Bassz meg a lábaddal

Tegnap délután irdatlanul megkívántam Bikám lábfejét. Szép 45-ös lába volt, szabályosan sorakozó, egyenes lábujjait mindig is bálványoztam. Ha igazán elvetemült lennék, akkor megkértem volna, hogy a tornacipőjével együtt nyomja fel nekem – azt, amit mindig hord, mocskos is volt, de imádtam rajta, mert … hogy mondjam: teljesen ő volt. Lábkörmei imádni valóan szabályosak voltak, befedték az egész ujjvéget, nem volt undorítóan keskeny, se széles vagy benőtt: pont jó.
Abban semmi újdonság nem volt már, hogy a lábát nyalogattam – se neki, se nekem. Megegyeztem magamban, hogy most ’alulról’ kapom be a pucér lábfejét. Amikor bementem hozzá a nappaliba, éppen egy ősrégi Bud Spencer filmet nézett DVD-ről, amit két hete szerzett. Leguggoltam elé és elkezdtem masszírozni a talpát. Fekete zokni volt rajta. Bikám nem csodálkozott. Meg se rezzent, jól ismert már – túl volt minden csodálkozáson, de a lélegzete mégis felgyorsult, mert érezte, hogy készülök valamire. Lassan lefejtettem róla a zoknit és hamarosan kiszabadítottam kajla, lapaj, fiúsan gömbölyded lábát – sokat focizott, néha még most lejár a térre rúgni a bőrt. A lábujjai között pamutdarabokat láttam. Kisöprögettem őket. Egész testemen végigfutott az izgalom és nedvesedi kezdett a pinám.
Az isteni lábszag fejbevágott, és a sulis koromba repített vissza, a tesiöltözők jellegzetes atmoszféráját vetítve elém. Láttam, hogy elég nagyok már a körmei, és kicsit muszáj volt kibújnom a szerepemből, hogy megkérjem, vágja már le. Ő szó nélkül – bár kicsit méltatlankodva, cselekedett. A dohányzóasztalon áll egy kaspó, amibe tollat, meg minden szir-szart tartunk, előhalászta belőle a körömollót és nekilátott. Amikor végzett, az orrom elé dugta a mesterművet, hogy ellenőrizzem a munkát. Még mindig sorjás volt. „Így be nem dugod nekem.” Megkértem, hogy használja már a körömreszelőmet és reszelje be az összes körmét, egészen a húsig. Nincs szükségem semmiféle pinapenészre. Most már nagyon húzta a száját, és dühösen megállította a DVD-t. Nekilátott, de nem volt benne nagy gyakorlata, mert mindig kiszaladt a kezéből a reszelő. Azt mondta, hogy lassan megy, mert nem buzi, és még soha nem fogott körömreszelőt. Segítettem neki. Amikor végzett, megkértem, hogy kényelmesen dőljön hátra és indítsa el a filmet. Merüljön bele a bunyóba, és ne vegyen tudomást rólam. Felvilágosítottam, hogy ha egyszer is rajtakapom, hogy engem vizslat, miközben nyalom a lábát, orrba fogom verni, úgy, hogy vérezzen. Nem mosolygott, nem mondott semmit. Tette, amire kértem. Először a nagylábujját kaptam be, majd végigzongoráztam fogaimmal az összes többit. A jobb lábával kezdtem, melynek kislábujján nem volt köröm. Neki valamivel több időt szántam és úgy szopogattam a kis csökevényt, mintha arra várnék, hogy jöjjön belőle valami. Amikor megvoltam az összes ujjal (megőrültem a lábszagtól, legszívesebben ezt fújnám magamra parfüm helyett, ha lehetne ilyet kapni) végignyaltam jobb lába talpát, egészen a kissé bőrkeményedéses sarkáig. Hirtelen néztem Bikámra, kerestem a szemét, igazából könyörögtem magamban, hogy bárcsak rajtakapnám, amint engem néz, de nem. Tartotta magát a parancshoz, nem leselkedett. Ezután a bal lábát vettem elő és lépésről-lépésre ugyanígy jártam el: zokni lassan le, lábujjak, talp, sarok. Kicsit hanyatt dőltem a szőnyegen, hogy le tudjam húzni a bugyimat. Elérkezett a lábbal baszás ideje. Megint Bikám tekintetét kerestem, bíztam benne, hogy erre már idenéz, azt gondolva, végeztem. De nem nézett, a tévét leste. Egy kicsit idegesített már a Bud Spencer által osztogatott puffogó pofonok hangja, meg az idióta olasz zene, ami a bunyókat kíséri, így a hátam mögé nyúltam és lehalkítottam a tévét. Teljesen. Abban bíztam, hogy ezzel már kivívom Bikám haragját, és kiesik a szerepéből. Nem esett ki. Ebből nem lesz pofon. Betoltam magam Bikám lábfejéhez, hogy pont pinairányba essen, majd felemeltem a jobb lábát és annak nagyujját elkezdtem betuszkolni izzadó pinámba. Annyira beizgultam, hogy izzadni kezdett a homlokom és a fejbőröm is. Egyre kevésbé volt már domináns Bikám lábszaga, valószínűleg kezdtem már hozzászokni. Kár. Még egy illat csatlakozott a szagorgiába: saját pinám levének szaga. Bikám nagylábujja könnyedén bement, de annak árán, hogy a mellette levők sután behajoltak, mintha jóváhagyásukat adnák az akcióra. Ez idegesített, ugyanis az lett volna a tervem, hogy felderítsem a határát annak, hogy mennyire tudom magamba vonni (pinába kapni) az egész lábfejét. Meg kellett alkudnom magammal, ezért megtörve a csöndet, megszólaltam:
– Bikucim, lennél szíves megfeszíteni a lábujjaidat?
Most már rám nézett, de én nem vágtam orrba, mert az már végképp sportszerűtlen dolog lett volna. Azonnal engedelmeskedett. A nagylábujján kívül, a mellette sorakozó másik kettő is bement. Ekkor ráparancsoltam, hogy nyomja be önállóan, mert el fogom engedni… tartsa meg, mert ha kiesik belőlem, jön a pofon. Bikám profin meglábazott. Először lassan, majd egyre mélyebbre furakodva, gyorsított. Én hanyatt dőltem a padlón és a számba nyomtam jobb kezem öklét, hogy ne üvöltsek fel a kéjtől. Kurva gyorsan élveztem el. Bikám később elmesélte, hogy őt az izgatta igazán, amikor az orgazmusom következtében apró, lüktetően ritmikus pina-összehúzódásokat produkáltam a lábára. „Lábbal érezni mindezt, valahogy istentelenül gyalázatos volt” – mondta. Amikor elmentem, nagy nehezen, lihegve ülő helyzetbe tornáztam magam és láttam, hogy Bikám boxer alsójában büszkén meredezik a cerka. Még az apró előgeci cseppeket is láttam a szürke anyagon. Odanyúltam, hogy segítsek rajta, de Bikám durván elkapta a karomat. „Ne szoríts, ez fáj, te buzi” – suttogtam. Elmondta, hogy már nagyon közel van, de nem úgy akar elmenni, hogy szimplán kiverem neki. „Ja, bocs” – mondtam megszeppenve, mint valami amatőr hülye.
Bikámnak is volt egy kérése felém: hadd legyen néhány órán keresztül a hamutartóm. Ennyivel tartoztam neki – belementem. Ezt a passzióját már régóta ismertem, de eddig csak beszélt róla, nem valósítottuk meg. A dolog úgy festett, hogy én ülök a fotelban, cigizem, ő pedig mellettem fekszik, tátott szájjal, amibe olykor belehamuzok. Az alárendelt szerep mindkettőnk szeretett műfaja. Helyet cseréltünk: most én ültem a királyi trónszékben, ő pedig jó csicskaként lefeküdt a fotel karfája alá – félhomály uralkodott a szobában, pusztán a tévé vibráló fényei töltötték fel szürreális dinamikával a helyiséget – amikor lenéztem rá, az orra és a szemgödrei kísérteties árnyakat vetíttetek az arcára. Hanyatt dőltem, rágyújtottam és hamuztam bele a szájába. Bikám 10 perc múlva úgy élvezett el, hogy hozzá se ért a ceruzájához. Hangot nem adott ki, csak a szokásos orron keresztül történő szuszogását hallottam. Megvoltunk mindketten.