A pinám

Úgy tájékoztattak, hogy a pina megnevezés nem túl kifinomult, sem pedig elegáns. Én mégis így hívom, amikor írok vagy beszélek róla. Nem ellenségeskedésből, nem önteltségből. De Pinám van. A húsommal, a lucskommal, a szőrömmel együtt. A csendes becsukódott, a követelőző, a felizgulva kivörösödött és lüktető, a vértől vérért kiáltó, a puha érintésre vágyó, a borotvától megsebzett, a duzzogó, a sóvárgó, a büszke, a provokatív… ez mind az én Pinám. Nem a puncikám, nem a punuskám, nem a nunim. Nem tudom lebutítatni, nem tudom becézgetni. Ennél sokkal élőbb, sokkal valódibb és szó szerint hús-vér. A zsarnokom.

Mert más, ha más beszél róla. A szerelmes férfi, hát igen, róla el tudom képzelni, hogy gondoskodással, odaadással, érzelmekkel telve a puncit látja, amiről nem akarja tudni, hogy mekkora pina volt korábban. Ártatlannak akarja, az övének akarja, a kis bimbós puncogóját akarja…

De nekem itt van a combjaim között. Érzem, ha éhes, ha jóllakott, ha boldog, ha fáj neki, ha feldúlt, ha kacérkodni vágyik… A Pinám élő. Nem egy porcelán baba, amit fényezni kell. Mert nem kell!! Engedni kell, hogy lüktessen, hogy szétnyíljon, hogy megkínáljon, hogy kedvére adhassa magát, vagy épp megtagadhassa a másikat. Meg kell harapni, rá kell csapni, puhán kell nyalni, szerelemmel kell csókolni. Csak akarni kell…