Al Pacino – Drogok, szex, pucér Madonna

Al Pacino kendőzetlen vallomása – A színészlegenda arról is mesél, hogy ki fedezte fel fiatalon, miért nem nősült meg soha, és mi a kedvenc étele: Al Pacino több mint 25 éve folytat mély és őszinte beszélgetéseket barátjával, az ismert újságíróval és bestseller-szerzővel, Lawrence Grobellel.
– Emlékszel az első szexuális élményedre?
– Az első szexuális élményem. Tudod, kilenc éves koromban megismerkedtem egy lánnyal. Levette a blúzát; már domborodott a melle. Talán kicsit idősebb volt, mint én. Talán én voltam egy kicsit idősebb nála. Rátettem a mellére a kezem, mire ő elkezdett kuncogni. Egy matrac volt a háta mögött; hátratoltam, és lehuppantunk a matracra. Ezt háromszor-négyszer megismételtük. Ezután azt hittem, hogy lefeküdtem egy nővel. Rögtön elmentem, és vettem egy csomag óvszert. Akkoriban mindenki hordott a tárcájában.
– Nem bántad, hogy gyerekként dolgoznod kellett?
– Ki akar annyi idősen dolgozni? De nem akartam iskolába járni. Dolgoznom kellett, mert csak ketten voltunk, az anyám és én. A nagyszüleim kiköltöztek a városból, amikor 15 éves lettem. Azután az anyám is hozzájuk költözött. Attól fogva egyedül éltem. 17 évesen. Ma már ez semmi, de akkor nagy dolog volt.
– Mi volt a legkülönösebb munka, amit elvállaltál?
– Voltam levélhordó, portás, cipőbolti eladó, dolgoztam zöldségesnél, drogériában és szupermarketben, voltam szállítómunkás – ez volt a legnehezebb munkám egész életemben. Ha az ember költöztet, legelőször mindig azt nézi meg, hogy mennyi könyve van a fickónak. Mindenkinek vannak könyvei, de van, akinek több ezer is. Papírdobozokba csomagolják őket. Nagyon csalafinták, néha ötezer könyvet is bedobozolnak.
Azt hiszem, én voltam az egyetlen szállítómunkás, aki taxival járt dolgozni. Egyszer ugyanis a többiek megjegyezték, hogy késtem egy kicsit, mire én legközelebb egy száguldó taxin érkeztem, hogy pontosan a megbeszélt időben kezdhessek el feltornászni egy zongorát az emeletre, óránként három dollárért. Műtárgyakat is költöztettem. Csodálatos érzés, amikor az ember nekiütközik a falnak egy rendkívül értékes szoborral. Egyszer ez is megtörtént velem, és a szobor elveszítette a fejét az ütközés következtében. Már hallottam is a jól ismert mondatot: ki fogja fizetni!

Voltam jegyszedő is. Hamar rájöttem, hogy az emberek mindent elhisznek, amit mondok nekik. Jegyszedő vagyok, vagy nem? A jegyszedők dinasztiájának dicső leszármazottja. Fogadtam egy másik jegyszedővel, hogy rá tudom venni az embereket, hogy álljanak sorba a szemközti járdán. Odafordultam hozzájuk, és azt mondtam nekik, hogy a nagy tömegre való tekintettel a Bloomingdale előtt kellene sorba állniuk.
– Senki nem tiltakozott?
– Senki. Szót fogadtak, és szépen felsorakoztak.
– Tehát megnyerted a fogadást. Mit kaptál érte?
– Kirúgtak.
– Charles Laughton fedezte fel páratlan tehetségedet?
– Persze. Ez is egy hihetetlen történet. 19 éves suhanc voltam, és egy bronxi albérletben laktam. Charlie egyszer szembejött velem a lépcsőn, miközben én lefelé mentem, és minden átmenet nélkül nekem szegezte a következő mondatot: belőled sztár lesz. Ott, Bronx kellős közepén mondta! Őrület, nem? Tudtam, hogy soha nem mondana ilyesmit, ha nem gondolná komolyan, mint ahogy én se mondanék ilyesmit meggondolatlanul.

Charles Laughton (1899-1962) a mozi fénykorának egyik legendás brit színésze volt, akinek legnagyobb alakításai történelmi és irodalmi figurákhoz kötődnek. Eljátszotta többek között Nérót, Rembrandtot, Quasimodót, Gracchus-t és VIII. Henriket, utóbbi megformálásáért vehette át az Oscar-díjat 1934-ben. Egyik legnagyobb teljesítménye A vadász éjszakája című 1955-ös rémisztő tündérmese, mely pályafutása egyetlen rendezése. Időskori alakításai közül A vád tanúja és a Spartacus a legjelentősebb. 1962-ben hunyt el epehólyagrákban.
– Mi a kedvenc ételed?
– Kezdem úgy érezni magam, mintha Barbara Walters-szal beszélgetnék. Természetesen a spagetti és a fasírtgombóc. Semmi sem fogható hozzájuk.
– Féltél valaha a nőktől?
– Egész életemben.
– Miért?
– Egy férfi bizonyos tekintetben függhet egy nőtől, de soha nem adhatja oda magát teljesen; ez nem tisztességes sem vele, sem a nővel szemben. Nehéz ezt belátni, mert az ember az első nőt az életében, az anyját tiszta szívből, igazán szereti, és teljesen átadja magát ennek a szeretetnek. Egy anya azonban soha nem is hagyja el.
– Mi vonz egy nőben?
– Azokat a nőket szeretem, akik jól főznek. Nálam ez az első. A szerelem nagyon fontos, de a nőnek először is képesnek kell lennie arra, hogy a barátom legyen. Elvégre elkerülhetetlen, hogy az a nő, akivel az ember együtt él, előbb vagy utóbb a barátjává is váljék. Fontos egyfajta bizalom. Ehhez azonban idő kell. A szerelemben vannak bizonyos lépcsők. A szerelem állhatatos. A romantikus szerelem viszont, én mondom magának, egy nagy marhaság. Könnyen megégeti magát vele az ember.
– Még egyszer sem házasodtál meg. Több barátnőddel éltél együtt, de mi tartott vissza attól, hogy összeházasodj velük?
– Tudod, ha mindig előre tudnám, mi a következő lépésem az életben, akkor gondolkodás nélkül megtenném azt a lépést. De én nem így gondolkodom. Így legalább elmondhatom, akár számít, akár nem, hogy eddig még senkitől nem kellett elválnom. Ez bizonyos érettséget tételez fel.
– Azt hittem, leszoktál a dohányzásról.
– Gyógyfüves cigaretta. Ha nem rákban hal meg az ember, akkor az unalomtól. Olyan a szaga, mint a marihuánának, és lazábbnak érzem magam tőle.
– Mikor füveztél utoljára?
– Évekkel ezelőtt. Nem szívtam gyakran, de néha jólesett bor mellé.
– Miért hagytad abba?
– Félek a hallucinogénektől és a tudatállapot-módosító szerektől. Kiszolgáltatottnak érzem magam, ha a hatásuk alá kerülök. Olyan érzés, mintha fátyol mögött élne az ember: kivonja a lendületet, az energiát és az izgalmat az életből.
– Pörgető szerek?
– Régebben éltem velük. Úgy harminc éves koromban. Iszonyú volt. Tudtam, hogy valami történik velem, és egyre jobban elhatalmasodott rajtam.
– Tehát nem ért fel azzal, amikor meztelenül láttad Madonnát?
– Larry, ezek személyes dolgok.
– Láttad Madonnát pucéran, vagy nem?
– Láttam. Egyszer. Táncolt, és nem viselt semmit a kabátja alatt. A tánc hevében széttárta a kabátját – ennyi volt az egész. Nagyon szép teste van: mintha elefántcsontból faragták volna.
– Ha öt filmed megőrizhetnéd egy időkapszulában az örökkévalóságnak, melyeket választanád?
– Hogy megmutassák, ki voltam? Ahhoz, hogy megválaszoljam ezt a kérdést, vissza kellene mennem a karrierem elejére, akármilyen gyötrelmes is, végig kellene néznem egyesével az összes eddigi filmemet, beszélnem kellene róluk néhány emberrel, utána pedig el kellene döntenem, hogy melyik ötöt választom ki. Egészen biztos, hogy A Keresztapa első és második része vezetné a listát, utánuk következne A sebhelyesarcú, a Serpico, a Richárd nyomában, és itt meg is állnék.

A cikk a Lawrence Grobel: Al Pacino – Életem című kötet alapján készült. Ebben a könyvben kevés olyan téma van, melyet Grobel és Pacino nem érint. A színész beszámol arról az időszakról, amikor hajnalig jazzklubokban zongorázott, utána pedig egész nap a Madárijesztő forgatási helyszínén dolgozott; amikor az Oscar-díjkiosztó gálán úgy nyelte a nyugtatótablettákat, mint a cukrot; vagy amikor hirtelen ráébredt, hogy az élete csupán ivásból és munkából áll.