Babilontól és a kéjistenektől az arktiszi átszellemülésig

– Szerintem a házasságunknak nincs jövője – mondta a nő, és nem nézett a férje szemébe. Eltolta maga elől a tányért, a szinte érintetlen étellel.
A konyhában ültek, a nő – Amandának hívták – az asztalon, a férfi – Karcsi – egy széken. A férfi megremegett. Cigarettáért nyúlt, elfeledve, hogy a doboz öt perccel azelőtt kiürült.
A nappaliból behallatszott a tévé bömbölése. Éppen a híreket mondták. Este fél hét volt. A házaspár évek óta a konyhában vacsorázott, fél füllel a tévére, a másikkal a köztük feszülő csöndre figyelve.
„Az amerikai kormány ígéretet tett az ókori Babilon romjainak restaurálására, melyet az amerikai csapatok 2003-ban súlyosan megrongáltak. A szakértők szerint azonban a műemlékek helyrehozhatatlan károkat szenvedtek…”
– Hidd el, sokat gondolkoztam – mondta a nő, és rágyújtott a saját cigarettájából.
Karcsi a padlót bámulta, percekig, válla rázkódott, végül felemelte a fejét. A szeme könnyes volt.
– Ó, te kurva.
Amanda felpattant, mint aki erre várt. Kisétált az előszobába, kimért, büszke női tartással, és felvette a kabátját. Hajladozó árnyéka rávetült a falra, mozdulataiban volt valami kérlelhetetlen. Valami végleges. A bizonyos én-már-döntöttem árnyék. A látványa is szörnyű volt – megnyomorító, akár a féltékeny férfiak álmai.
Karcsi nem rohant utána, sem dühösen, sem kétségbeesetten. Tulajdonképpen ez volt a probléma.
A nő kisétált a házból. Mielőtt az ajtó bezárult volna mögötte, még hallotta, hogy férjéből kitör a zokogás.
Odakinn zuhogott az eső. Amanda szinte rohanva sétált végig az utcán a még csupasz tavaszi fák alatt. Zűrzavaros képek tobzódtak agyában, szívét jégnek érezte, lábát vasnak. Villamos zaj és kongharang, filléres zacskók a szél kerekében. Kukák édes bűze. A sápadt hold karéja. Az égbolt kupolája lámpafény-zölden derengett odafönn.
Milyen szörnyű egyedül lenni.
Befordult egy sarkon, csatangolt a körúton, majd átvágott egy parkon, fittyet hányva minden leselkedő veszélyre. A szél fütyült a több száz éves fák között, a bokrok pedig úgy sötétlettek a park mélyén, mint óriások hátrahagyott fekáliái. Az egyik sövénykígyó mögül egy faun figyelte a nőt. Szeme mocorgott arany keretében, szarvain felnyársalt csillagok holttestei csillogtak. Csak az éj hallotta sóvár lihegését.
Fogalma sem volt, hova tart, ezért nem meglepő, hogy végül egy bárban kötött ki.
Egyszerű hely volt, egy sziget, s azon bástya a város parttalan tavában. A homlokzatról a neon hatalmas táblája vicsorgott, de odabenn félhomály, füst, alig-mozgó alakok. Amanda szoknyát viselt, úgy ült a bárszékre, kivillant hosszú és az adott megvilágításban gyönyörű lába.
– Egy martinit!
A pult hosszan kígyózott a fényes tükör előtt, a csapos már jött is, szinte úszva, és töltötte az italt. A férfi komoran jóképű volt, az a fajta, aki nagyon tetszik egyes nőknek. Egy szót sem szólt, nem is nézett Amandára, csak a pultra lökte a poharat.
Amanda egyre felhajtotta, majd rágyújtott. Nyomban érezte, megbillennek a világ pillérei. A bárpult felett hirtelen bekapcsolt egy ócska televízió, és a statikus sistergésből lassan kibontakozott az adás. Egy beesett arcú riporter faggatott egy anyátlannak tűnő, tudósképű fiatalembert, aki az asztal alá rejtette idegesen remegő kezeit.
“- Mit szól hozzá, hogy a NASA törölte a 2012-re tervezett új holdexpedíciót? – kérdezte a riporter fontoskodva.
– Sajnálatos, nagyon sajnálatos – felelte a cincérhangú tudós, és megvakarta a fülét.
– Mit gondol, anyagi okok indokolják a döntést?
A fiatalember láthatóan feldühödött, lerágott körmű kezeit az asztalra csapta, és gyűlölettel teli hangon fröcsögni kezdett:
– A fenét! Az egész a feminista lobbinak köszönhető. A Nők az Univerzumért egyesület elnöke nemrégiben kijelentette Oprah Winfreynek – több millió amerikai előtt! – hogy az 1969-es holdra szállás a hímsovinizmus utolsó kétségbeesett lépése volt. Szerinte nem az űrversenyről szólt ez, hanem arról, hogy a férfiak, akik itt a földön már leigázták a nőket, meghódíthassák azt az égitestet is, amelyik a legszorosabban kötődik a nőkhöz.
– Érdekes felvetés – vigyorgott a riporter, hatalmas jegygyűrűjét babrálva.
A tudós vicsorgott.
– Az, kurva érdekes, és ha egyszer elkapom azt a hülye picsát, hát úgy valagba rúgom, hogy…”
Sistergés újból, majd a képernyő elsötétült.
Amandában tudatosult, hogy üres a pohara.
Még egyet.
Igen hölgyem.
A csapos szólt? Vagy az alak a zenegép mögött?
Közelebb húzódtak az árnyak.
A harmadik martini után áttért a borra. A csapos arca szenvtelen maradt és komoly, elegáns mozdulatokkal szolgálta fel az újabb és újabb italokat.
Eltelt egy óra, kettő, és a nő már sűrűn járt ki pisilni, és a férfiak táncoltak. Táncoltak, és ömlött a dal, Tóbiás,
“Ne légy már ennyire arachnofóbiás,
Látlak a bokorban lapulni téged te geci,
Agyadban hasadás – ”
és Amanda is táncolni kezdett a zenében, és a zenegépből pontban éjfélkor előtörő sűrű vérfolyamban, amely halvány rózsaszínre festette a csizmák taposta mettlachit. Táncolt, és a férfiak rókaszerű, borzas arca közelhajolt, majd sziszegve visszahúzódott. A nő lába cuppogva cikázott a vértengerben, nevetett, a zenegép is hahotázott fényes vigyorával, és meghasadt a bárpult tükre.
A kísértet-óra vége felé bukkant fel egy férfi, a férfi, aki mindig felbukkan – Amanda abbahagyta a táncot, s egy asztalhoz támolygott vele. Leültek egymással szemben, és a nagydarab fickó rögvest sziporkázni kezdett. A nő kislányos figyelemmel hallgatta, szeme csillogott, akárcsak a legelső randevúján. Volt valami ebben a férfiben, igen. Az arca folyton változott, de alatta a lényeg… az a karizma, ó, az a sugárzás, a kiveszőben lévő könyörtelenség. A nő érezte, ha most valamelyik kocsmatöltelék rátámadna, ez a férfi megvédené. Nem félreállna, és nyakkendőjét igazgatva, köhécselve dadogná, hogy hívja a rendőrséget, hanem úgy igazából.
Gyilkolna érte.
Amanda zsongó fejjel hallgatta a férfi mély, különös hangját, és érzéki zsibbadtság vett erőt rajta. A szemeik egymásba fúródtak, és a nő közelebb hajolt. Ajkaik között lassan eltűnt a távolság.
– Van kocsim – mondta a férfi, és megsimogatta a nő haját.
Szájaik közt sóhajba mállott az utolsó centiméter is.
Záróra előtt nem sokkal távoztak a kocsmából. A férfi kinyitotta a kocsiajtót a spicces nő előtt, aki beszállt. A férfi lehajolt, megcsókolta, és végsimított a lábán. Amanda felnézett, italtól csillogó szemmel, és hagyta, hogy a férfi – aki Góliátként mutatkozott be neki – tenyerébe fogja a mellét.
– Mehetünk? – kérdezte a férfi.
– Persze – felelte Amanda, és megpróbált kacsintani. Nem nagyon sikerült neki.
– Irány Babilon – mormogta az óriás, és átbandukolt a vezetőüléshez. Indított, és elhajtottak a szeles, esős éjszakában.
A férfi magabiztosan vezetett, míg Amanda szája síkos-forrón kalandozott vaskos rúdján. A nő a haját a füle mögé simítva szopott, csücsörítve, cuppogva, sápadt arca derengett a sötétben. Góliát szórakozottan simogatta a nő haját, egyébként az útra figyelt. A völgyön dúl, melyben a város feküdt, csipkés ormú hegyek törtek az égnek. Az eső elállt, a fellegeket tovasodorta a szél. Előbukkant a kitelt hold, nyugtalan energia vibrált a levegőben.
Góliát néhány perccel azelőtt ment el a nő szájába, hogy megérkeztek volna egy ódon palota romjaihoz. Élvezése közben nem fékezett, de még a gázt is egyenletesen nyomta. Amanda lihegve facsarta a hímtagot, nyeldekelt, gyomrába engedte a furcsán hideg spermát. Miután végzett, felemelte fejét, ondótól csillogó ajkai szétnyíltak. Révedezve nézett fel az óriási teliholdra.
– Szép, ugye? – kérdezte gyöngéden Góliát, és leparkolt a rommező előtt. A csonka tornyok sziluettje komoran derengett a hegyek magas gerince előtt. A férfi kisegítette a nőt a szél, víz és rézillatú éjszakába.
– Valaha Babilon állt itt – mondta Góliát Árnyéka hosszan nyúlt el a fényszórók kévéjében. – Később Diocletianus óriási fürdője. Majd Camelot. De mind tömve volt élettel egykor. Élettel, fénnyel és arannyal. Erős férfiakkal és vágyódó nőkkel. Te az utóbbiak közé tartozol, ugye?
Amanda nem válaszolt, némán simult a férfihez, könnyű keze megpihent a betonkemény mellkason. Góliát felvezette a nőt az omladozó lépcsőkön, majd a gyilokjárón megragadta és a leomlott várfalra döntötte. Csókolni kezdte az asszony engedékeny testét, míg az elveszett az édes felindulásban.
Amanda teljesen felizgult. Amikor a férfi a szoknyája alá nyúlt, már tocsogott az ágyéka.
– Dugd fel az ujjad – nyögte Góliát fülébe, aki érdekesen hosszú, karcsú ujjaival robbanásig izgatta a csiklóját. Góliát szót fogadott, és felnyúlt a hüvelybe. A nő lába megremegett, a férfi nyakába kapaszkodott. Néhány perc után aprókat sikkantva élvezett el.
– Szeretek dugni, nem tehetek róla, hogy a férjem nem… – zihálta Amanda boldogan és szomorúan Góliát fülébe, de a férfi befogta a száját.
– Csitt.
Lerángatta a nő blúzát, melltartóját, szoknyáját. Kiélvezte az áttetsző holdfényben fürdő, egyszerű női test látványát. Az erdőből egy kuvik panasza hallatszott. Góliát belenézett Amanda szemébe, keresve benne valami árulkodó jelet, de csak a vak vággyal telt, érzéketlen csillogást látta. A férfit nem zavarta, nem vágyott egyébre. Megvetés olajoz minden kóbor baszást.
– Dőlj előre – hörögte az óriás, és Amanda megtette, csupasz feneke és kéjlétől síkos combja megfeszült. A nő kezével az ódon kövekre támaszkodott, míg a férfi puncijához illesztette a rúdját.
Góliát fallosza hatalmas volt. Hosszban és vastagságban egyaránt messze túlteljesítette a nő elvárásait, aki megérezve a hüvelyénél a roppant dárdát, elégedetten felnyögött. Soha nem érzett még ekkorát, a férjénél semmiképp sem, de az előtte lévő fiúk sem büszkélkedhettek hasonlóval.
– Bassz meg – kérte a férfitól elfúló hangon. Haja nedvesen csüngött az arcába, minden izma remegett. A lába közét mintha folyékony iszap lepte volna el.
Góliát pumpálni kezdte. A gigantikus dákó cuppogva, ütemes, kemény mozdulatokkal slattyogtatta az éhes, kitárulkozott vaginát.
– Csináld, igen – nyögte Amanda, aki már dobálta a seggét, és vonaglott, akár egy kígyó. Agyában felderengett férjével való első szeretkezése, egy budafoki panzióban, ahol gyönyörhörgéseik közepette is hallhatták a falba fészkelt csótányok percegő motozását.
Csótányok. Vagy patkányok voltak? Előkúszhattak a csatornából akár. Amanda előtt felderengett a sötét alagút, amelyen kúsznak felfelé, feketén, vörös szemekkel, egyre nagyobbak, s most már vörös minden, és látszanak a fogaik és szájuk kitárul – de akkor a fény robbanása, lángcsóva seper végig a járatban, égnek a bundás szörnyek. És a forróság már elviselhetetlen, az égő hús bűze, a magáévá tett asszony nedveinek átható membránillata, saját fülében doboló szaggatott sikoltása…
Egyszerre élveztek el. A férfi hatalmas mennyiségű jéghideg spermát lövellt a nő rángatózó hüvelyébe, Amanda sikított, Góliát mély hangon dünnyögött, és kiizzadt, reszkető testek tökéletes kielégülést nyertek.
Pár perc múlva a nő nedves combjait törölgette egy zsebkendővel. Góliát a romba dőlt gyilokjárókat és a gigantikus, megsápadt holdat méregette.
– Jó volt, kedves? – kérdezte.
Amanda nem válaszolt. Feloldódott az éjszakában.
Férje mellette horkol, és ő a plafont bámulja. Ágyéka lángban ég. A mennyezet lassú, megejtő táncot lejt felette. Félszemű, sárga rózsa, kopjafák, szenderálmok, mind nyugtatják, egyben tüzelik emésztő vágyát…
Karcsi szellent, és oldalára fordul. Sör és tesztszag, lám visszatért hozzá. Amanda, a húség szobra, a tiszta konyhák úrnője. De mindig ott volt az árnyék, lágyizmú szíve dobbanása, megtört férfiideák, a fehér falakra vetülő komor körtánc. Lesz e még ébredése friss, lángoló napok alatt?
„Mindez már nem a folyamatot rögzíti… kialakult világról tudósít a maga válságos eszközeivel. Figyeljük meg az elidegenedett sóvárgást a tudatfolyamokban…”
A rádiócsönd visszhangja. Lejárt órák tiktakja. Jön az álom, Babilontól és a bronztestű kéjistenektől az arktiszi átszellemülésig.
…úszik. Megifjodott, ruganyos testtel és még ifjabb lélekkel – a fiatalság mirigyeket nyitogató, ösztönöktől borzolt legártatlanabb korába visszacsöppenve – így, így suhan, siklik a végtelen tükör felszínén – végig a szélességi és hosszúsági fokokon, napok meridiánjain, a Szahara forró arénáján és a mocskos Sargasso-tengeren, jégzöld havakon és bogárrajos tundrákon, körbe-körbe, végtelen. Látja a városok pisla fényeit a globális éjben, a vizek alatt futó kábeleket, a föld mágneses vonalain áramló szelek árnyékát. Millió mérföld tárul ki előtte, tiszta, kéklő távolok, felhőrajok és folyók smaragd kígyója nyári reggelen, aztán kivettetés az ózonpajzson túlra, fekete, ó fekete ott nagyon, és belebámul az űrbe. Ezt ne! – sikoltja meleg női lénye, látja a halott bolygókat, a hideg sziklát és fortyogó gázt, vergődik a végtelen fagyos ölelésében. Nem, mi ezt sosem akartuk – a férfiak vágya meghódítani a semmit. Behunyja szemét, és visszatér, meztelen bőrén ismét érzi a nap melegét, milyen jó is elnyújtózni a langy pázsiton, délidőben. De ő még szárnyalni akar, kitárni meztelenségét a barbár istenek tekintetének, akik felemelkednek a föld mélyéből, háború sújtotta pusztákról és ősi romok közül… leng, száll a nappali hold kísértet-árnyéka előtt, felizgulva a szabadságtól és a gátlástalanságtól. S mikor elunja a buja, maláriás orgiákat, északnak indul, egy tisztább szerelem felé. Ajka összeforr a madarak csőrével, melleit gömbvillámok kéjes tüze ingerli, vaginájába óriásfenyők húsos csúcsa csusszan… s ő sikoltva, kéjben és lédús élvezésekben vergődve pörög, száll hamis álma nehézkedési pályán.
És tébolyult agyában újra meg újra felbukkan Góliát. Holdvilágtalan éjszakából kel a sötét hajnal, s ujjai a combjai közé kúsznak. Nyögdécsel, férje meg sem hallja, felszáll a gyönyör méla illata, s társa azt sem érzi, bezzeg a kutyák, ugatják, még a távolban is. De lehet, csupán a holdat siratják – a szűz holdat, amit bizonyára szerelemmel és csodálattal néztek a régen halott népek Babilon falai alatt.
[Történetek]