A mi kis ártatlan játékaink 3. rész – Hipnotizálva

Aznap, mialatt a húgom és én a tévét néztük, kezem befészkeltem a bugyijába. Nem volt nehéz dolgom, mert lazított a sortján, hogy beférjek (amit legalábbis bátorításként értékeltem). Aztán hirtelen félbehagytuk a játékot, merthogy lefeküdni készült, pedig mondhatom, ő sem volt kevésbé izgatott, mint én. Megkérdeztem, hogy tehetek-e érte valamit, mire azt válaszolta, hogy ‘te már megtetted a magadét’. Mióta hazaköltöztem, újrajátszottunk párat a gyerekkori kedvenc játékainkból, érdekes végkifejletekkel. Azon az estén egy új, kipróbálatlan játékot kezdtünk, és az eredmény eléggé kétesre sikerült. Mindenesetre én olyan kanos maradtam aznap, mint még soha addigi életemben.
12:00 Éjfél – Még mindig fönt, nem tudtam lehunyni a szemem. Éreztem, tüzel a testem. Laura, a testvérem sietősen kúszott el mellőlem, punciját pár perce még hevesen dörzsölte a tenyeremhez.
00:15 – Ébren fekszem a sötétben. Még mindig tart az erekcióm. Vajon megárthat, ha ennyire kemény?
00:30 – Ezen az éjszakán nem volt játék. Legalábbis én nem voltam benne (ezt most értsd szó szerint…).
01:00 – Hé, most eszembe jutott egy játék! Az ÉN kedvencem. Majdnem az összeset számba vettük, de ez valahogy kimaradt, a Hipnotizőr. Egy rakás emlékem tért vissza azonnal. A késő éjszakai sötétség izgalma, a halk suttogások, a meleg illatok, ágyaink puhasága.
Éjjel egymás szobájába lopództunk, hogy a másik fülébe suttogjuk, „Szempilláid elnehezülnek. Egyre álmosabb vagy.” ‘Hipnotizáltuk’ egymást, ez volt a lényege a játéknak. Előjöttünk valami hülye ötlettel, egy hanggal, vagy viselkedéssel, amit a másiknak nappal kellett előadnia. Csak mi tudtuk, miért. Ez volt a titkunk. Istenien szórakoztunk! Egész nap vártuk, mikor lép a másik. Csak egy bukfenc, vagy egy bizonyos járás, egy értelmetlen mozdulat, és máris megvolt a titkos kapcsolat. Senki nem tudott róla, csak mi ketten. Ma éjjel hipnotizálni fogom. Megtehetem. Működni fog.
Már csak munkára kellene bírnom a lábaimat.
02:30 – Ez egy IGAZÁN zseniális ötlet! Nem késlekedhettem sokáig.
Egy laza boxer és egy szürke póló volt rajtam az ágyban, így lopakodtam le a nappalin át a szobája felé, hajnali fél háromkor. Őrült dolog, lehet hogy sikítani fog. A torkomban dobogott a szívem. Szuroksötét volt. Az ajtaja zárva. Amilyen lassan csak tudtam, benyitottam a szobájába. A zaj fülsértőnek tűnt, pedig csak egy kattanás, és csusszanás hangja hallatszott. Az ágya mellett álltam. A szobában nem volt sötét, az ágya melletti ablaknyílásokon besütött az utcai lámpák fénye. A függönye kékes színűre szűrte az éles vonalú kontúrokat. A hátán feküdt, feje oldalra hajtva. Zilált haja szétterült a párnán. Közelebb léptem, és az éjjeliszekrénye mellé térdeltem.
A dupla ágy takaróját szorosan felhúzta az álla alá. Tisztán láttam fehér pofiját, csukott szemeit. Egyenletesen lélegzett. Elhelyezkedve a padlón, magam is megnyugodtam kissé. Pedig szerettem volna felszabadult röhögésben feloldani a bennem lévő feszültséget, még talán gesztikuláltam is, de nem mozdult. Szorosan hozzá hajoltam, most már nem volt visszaút. Abban a pillanatban, ahogy elkezdtem beszélni hozzá, minden visszatért: a meleg illatok, a haja, a visszafojtott lélegzetvételek.
Szinte súgtam a füléhez közel, „Egyre nehezebbek a szempilláid.”
Szünet. Feszülten figyeltem az arcát, miközben folytattam a mondókám, „Már nagyon álmos vagy. Tízig számolok, és mire kimondom, hipnotizálva leszel.”
Megremegtem, hirtelen eszembe jutott, hogy esetleg rosszul is elsülhet a dolog. Elfordította a fejét, majd kisvártatva vissza, hogy ugyanúgy feküdjön, mint azelőtt. Egyébként semmi reakció, semmi sem árulkodott arról, hogy felébredt volna.
Halkan suttogva mondtam tovább, „Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hipnotikus transzba merülsz.” Mintha mosoly jelent volna meg a szája szögletében. Talán mégis? „Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz. Már alszol. Teljesen mély álomban vagy. Hallasz?”
Egy izma se rándult. Vártam. Semmi.
„Hallasz engem?”
Megmozdult, mintha nyújtózna.
„Igen,” suttogta vissza, de nem hozzám beszélt, csak a levegőbe mondta.
Folytattam, „Erre nem fogsz emlékezni. Csak arra, amit holnap tenned kell. Ha megértettél, bólints.”
Lassan bólintott. A légzése már nem volt olyan szabályos, mint az előbb.
„Anélkül, hogy felébrednél, mondd el, mi van most rajtad.”
Szünet újra. Halkan válaszolt, „Szürke flanel pizsamanadrág…”
Újabb hosszú szünet, már folytatni akartam, mire, „… és egy… fehér trikó.”
„Van rajtad bugyi?” kérdeztem.
„Um, igen – de melltartó nincs.”
„Magadhoz nyúltál a múlt éjjel, mielőtt lefeküdtél?”
„Igen.”
„Elélveztél?”
„Igen – de azután máskor is.”
„Mikor?”
„Ma éjjel, tévézés közben.”
„Akkor is csináltad magadnak?”
„Nem, de a bátyóm besegített, az a rosszaság.”
„Engedted, hogy hozzád nyúljon?”
„Igen, engedtem neki.”
Éreztem, hogy csípője megmozdul, a takaró felemelkedett kicsit. A kezét arrébb mozdította.
Közvetlenül a fülébe suttogtam, „Holnap is hozzád fog érni, többször a nap folyamán.” Hozzátettem még, „Máskor zavarban lennél, hogy helytelenül ér hozzád, de most nem veszel róla tudomást. Aztán este úgy döntesz, nem veszel magadra hálóinget, vagy bugyit, ha este lefekszel. Meg tudod tenni?”
Jobbra fordította a fejét, hogy arcunk egymást súrolta, és a szája pont a fülemhez ért. Éreztem a meleg leheletét.
„Meg tudom,” mondta. „Mit jelent az, hogy – helytelenül?”
Elképesztő hatással volt rám, ahogy ezt a szót kiejtette. Ajkai puhán váltak szét, borzongtam a halk suttogásától.
„Megmutatom, csak egy kicsit, mire gondolok.”
A takaró alá nyúltam és kezem lefelé haladt forró testén. A flanel alsójához értem, és a kötés alá nyúltam szőke punciját keresve. Éreztem, hogy megnyitja ölét és csípője leheletnyit felemelkedik. Szája kinyílt az izgatottságtól; szeme azonban csukva maradt és egy szót sem szólt. Punciajkai duzzadtak voltak, mintha csak az imént hagyta volna abba gyötrésüket. Nyílása annyira nedves és várakozó volt; teljesen átáztatta a bugyiját. Belemártottam az ujjam, majd lejjebb nyúltam és megsimítottam a popsilyukát.
Arcunk egymáson, közvetlenül a fülébe leheltem, „ilyesmit érezhetsz majd”.
„Ó, oké, értem.” fordította félre a fejét.
Visszafelé haladva, középső ujjam a szilvájában, megéreztem keményedő csiklóját; azzal reagált, hogy csípőjét még feljebb tornázta.
„Mmm, ok,” sóhajtotta.
Éreztem átható illatát a takaró alól. Atyám, mennyire jó volt! Melegsége, testének forróra tüzelt párája a takaró alatt, ahogy combjait szétveti a sötétben és a kezem akarja… Örökké tarthatott volna, de kihúztam kezem a nadrágjából és a köldöke alatti részt kezdtem el simogatni. Lágyan köröztem rajta.
„Most visszafelé fogok számolni, kicsim.” Ahogyan ezt kimondtam, kezem felfelé vándorolt a melleihez, a pólója alatt. Éreztem, ahogy bimbója összehúzódik az ujjaim között.
„Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat.” Visszasiklottam a hasára – még egyszer éreznem kellett vágyakozó puncija forróságát. Benyúltam a bugyijába. „Öt. Négy. Három.” Kihúztam a kezem a takaró alól. „Felébredsz a transzból, és alszol rendesen tovább. Kettő. Egy.”
Megvártam, míg lassan megnyugszik, és elfordul tőlem. Elhúzódtam az ágytól és kiosontam a szobájából.
Szombat: Szünet volt, jó sokáig aludtam – persze, mert gyakorlatilag nem hunytam le a szemem virradatig. Azonnal eszembe jutottak az éjszaka eseményei. Tényleg megtettem? Hihetetlennek tűnt. Valóban, hiszem még érzem magamon az illatát.
Felkeltem, a pólóm rajtam maradt, csak egy nadrágot kaptam magamra. A konyhába mentem, ahol Laura már ott állt könyökére támaszkodva a pulton, kávézgatott az újságot nézegetve. A hálóruhája volt rajta. Általában ilyenkor már felöltözött, de hétvégén nem kellett ilyesmivel törődnünk.
Besétáltam, és mintha mi sem történt volna, köszöntöttem, „Jó reggelt. Hogy aludtál?”
Mögé léptem és átfogtam a derekát (mint mostanában mindig), aztán kezem a ruhájába csúsztatva lejjebb vándoroltam, mígnem megéreztem szőke pihéit combja belső felén. Nekem nyomta altestét (mint mostanában mindig), és fejét felemelve hátrahajtotta a vállamra, hogy arca az enyémhez ért.
„Ó, jól kialudtam magam. Sokfajta álmom volt, de már egyikre sem emlékszem.” Fülemen éreztem meleg lélegzetét, meg azt, hogy lassan megkeményedem. Így maradt hozzám simulva, én meg élvezettel szívtam be haja álmos illatát. Kezemmel még lejjebb hatoltam, már az ajkait morzsolgattam óvatosan az ujjaim között, hol az egyiken, hol a másikon érezve nedves simaságát. Még jobban kinyomta a fenekét; tudtam, hogy már érzi vele ébredező vágyam.
Amilyen közönséges hangon csak tudtam, folytattam, „Hinnéd, hogy lassan már itt vannak a vizsgák? Hétfőre kellene elkészülnöm pár tétellel, de még bele sem fogtam.”
Fejét még mindig nekem támasztva válaszolt, egy pillanatra sem zavartatva magát (bár szinte hallottam, hogyan dobog a szíve), „Még nekem is hátra van a fele Szociológia könyvem. Jó pár óra lesz – de volt már KEMÉNYEBB is.” Jól megnyomta a szót.
Még hozzátette, „Nem kérsz egy kis kávét? Oda tettem, finom, és FORRÓ, csak neked.” Mikor érezte, hogy abbahagyom izgatását, előredőlt, vissza a könyökére és az újsághoz.
„Nagyszerű. Köszönöm. Azt hiszem, kérek belőle,” válaszoltam. Csak oda tudjak vánszorogni az asztalhoz. Öntöttem magamnak egy csészével, és magam elé meredtem. Az áldóját! Úgy tesz, mintha észre se venné… Ő is benne van a ‘hipnotizálásban’.
Mindkettőnk el volt halmozva házi feladattal, úgyhogy ritkábban kereszteztük egymás útját, mint máskor, de valahogy mintha működött volna köztünk egy láthatatlan kapocs. Tízóraira vajas lekváros kenyeret kent, s ahogy megint az újságot bújta (reggelente az összes cikken átrágta magát), fölé álltam. A topja nyílása nem hagyott nyugodni. Ártatlanul benyúltam a bő kivágáson, és hol az egyik, hol a másik csupasz mellét becézgettem. Kihúzva magát tűrte, láthatólag élvezettel.
A papírra meredve, csak úgy maga elé mondta, „Mmmm, jó illatod van.”
„Még nem is zuhanyoztam,” szólaltam meg.
„Én sem.”
Más alkalommal, már délután, Laura a pamlagon ült, egyik lábát a földre ejtve, másikat kinyújtva a kanapén. Lefeküdtem vele szemben, hátam a karfának vetve, térdeim felhúzva.
„Az egyikkel már végeztem,” fogtam bele a beszélgetésbe, „a tizenötödik század ötven évét kell pár mondatba sűrítenem, de még mindig nem tudom, miről szól ez az egész.”
Ahogyan beszéltem hozzá, lábam az ágyékához nyújtottam, talpammal lassan érintgetve kitárt, nadrágba bújtatott ölét. Láttam, hogy szeme a lábamra villan, aztán nyíltan néz rám azzal a csodálatos kék szemével, ami most nem tükrözött semmi meglepetést. Arca viszont kipirult, miközben csípőjét olykor-olykor a lábamhoz nyomta. Láttam rajta, hogy igencsak fickós kedvében van.
„Nekem is jó sokat kell olvasnom… még mindig Marxról. Tudom, hogy jelentősen hozzájárult a szociológiához, de aztán egyre inkább a politika felé fordult…” Még mindig az ágyékát izgattam a lábammal, és ő is egyre jobban belelendült, „és… óh… hol is… tartottam.” Hangja lassan elhalkult, majd ölét egészen a talpamhoz préselte, miközben szeme végig rajtam volt, és izgatottságából nem árult el semmit.
Az ötletem nagyszerűen működött. Képzeletben megveregettem a vállam. Kedvemre járhattam be izgalmas testtájait; reggel a feneke félgömbjét, combjai belső ívét, majd hetyke melleit simogathattam szabadon, most meg az ágyékát dögönyözhetem, és semmit nem tesz ellene. A ruházatán semmit sem változtatott reggel óta, ami szokatlan volt nála, az éjszakai flanel alsót és a pólót hordta egész nap.
A legjobb volt, mikor észrevettem, hogy vécézni indul. Gondoltam, miért ne, ezt aztán tényleg HELYTELENNEK minősítheti. Kivártam egy kis ideig, majd rányitottam, és becsukva az ajtót, a budin ülő húgomra mosolyogtam és leültem vele szemben a kád szélére. Nem hitt a szemének, ahogy nyílt az ajtó, és beültem hozzá. Nem tudta mit tegyen, de egyelőre úgy maradt, ahogy volt, lábai kissé szétvetve, bugyija a térdén, könyöke a lábain támaszkodva. Hallottam pisije zubogását a csészében.
„Most lettem készen a másodikkal. Veled mizújs?” érdeklődtem.
„Hé, éppen tojni próbálok itt,” súgta, mintha rossz helyen léptem volna be a színpadra.
‘Ejnye, ejnye’ mutattam neki az ujjammal.
Megadóan ejtette le a fejét, de hallottam, amint maga elé suttogja, „kis szarházi”.
„Hogy megy az olvasás,” kérdeztem, elengedve fülem mellett a megjegyzését.
Felnézett rám, „Jól. Három fejezettel beljebb vagyok.” És folytattuk incselkedve, mintha nem is a klotyóban volnánk, ahol a húgom egy szál pólóban ülve, éppen tolja kifelé a kábelt. Hallottam közben az erőlködés szüneteit, ahogy néha pottyan valami a fajanszban. Már teljesen vörös volt a feje. Mikor a papírért nyúlt, rám nézett, mintha azt kérdezné, ‘kimennél VÉGRE?’ Megelőztem, és elvettem a tekercset.
„Engedd meg,” mondtam.
Hitetlenkedve rázta meg a fejét, és kuncogni kezdett, „Végre egy IGAZÁN hasznos kéz a ház körül… Eddig hol voltál?”
A lába közé nyúltam, ahogy felemelkedett, de rám szólt, „Ne így, uh… hátulról.”
Előredőlt, és hagyta, hogy alaposan kitöröljem elölről hátrafelé; a csészébe dobtam a papírt.
Megszólalt, „Még egyszer. És tessék ellenőrizni.”
Benne volt a játékban és most már mosolyogva adta ki az utasításait. Az egész dolog viccesen és ügyetlenül zajlott, mint amikor ketten végeznek olyannal, ami egy emberre szabott. Felém fordította a derekát, és nyakát nyújtogatta, miközben kezével rám támaszkodott, aztán végül megszólalt, „Egyre jobban megy ez neked!”
„Gyakorlat tesz a mestert,” nevettem rá.
Újra megtöröltem a fenekét, ellenőriztem – tiszta. Kiegyenesedett, de megállítottam, „ó, még utoljára – csak hogy biztosak legyünk,” és kinyújtott tenyeremmel szárazra paskoltam a punciját.
Felkelt, magára húzta a bugyit és az alsót. Lehúzta a vécét, aztán szemét forgatva tessékelt maga elé, kifelé a fürdőből.
Szombat este: Aznap este korán dőltem be az ágyba. VALÓBAN fáradt voltam. Felhúztam 2-re a csörgőt, ha annyira stupid lennék, hogy reggelig aludjak. Aztán hamarosan már húztam is a lóbőrt. Kimerült voltam, de annyira mégsem, hogy elmulasszam az éjszakai sétát. Egy óra ötvenkor már teljesen éber voltam.
Úgy, ahogy voltam, átmentem Laurához. Csendesen nyitottam be, majd az ágya mellé telepedtem. Úgy feküdt, mint előző nap, de ma a vastag ágytakarót is magára húzta. Hozzá hajoltam, és rendben elmondtam a hipnotizáló varázsigéket.
Aztán megkérdeztem, „mi van rajtad?”
„Meztelen vagyok.”
„Felizgultál?”
„Nedves voltam egész nap.”
„Mi történt ma?”
„Háát, olvastam egy könyvet, semmi különös. Nem emlékszem semmi HELYTELENRE.” Imádtam!
„Gondoltál erre?”
Felhajtottam kissé a takarót, és jobb kezem a hasára helyeztem, majd bal combjától haladva végigsimítottam a szőrrel fedett dombocskát, majd a jobb combját ívét is.
„Igen.”
Öléhez nyúlva szétnyitottam a punciját, mint egy darab gyümölcsöt. Az ajkai egyszerre nyíltak meg lent és fent.
„Jól van,” súgtam a fülébe, „ezért jutalmat érdemelsz.”
„Valóban?” kérdezte.
Alsó testét szabaddá téve megcsodáltam teste lágy vonalait a függönyöm átszűrődő fényben. Lába felől az ágyra térdeltem, és a combjai közé fúrtam a fejem; punija egész közel volt, éreztem az illatát. Részegítő, ősi szag; különös, mégis megnyugtatóan otthonos. Arcom ráfektettem a dombjára, közvetlenül az illatot őrző pamacsa fölé, és egy darabig nem mozdultam. Akár reggelig tudtam volna így feküdni, de aztán a fejemre tette a kezét.
„Nem ébredsz fel,” figyelmeztettem suttogva.
Elméláztam magamban. Már láttam, tapintottam és szagoltam a testvérem, de az ízét még nem kóstoltam. Lejjebb hajoltam, és laposra nyújtott nyelvemmel alaposan belenyaltam. Erősen nekinyomtam a nyelvem, így azonnal éreztem punciajka minden kis rezdülését, duzzadó megnyílását, ahogy enged a szelíd erőszaknak. Elértem és nyelvem csúcsával kisimogattam a kéjpontját, érezve, amint felhúzódik róla a kicsiny redő. Ajkaim közé szippantottam a csiklóját. Mikor először csupaszítottam le, hallottam, amint Laura meglepve szippantja be a levegőt, „hüüph.”
Éreztem, amint kezével lefelé nyomja a fejem, csípője viszont ellentétesen mozog, ahogy háta lassan ívbe hajlik az ágyon. Felnézve láttam, hogy a fejét oldalt tartva nyomja a párnának, szája kissé elnyílva. Láttam a fehér fogait. Alteste kényeztetésem ritmusára mozdult. Az orrom fel-le súrolta a puniját, nyelvemmel a nyílását kutattam. Egyszerre nyaltam őt és izgattam csiklócskáját. Ilyen lehet, ha egy macska egy teli tejfeles tálra bukkan. Vagy mikor érett barackot szopogatunk, hogy közben a leve lecsordul az állunkra. Úgy szorított magába, hogy alig jutottam levegőhöz. Ujjaimat becsúsztattam a résen. Lélegzése felgyorsult, belekapaszkodott a hajamba.
Felnéztem rá, „tetszik a jutalmad?”
„Hmm, igen,” és „kibaszottul tetszik.” hallottam.
Középső ujjammal felnyúltam a ruganyos falú alagútba, és kis körökben izgattam a redőit, miközben egy percre sem hagytam abba a nyalogatását; ízlelgettem az aromáját, illatát. Hagyta, azt tegyek, amit csak akarok. Megszűnt az idő körülöttünk.
Egyre hangosabban nyögdécselt, néha rövid, zaklatott sikolyokat hallatott. Változatlanul a hajam húzta, most már máshol is érezni akart. A hátamon kaparászott.
„Óh, kellesz nekem. Fordulj, gyere hozzám,” kérlelt türelmetlenül.
Felnéztem rá, és jobb kezemmel lehámoztam magamról a boxerem és lerúgtam az ágyról.
„Oké. Készen állsz egy komolyabb jutalomra is?” fordultam meg, lábammal felhúzódzkodva hozzá.
„Nagyon jó voltam ma,” mondta.
„Igen, nagyon jó kislány voltál,” helyeseltem.
Térdem a vállai fölé helyezve farkam az arcához közelítettem, és máris szájába vette, csócsálva rajta egy sort.
„Csak óvatosan,” suttogtam.
Felkuncogott, „Ó, elnézést.”
„Csak nem éhes valaki?” kérdeztem.
„El nem tudod képzelni, mennyire.”
Nyalogatni kezdtem, de most a másik irányból. Csípőjét újra mozgásba hozta, hogy segítsen, és belelendültem én is, megérezve kicsiny szája érintését. Annyira fel voltam húzva, hogy kételkedtem benne, hogy sokáig bírom. Az az igazság, hogy a harapdálása segített elhúzni egy kicsit a dolgot. Így feküdtünk egymáson egy darabig, eltelve egymással, nyalva, falva, harapva és csókolgatva a másikat mindenhol. Mikor ujját a fenekembe dugta, és élvezettel mozgatta benne, éreztem, hogy eljött a pillanat.
„Ó, készülj,” mondtam neki, „most jön a tejszín.”
„Mmmmm” csak ennyit tudott kinyögni.
Gyorsítottam az ütemen, nyelvemmel szinte pörgetve a csiklóját, kezemmel szélesre tárva a combjait, hogy teljesen hozzá férjek. Vonaglottunk az ágyon, emelkedve és süllyedve hullámzott közös testünk. Kezdtem betölteni a száját, belespricceltem, ami jött belőlem, és elképzeltem, amint nyelvére, az állára csorog a magom. Mintha kisültem volna, mikor az utolsó csepp is kiürült belőlem, az eddig támaszkodó karom lehanyatlott. Ő még zihált és nyögdécselt, ölét a testemnek szorítva. Mikor abbahagyta, összegyűrt ruhacsomóként hevertünk az ágyon. Mindenütt haj, veríték, nyál, ondó és punciváladék, csupasz és forró bőr; a mi maszatos valóságunk. Se jövő, se múlt. Fogalmam se volt, hol vagyok.
Ahogy lehiggadtunk, és visszanyertünk a lélegzetünket – csak a nyelvem nyalintott még párat elcsendesült puniján -, nem tudtam mozdulni. Elhúzódott a nyelvemtől.
„Ahhh, nee… túl érzékeny,” mondta.
Kis idő múlva mellé kuporodtam, fejem a hasára fektetve, kezemmel a testét, a mellét cirógatva. Mindkét kezét rám helyezte, és megnyugtatóan simogatott ő is.
„… ez nagyon jó volt,” szólalt meg.
„Uhhm, hihetetlenül, kibaszottul jó.”
„Bármi mást…,” tette hozzá.
Csendben feküdtünk egy darabig, csak a lihegésünk hallatszott. Aztán lassan elkezdtem suttogni a plafon felé, anélkül, hogy megmozdultam volna, „Most lassan felébredsz. Visszafelé számolok. Tíz…”
Felnevetett, és kezével játékosan lökött rajtam.
„… Kilenc… Nyolc.”
Csak annyit mondott, „Hé, te! Kifelé innen!” Újra megütött volna, de elvétette. „Ma este tényleg nagyon rossz fiú voltál! Te Jó Isten! Nézz ránk.”
„Akkor is jó volt. Nem?” kérdeztem.
„Az is. De CSÚNYA is.”
Ráhúztam az ágyról félig lecsúszott takarót. Az arcára hajoltam, és lágyan megcsókoltam. Kezét a nyakam köré fonta, és megnyitotta a száját. Hűvös volt ajkai érintése. Egymás hajába túrva kapaszkodtunk és csak csókoltunk, csókoltuk a másikat.
„Mit csináljak most veled?” kérdezte, és fejem eltartva magától a szemembe nézett. Még hozzátette, „Te vagy az egyik kedvencem.”
„És ne feledd, nem emlékszel semmire,” figyelmeztettem, mire kaptam még egy taslit.
„Hogyne, emlékszem,” nevetett.