Az emo

Tudom, hogy én vagyok a sokadik. De annyira viccesen szánalmasan nevetséges ez az egész emo-dolog – vagy „emós dolog”, hogy egész egyszerűen nem tudok szó nélkül elmenni mellette. Sajnálom. A francokat sajnálom…először nem tudtam mire vélni. Csuklóból a futómadár jutott eszembe, de az már kihalt, nem? Ja, az emu. Akkor passz. Abban viszont hasonlítanak, hogy az emok is eléggé madarak, a pali fajtából…
Tehát emo. A szó eredete – mint ezé az elmebeteg stílusé – természetesen amerikai, az „emotional” (emociónális,érzelmi) szó rövidített változata. Eddig is tudtam, hogy az amerikaiak kifogták a világrekordot hülyeségben, meg hogy nagy az isten állatkertje, de vannak határok. Ezt bizony jó tudni, hogy vannak határok, igaz, egyre inkább vékonyodnak. Amikor először láttam ilyet közelről egy miskolci kisboltban, még kuncogtam – sikerült a kirobbanó röhögést visszafojtani, szerencsére gyorsan vásárolt a ,,srác” (nemi identitásukat még homály fedi) és kiment, mielőtt az elementáris erejű, padlón gurigázásba hajló kacagás utat tört volna magának a már-már lilába hajló fejemből.
Mikor a boltos néni minden csodálkozás nélkül megkérdezte, hogy mitől lett jókedvem, mondom: életemben először láttam élő manga-figurát közelről. Elkönyveltem magamban, hogy ilyen is van (biztos fogadást vesztett szegény, vagy valami) és nem foglalkoztam a dologgal, mígnem – hála az internetnek – ki nem derült, hogy ez egy…ööö…stílusirányzat! Én inkább betegségnek titulálnám, amit leginkább elektrosokkal próbálnék kezelni, hideg vizes fürdőkkel kombinálva. Vagy plazmapuskával. Hihetetlen.
Oké, rendben. – gondoltam magamban nagy naivan – Ez is valami szakadár kis stíluska, amit pár tucat ember kitalált, mondván, ők nem akarnak sehova tartozni. Kicsit ugyan cinkes dolog rajzfilmfigurának öltözve masírozni fel-alá az emberek között, de Isten neki, a Mézga család óta tudjuk hogy minden ember őrült egy kicsikét, majd eltűnik ez is a süllyesztőben. Nos, nem akart eltűnni, egyre több helyről köszöngetett vissza ez a moslék, nekem meg egyre több ránc lett a homlokomon tőle. Másik nevezetes példa az emo jelenlétére, mikor – nem is olyan nagyon messze a fent említett bolttól – éppen az étkezde előtt ácsorogtam, buszra várva (lencsefőzit toltam fasírozottal), rágyújtottam egy szál Moonlight Shadow-ra, és jobb dolgom nem lévén, figyeltem a járókelőket, hogy minél előbb újabb folytatást írhassak nektek. Hát egyszercsak látom ám, balról két erősen kifestett-kisminkelt lányka sétál a járdán peckesen, mint két frissen kinevezett tábornok. Hm, egész gusztusosak, jól néznek ki, gondolom pöfékelve. Csak mikor elhaladtak előttem, akkor vettem észre hogy ezek bizony fiúk…
No de hogy is készül az ,,emo”? Én leginkább úgy jellemezném, hogy fogj egy igazi súlyos elmekórtani eset feketébe öltözött, halálvágyát fennen hirdető ,,sátánista” rockert és erőszakold rá egy japán rajzfilmfigura külsejét. Fogyaszd le 30 kilóra, csinálj neki mangafejet ,,Industrial Cement” márkájú ipari zselével, Lockheed-Martin kísérleti turbinacsővel és egy kétágú szőlőkapával, sminkeld körbe a szemét (oppárdon, ezt már nem kell, alapból megvan a sátánistáknál) és ha még nem hánytad el magad, akkor nézd meg nagytotálban. Az eredménynek klappolnia kell a Tokio Hotel (plazmapuska csőretölt) énekesére, akire, mikor először láttam, azt mondtam, hogy hmm, a kiscsajból lehet lesz valami 10 év múlva – ekkor valami tájékozottabb ember közölte, hogy az fiú. Ez volt a pont, amikor az emberiség jövőjébe vetett hitem maradéka alapjaiban megroppant. Eeeeeeez?! Hímnemű?!
Itt most álljunk meg egy pillanatra, szeretnék eloszlatni egy félreértést az emok és a gothic emberek, goth-ok kapcsán. Hasonlíthattam volna hozzájuk is az emokat, de ez speciel halálos sértés lenne a goth-ok számára. Alapvető különbség ugyanis, hogy a dark-gothic emberek jó része (az igazi goth-ok, nem a kamugoth-ok) széles látókörű, nagyon is értelmes, művelt, eszük ágában sincs önkezükkel véget vetni az életüknek, és olyan dolgokat is megéreznek-megértenek, amire egy átlagember egész egyszerűen képtelen lenne. Persze, lehet a gothicokat is fikázni, ennyi erővel közösítsünk ki mindenkit, aki nem mintapolgár, nem bálványozza a mindenkori kormányt, és az élete nem merül ki a 8 óra munka után a televízió előtti tespedéssel. Jó pár aggyal nem rendelkező humanoid korcs meg is teszi…de ez a cikk momentán nem róluk szól. Maradjunk a témánál: emok.
Mindegy, ne szörnyülködjünk, acélosítsuk meg lelkünket, mindig tudjuk, hol van a törölközőnk, és próbáljuk meg megérteni, hogy az evolúció miért űz ilyen kegyetlen tréfát az emberiséggel. Könyörtelen deduktív logikával kikövetkeztettem tehát, hogy az ,,emo” megjelölés az emóció szóból jön. Tehát emberünk (jó, tudom, de nevezzük embernek, bármilyen sértő is az emberi fajra nézve, mert produkálja a külső jegyeit – végtagok száma, elhelyezkedése, koponya formája stb.) hihetetlen világfájdalommal van tele, csak éppen azt nem tudja értelmesen megindokolni, hogy miért.
Alapállása, hogy szar a világ, ,,me against the world”, senyvedés e földi lét. Hihetetlenül jól tudják együtt rosszul érezni magukat, fő szocializációs tevékenységük a közös (majdnem kurkászást írtam, de nem akarom megsérteni a főemlősöket) utálata az őket meg nem értő társadalomnak, az embereknek (ezt részben megértem) és a világnak amblokk. Emellett leghőbb vágyuk, hogy valami módon véget vessenek siralmas életüknek, és erre lehetőleg minél több ember figyelmét felhívják. Kedvelt módszer az erek felvágása borotvapengével, késsel, vagy bármi mással, ami épp kéznél van. Igen, jól olvastátok, de a nyomaték kedvéért leírom mégegyszer: az ereiket vagdossák zsilettel, vagy bármilyen más pengével. Ha úgy tetszik, ez az emo stílus leegyszerűsítve: közös sírás-rívás, önsajnálat túlzófokon, jaj de szar a világ, felvágom az ereimet, megölöm magam, jaj de jó lesz nekem. A túlvilágon. Esküszöm, mint valami agyament szekta.
Nem is lenne ezzel semmi baj, itten bazinagy jogállam van, mindenki úgy csinál hülyét magából, ahogy neki tetszik, csak éppen tipikusan a felső középosztályból illetve a kifejezetten jómódú családokból kerülnek ki ezek a szerencsecsomagok – a kutya is ,,jódógába” vész meg alapon rohadtul nem tudnak mit kezdeni nyomorék kis életükkel. Érthető, szar is az, amikor az embernek mindene megvan (including serdülőkori identitászavar) és számlákat se kell fizetnie, meg stokkol a lóvé is halomba otthon. Célok nélkül valóban nehéz, a célok tesznek emberré – az arcra kiülő, fennen hirdetett világfájdalom nem cél. Hanem szánalom. Fáj a világ? Mindened megvan, apuciék tolnak lével, de valahol mégis ,,szar ez az egész”? Semmi gond, emók! Ne csináljatok segget a szátokból! Tegyetek egy szívességet a világnak. Úgyis szar. Igazoljátok Darwin apánk evolúció elméletét, és a világ egy szebb hely lesz.
A legrosszabb az egészben mégis az, hogy nem pár száz elvetélt dilinyósról van itt szó, hanem hatalmas, több százezres embertömegekről szerte a világon, akik úgy gondolják, az emo nagyon jó stílus, érdemes követni, mert milyen jó magamat sajnáltatni, pityeregni, rituális módon öngyilkosságot elkövetni. Vajon mi lesz a következő új „menő stílus”? Fejest ugrani a betonba házak tetejéről? Kitalálnak valami hangzatos nevet maguknak, egyes oszlopba fejlődnek a bérház tetején, és egyesével leugranak, mert ez milyen trendi. Lehetséges. Egy biztos: aki egy ostoba nép által kitalált még ostobább stílust követve eret vagdos, az egész egyszerűen nem normális. Tisztában vagyok vele, hogy létezik egyenlőség, meg tolerancia, meg kiskutyafasza karikára vágva, de akárhogy is ízlelgetem, aki ilyesmit követ, az idióta. Szokták mondogatni, hogy „aki hülye, haljon meg”. Ezeknek még mondani sem kell.