A vágyról

Olyan elcsépelt dolog a vágyról beszélni. Sokkal aktuálisabb téma az elfojtására irányuló minden törekvés. Ha úgy tetszik, az elfojtás vágya. A vágy alatt a másik ember iránti viszonyt értem. Persze csak akkor, ha a másik ember valóban jelen van ebben és nem korlátozódik az egész magára a viszonyra. Vagy magára a vágyra -mint vágyni a vágyat. Végülis önmagamra is tudok vágyni és ez sokkal kevésbé zavarbaejtőbb, mint amikor külső tárgyra irányul a törekvés, mert az önfegyelem mindig éber. Akkor is, ha úgy érzem, annyira túlcsordulok, hogy már semmi nem számít és nincsenek következmények. Egyszer láttam egy filmet, amiben egy szerelem sem teljesült a valószínűtlen szerelmi háromszögben. Az egyik szereplő azt ordította a másik képébe, hogy „nem érted, hogy levegőt sem kapok nélküled?” Én ezt akkor a szerelemmel azonosítottam, most sokkal inkább hajlok afelé, hogy csak a vágytól ordítunk ilyesmit a másiknak. Szerintem én túl sokat fojtok el…

A pusztán testi vágy a kielégülésre egy nagyon érdekes dolog. És alapvetően ironikus, de csak utólag vagy talán már közben is érezhető, hogy azért ez az egész testen kívül -fölött- álló dolog teljsen abszurd. Csak el akarok élvezni, de még mindig ott mászkál a húgom az ajtó előtt, az anyám pakolja a frissen vasalt ruhákat vagy egyszerűen csak csörög a telefon, ami mindig ilyenkor a legkitartóbb. Meg szoktam mosolyogni a zavaró körülmények elhárítására vonatkozó próbálkozásaimat, a türelmetlen fel-alá mászkálásomat, hogy tizedszer is felhívom a készülődő húgom figyelmét az órára és hogy el fog késni, ha nem siet. Na és persze ott a csalódottság, hogy a letöltött pornó minden nyögését hallani akartam, de mégis beállított hozzánk valaki és gondosan le kell némítani mindent. Ez a világ legdühítőbb történése tud lenni.

A legszomorúbb pedig például az, ha a testem nem hagy békén a követelőzésével és kicsikarja a maga idő előtti, semmitmondó orgazmusát, amiről pontosan tudom, hogy nem így akarom, nem most akarom, tudom, hogy utána kellemetlenül érint majd, ha tovább akarom simogatni a pinám és azt is tudom, hogy elmarad a bensőségesség érzése. Ami talán furán hangzik, de mégis része az önkielégítésnek.

A másik iránti vágy is ilyen legtöbbször, ezért kell elfojtani. Hiába érzem, gondolom, akarom, hogy megőrülök tőle és érte. Meg vagyok győződve róla, hogy a másiknak is akarnia kell, válaszolnia kell a testemre, közben meg nem akarom engedni magam, mert nem akarom, hogy csak ennyi történjen. Pedig nem is csak ennyi történne, de a testem erre emlékeztet. Viszont nem tudom, mitől lehetne kiszámíthatóbb vagy biztosabb, ha tulajdonképpen még önkielégítés közben sem vagyok mindig ura a testemnek…