A rutinszexre is szükség van

A szex nem kizárólag újdonságokkal teli, fantáziadús együttlétet kell jelentsen. A rutinszexre is szüksége van az embernek, csak nem merjük bevallani. A pizsamanadrágból kievickélve, egy kis csókolózást követően misszionárius pózba helyezkedve, ápolónőgúnya és kötőzőszett híján szerelmeskedni szégyellnivalóan lapos és ötlettelen. Most túloztunk persze, de valamivel csak meg kell magyarázni, hogy a ki tudja, hányadik szexuális forradalom utáni új generáció libidója miért látszik apadni. A 30 év alattiak a felmérések szerint egyre kevesebbet szexelnek – és ehhez talán a szépségidoloknak, és az “izgalmasról” alkotott elképzeléseink változásának legalább annyi köze van, mint az AIDS-pániknak.

“Szexuálisan nyitottnak és kreatívnak tartom magam – állítja egy 27 éves nő. – Bármilyen újdonságot szívesen kipróbálok a biszexualitásom átélésétől kezdve a webkamera használatáig. A partnereim világéletemben megőrültek tőlem, ezért nem tudom hová tenni, hogy ha jól számolom, két hét telt el a legutóbbi együttlétünk óta a barátommal. Az előző hónapot pedig teljesen kiikszelhettük… Lassan két éve, hogy együtt járunk, és be kell vallanom, hogy fogalmam sincs, hogyan menthetném át a swinger klubokon és szerepjátékokon edződött énemet a mindennapokba.” Kérdés, hogy szükség van-e minderre. Azért, mert a bennünket körülvevő képáradat azt zúdítja ránk, hogy a szex minden körülmények között eget rengető kell hogy legyen, még el kell-e felejtenünk az ágyban, párnák közt verziót?
“Nekem a szerelmeskedés ünnep – jelenti ki egy ugyancsak 27 éves, négy éve párkapcsolatban élő nő. – Néhány rövid összerándulásért nem hinném, hogy érdemes nekifognunk. Szeretem megrendezni a dolgokat: francia bor, gyertyafény, finom fehérneműk vagy bármi, ami megmutatja, hogy valamilyen kivételes élményben van részünk. Hogy az együttlét ezáltal is több lehessen, mint az önkielégítés.” Nemes gondolat, szó se róla, de kíváncsiak volnánk, hogy egy októberi átlagszerdán, nyolc óra irodai munka, némi padlósuvick és gyerekekkel “harrypotterezés” után kinek marad még ereje kivasalni a dominagöncöt. A “snasszról” való lemondás, illetve az erotikus ínyencség végletekig hajtása nem egyszerűen az együttlétek megtizedelődésével jár. A kevesebb szex mint “nagy ár” mellett az a küszöb is megemelkedik, hogy mit tartunk kívánatosnak és izgatónak. Egy kedves ismerős mesélte a minap, hogy elunta a gourmand-létet: azt, hogy órákat áldoz a mindennapjaiból arra, hogy felkutassa a sosemízlelt, legújabb ételcsodákat, miközben már-már megfeledkezik arról, milyen finom például egy pohár kefir. Az eszmélkedést tett követte: egy háromhetes léböjtkúra végeztével a szűkölködő ízlelőbimbók páratlan élményre leltek egy szelet rozskenyérben is.
A szex sajnos bonyolultabban működik. Elhatározás híján a hetekig koplaltatott testünk hiába vágyna a másik érintésére, ha odaföntről az a parancs érkezik a neuronhálón, hogy az átlagos összebújás éppúgy kerülendő, mint állva, zsírpapírból bedobálni a parizert ebéd gyanánt. Mivel azonban az erotikus újdonság elérése egyre egyszerűbbé válik – sorra nyílnak a BDSM-klubok Budapesten; a CD-lemezekhez vibrátorokat csomagolnak a rockegyüttesek; az interneten fél perc alatt hozzáférünk az extremitások bármelyikéhez –, igencsak nehézkessé válik elérni a kitűzött célt, és nap nap után észvesztő, korábban soha át nem élt élménnyel megajándékozni önmagunkat és a partnerünket. Ha úgy gondoljuk, hogy szexelni csak akkor érdemes, ha minimum többórás kéjenc izgatást és segédeszköz-arzenált tudunk biztosítani, félő, hogy egyre kevesebbszer fogjuk úgy érezni, hogy képesek vagyunk valami egzotikusat megvalósítani a kihűlő fantáziavilágunkból. A nóvumok kergetése mellett ráadásul egyéb ideáljaink házatáján is akad még rendeznivaló.
“Tudom, hogy általános vélekedés, hogy az anorexiások aszexuálisak, és azt szeretnék, hogy az örök kislánykor fényeskedjék nekik – mondja egy evészavarokkal kezelt nő. – A pszichiáteremmel is összevesztem, mert kötöttem az ebet a karóhoz, hogy nálam márpedig fordított a helyzet. Kamaszként imádtam szexelni, de az egyetemre kerülve, amikor erősen hízni kezdtem az összevissza kajálásnak köszönhetően, egyre gátlásosabbá váltam. Akkoriban árasztották el a piacot a női magazinok, amelyekben szinte minden oldal tömény szexualitás volt. Mintha a szex csak a gazdagok és szépek kiváltsága lenne! Egyre gátlásosabbá váltam. Hiába volt párkapcsolatom, csak akkor tudtam felszabadultan szeretkezni, ha napokig nem ettem előtte. Ami persze eleinte havonta-kéthavonta jött össze. Később, amikor súlyosan megbetegedtem, viszont már semmi más nem járt a fejemben, csak a diéta: akkor részben emiatt szűnt meg a nemi életem.” A legutóbbi Ralph Lauren botrányhoz hasonló jelenségek kiválóan rávilágítanak arra, hogy a szépségipar elérhetetlenül magasra teszi a lécet. Humán photoshopolás – plasztikai sebészet? – nélkül, természetes eszközökkel képtelenség a manökenideálok követése. A legutóbbi vizsgálatok szerint pedig nem egyszerűen az önutálat, az alacsony önbecslés és önmagunk el nem fogadása jelentenek problémát. A társunkkal szemben is egyre kritikusabbá válunk: elég egy hastáji hurka, egy összeráncolódott ábrázat, egy rosszul trimmelt fanszőrzet, hogy fejfájásra hivatkozva forduljunk a fal felé, csak mert a párunk képtelen jobban megközelíteni a kedvenc férfimodellünk külsejét.
Az előírás, hogy a szexuális pikantériák egyre nagyobb adagokban szerepeljenek a mindennapjainkban, szitokszóvá silányította a rutinszexet. Pedig ha belegondolunk, az együttléteknek nem pusztán a saját önkiteljesedésünkhöz, az önmagunkba tett felfedező útjainkhoz van köze, hanem a kapcsolatépítéshez is. Ahogy a kefir ízére képtelenek vagyunk már rácsodálkozni, úgy a kedvesünk érintésére, melegségére, gyengédségére is egyre immúnisabbakká válunk – ami jóval komolyabb károkat okoz a szerelemben, mint az, ha egyszer nem gésagolyókkal és csipkegarnitúrával támadunk, hanem pusztán önmagukként igyekszünk beleélni magunkat egy szimpla simogatás varázsába is.