Igaz történet: A fiam lehetne, mégis újra akarom!

Mondják: 46 évesen is fiatalosan, jól tartom magam. Nyolc éve elváltam. Nem kerestem új kapcsolatokat. Inkább a magányt választottam. Egészen idáig…
Nyáron került munkahelyemre egy 22 éves fiatalember. Ugyanabban az irodában dolgoztunk. Kezdettől rokonszenvesek voltunk egymásnak. Mindig kedvemben járt. Törődött velem, segített, figyelmes volt. Mondhatni: a tenyerén hordozott. Félreérthetetlenül bókolt, nem akarta elhinni, hány éves vagyok.
Sok mindenről nyíltan, őszintén beszélgettünk; a legféltettebb titkaimat is könnyedén elmondtam neki. És ha nem: mindent ki tudott szedni belőlem. Értette a módját. Jelenléte lassan létszükségletté vált számomra. Rádöbbentem: halálosan beleszerettem.
Ő pedig lassan szövögette a hálóját. Huszonéves kora ellenére megfontolt, értelmes, csinos, komoly fiú volt. Mindig arról beszélt, hogy neki mindenképpen idősebb nő lesz majd a párja, a fiatalokkal nem érti meg magát. Ő is ráébredt lassan arra, hogy milyen mélyen érzek iránta. Egy késő délután kettesben maradtunk, és csókolózni kezdtünk. Felejthetetlen érzés volt, amit akkor éreztem. Tovább nem jutottunk, mert a heves érzelmeket felismerve, egy kicsit mindketten zavarban voltunk.
Aztán egy hét múlva megtörtént amire vágytunk: tovább maradtunk a munkahelyünkön, és egy átbeszélgetett, borozgatott este után lettünk egymásé. Minden szempontból csodás volt az az együttlét. Nem számítottak a körülmények, a kemény padló, csak a két szenvedélyesen egymásba fonódó test. És a vágy. Megismételhetetlen gyönyört éltünk át mindketten. Azért írom, hogy megismételhetetlen, mert néhány nappal később kérte, beszéljük meg őszintén, mi van kettőnk között.
– Elmegyek innen, kaptam egy jó állásajánlatot, és szeretnék tisztán látni kettőnkkel kapcsolatban. – mondta, mire én nagy nehezen, mégis megkönnyebbülve tártam fel érzéseimet.
De nem úgy viszonozta a vallomásomat, ahogy vártam. Rövid gondolkodás után ugyanis ezt mondta:
– Szeretlek, imádlak, és örökre a barátod maradok, de szerelemmel nem tudlak szeretni…
Rettentően fájtak a szavai, de semmit nem tudtam tenni ellene.
Állást változtatott, elbúcsúztunk, de azóta is naponta beszélünk telefonon. Van, hogy kétszer is. Törődik az érzéseimmel, nagyszerű ember. És a maga módján szeret. Több száz verset írtam neki, hozzá. Elküldtem neki mindet, egy CD-n, és egyszer egy több mint tíz oldalas levelet írtam neki. Felhívott, és elmondta, hogy ez kicsit nyomasztotta:
– Félek a leveleidtől, és talán a saját érzéseimtől is – mondta. – Nem értem, hogyan szerethetsz ilyen halálos szerelemmel.
Sokat sírok, kesergek utána, ő pedig vigasztal. De saját magát, a szerelmét nem adja. Nem tudja adni. Félek, hogy felőrül ez a sóvárgás, ez a szerelem, mert nem tudunk egymástól elszakadni, és nem is akarunk. Pedig tudom, előbb-utóbb lesz barátnője, és akkor háttérbe szorulok. Bármennyire fáj, büszke vagyok arra, hogy negyvenhat évesen így tudok érezni egy 22 éves férfi iránt, és hogy egyszer legalább ő is így érzett. Nem tudom mi lesz a vége, de szeretném, ha kicsit, egy rövid ideig szerelemmel tudna szeretni. Vajon van nála esélyem? Forrás: Nana.hu