Szerepjáték, mint párterápia

Mivel másképpen kezeljük a konfliktushelyzeteket (én olaszosan kiabálok, dobálózom és telefontcsapkodok; ő csendben ül és néz, mintha mi sem történne) az apróságból fakadó nézeteltéréseket is hajlamosak vagyunk -főleg időben- eltúlozni, és így elnyújtani az össze-vagyunk-veszve állapotot. Ami furcsa módon aztán mégis elmúlik magától egyik pillanatról a másikra. Leginkább azért, mert utálunk összeveszve lenni egymással, és nem tudunk igazán haragudni a másikra, mert ilyenkor saját magunkat is rosszul érezzük. Elméletünk szerint egy kapcsolatban azért kell dolgozni, hogy a másik, akit szeretünk boldog legyen, mert ha ő boldog és erős, akkor minket is azzá tesz. De minden kapcsolatban vannak vitás helyzetek, ezért sokkal inkább az számít, hogyan oldjuk meg ezeket, nem pedig az elkerülés. (Az mesterséges elfojtás volna.)
És pár hete nagyon izgalmasan alakult a dolog -ezért némiképp közszolgálati céllal osztom meg-, mert hivatalosan még nem múlt el minden sérelem, de azért bárhogy is van, mindig jól esik a másik simogatása és bújása és persze a szexkezdeményezése is. Így alakult, hogy már javában készültünk egymásra a testünkkel, fejben még nem bocsátottuk meg a semmiséget, és elkezdtünk egymással úgy beszélgetni, mint a szeretők, akik végre egymás karjaiban élvezhetik a szabadságot, nem pedig a hülye férj és hülye feleség problémázásával kell törődni. Elkezdtük mondani, miért viselkedett hülyén a férj/feleség, és hogy ő, a szeretőnk milyen csodákat nyújt nekünk, és milyen boldogok vagyunk mellette. Aztán ahogy a testünk közelebb került egymáshoz, előjöttek a szép dolgok is, hogy azért a férjem/feleségem is milyen jó, milyen szép, milyen izgató (csak néha egy kicsit megbolondul). És még közelebb kerültünk, összeforrtunk, és belém hatolt. És szex közben jött az újabb fordulat. Már úgy hívtuk egymást, ahogy csak mi szoktuk, már szerelmesen beszéltünk egymáshoz, és elhangzott a boldog mondat az ő szájából: Hát te vagy az? De jó, hogy te vagy az…