hátrafelé a popsiját, ahogy én előre nyomakodtam.
Akkor pillantottam csak fel és körbe, amikor már olajozottan mozogtam a szűk, finom punci melegében: a szőrös pár fülyis tagja izgatott gyurmázással igyekezett cseppeket préselni a térdelő lány nyelvére és szája köré. A másik pasi ugyancsak saját magát polírozta a dúsan gömbölyödő, kitolt fenék párnái között, és jókora mennyiségű, sűrű váladékot eresztett a gömbök felső találkozási pontjához.
Egy egészen rövid ideig zavart, hogy mind a négyen minket néznek, aztán átiramlott a gondolataim között, hogy lehet is irigykedni ránk… Végül minden érzékelésemet elnyomta a kegyetlen kéj, és utolsó két eszeveszett lökéssel, tövig merülve, elárasztottam a forró puncit ugyanolyan forró nedveimmel.
Csend támad. Csak néhány eltévedt esőcsepp iparkodott társait utolérni, és hangos koppanással csapódtak a palatető hullámaiba.
A szőrös srác még párat húzogatott félbemaradt szerszámán, és a markát a csurgásba kitartva, esővízzel leöblítette. A lányok belebújtak a bugyijaikba, a lovas lányok még gondolkodóba estek, hogy mást vegyenek-e még magukra.
– Tudok adni egy pólót – ajánlottam.
– Én is adok egyet! – csatlakozott Anett is.
– Á, nem kell… – szabadkozott a nagycicis, de amikor mindketten erősítgettük, hogy aludni szoktunk ilyenben, nem sajnáljuk feláldozni, hát elfogadták.
– Elvigyünk benneteket? – ajánlkoztak most ők.
– Lovon? Amarra indultatok szerintem…
– Az állomásig mennétek? – kérdezte a szőrös.
– Mennyire lehet?
– Tizenöt perc gyalog, vagy lóháton öt.
– Én még sosem lovagoltam – Anett hangjából kiderült, hogy örömmel kipróbálja.
– Neeem? – nevetett össze a másik két csaj.
Megértettük, hogy tényleg jártak már errefelé akkor is, amikor mi se nem láttunk, se nem hallottunk, eszerint éppen Anett is lovagolt…
Felsegítettük Anettet a szótlan srác elé, már régen biztonságban ült a ló hátán, még mindig szorgos kapusként tartottam a kezem, mintha bármelyik pillanatban el kellene kapnom. Majd a szőrös segítségével felmásztam a nagycicis mögé, jól hozzálapulva kapaszkodtam.
Csak az első perc volt furcsa, de gyorsan át lehetett érezni azt a biztonságot, amit egy nyugodt ló széles háta jelent. A lovas lányok valamit viccelődtek, amit úgy lehetett érteni, hogy megfelelő méretű vibrátort szerelve megfelelő helyre, még élvezetesebb lenne a lovaglás, mivel éppen a megfelelő pontokon érintkeznek egymással a ló és a lovas… de közben oda is értünk egy kis állomásépülethez, amit ezidáig csak a vonatból láthattam.
A lányoknak nagyon mehetnékük volt – úgy gondoltam, megpróbálnak visszafelé is megállni, hátha nem csak a srácoknak jut a kielégülésből -, gyorsan elügettek. Mi néhány percet várakoztunk csak, mikor megállt egy megfelelő irányban továbbinduló vonat, melyre felszálltunk, s egymás kezét fogva, csendben gondoltuk végig azokat a hónapokat, melyeket megismerkedésünk óta együtt töltöttünk – a suliban és azon kívül.
Kis aggodalommal tekintettünk a jövőben ránk váró 2 és fél hónapra is, amit mások nyári szünetnek neveznek, s amit én csak úgy tudnék hangulatilag érzékeltetni: nélküled.