Behúnyt szemmel

A szalagavató próba színpadon állós, matrózblúzos, szalagtűzős részen túl voltunk, és most arra készültem az elkülönített öltöző és raktárhelyiségben, hogy nyugodtan megszabadulhassak a fényes, fekete, tapadós, nyúlós, feszülős, szűkre szabott és masnis, „nagyoncuki”, „ünneplő – alkalmi”, „szalagavató színpadra jó lesz” szoknyámtól, és fölvehessek valamit, ami jobban passzol az egyéniségemhez.
Amikor éppen azon gondolkodtam, hogy ki menjek-e még az este folyamán ebből a jó búvóhelynek tűnő teremből, valaki halkan becsukta maga után az ajtót; de mégsem úgy, hogy jól kiképzett füleim ne hallják meg. Szerencsétlenségemre, egy fiú jött be, úgyhogy a ruhacserét kénytelen voltam elodázni, vagy minél előbb kizavarni őt a teremből. Nem mintha bármi bajom is lett volna azzal, hogy fiúk előtt átöltözzek, de egy nejlonharisnyát képtelenség esztétikusan fölvenni. Így hát megszólítottam, mire felém fordította hosszabbra növesztett tincsekkel szegélyezett arcát és barna szemeit.
– Szia! – köszöntem. – Hát te meg miért ide jöttél? Nem úgy volt, hogy ez a terem a mi osztályunké?
– De, csak felküldtek ide, hogy vigyek le valami dobozt… Amúgy te miért vagy itt? – kérdezte.
– Szerettem volna átöltözni, úgyhogy vidd hamar azt a dobozt! – kicsit agresszív hangulatomban voltam már, mert nem csak az ünnepség előtt és után, de pár perce is koccintottunk barátnőimmel.
– Ráér még az a doboz. – mondta, és elmosolyodott, mint akinek pontos terve van, amit feltétel nélkül szeretne véghezvinni. – Kíváncsi vagy valamire? – kérdezte nem kis meglepetésemre. Hátamat nekivetettem a legközelebb álló falnak, keresztbe fontam a karjaimat a mellkasom előtt, és vártam, mi fog kisülni ebből.
– Hogyan lehetnék kíváncsi valamire, amiről azt sem tudom, hogy micsoda? – kérdeztem vissza, ismét túllőve a gonoszkodás céltábláján. Nem akartam kiakasztani ezt a srácot, mert amúgy iskolaidőben mindig figyelmes, képes jó étvágyat kívánni, ha a folyosón szendvicset eszem, és mindig tudja, kinek mikor van névnapja. Tehát gyorsan egy finomabb hangnemre váltottam, és elmosolyodva hozzátettem – Mindazonáltal… igen, kíváncsi vagyok…
– Rendben. – közben tett pár lépést felém. – Csukd be a szemed!
– Tessék? – kérdeztem vissza egy apró megrökönyödéssel.
– Nyugi – válaszolt. – Csak csukd be a szemed! – mondta olyan nyugodt hangon, hogy én is lazítottam idegeim szorításán. Tényleg kíváncsivá tett, tehát sóhajtva lehunytam a szemeimet, még mindig a falnak támaszkodva, és vártam.
Először két váratlanul finom tapintású kéz kioldotta a karjaim képezte csomót, melybe felsőtestemet kötöztem. Még nem nyitottam ki a szemem, így hát automatikusan működésbe léptek egyéb érzékszerveim is.
Éreztem, ahogy közelebb lép hozzám, és egy kellemes, hívogató illat kúszik az orromba. Hallottam egy sűrűn dobbanó szívet, csak nem tudtam kivenni, hogy az enyém-e, vagy az övé. Kellemesen meleg ujjai tapintották az én hűvös kézfejemet. A következő pillanatban pedig két nedves ajak bizsergető ízét éreztem a számon. Csak egy másodpercre blokkoltam le. Szemeim zárva maradtak, hiszen minden érzőidegszálam átkapcsolódott máshova. Ajkaimat pedig résnyire nyitottam, és hagytam, hogy a fiú kedvére ízlelgesse hol az alsó, hol a felső részét.
Megszorítottam a kezét, majd óvatosan a derekamra helyeztem, aztán végigsimítottam az ünneplő fehér ingén, egészen a gallérig, amit hirtelen, jó erősen kezembe zártam, és magam felé rántottam.
Ezen felbátorodott, és a kezdeti ajak-becézgetést folyamatosan átalakította egy őrülten szenvedélyes csókká, melyet én úgy ittam, mint aki három nap után először kap vizet. Nyelvünk szédítő iramban kergetőzött egymás körül, és a köztünk lévő távolság minimálisra csökkent. Kíváncsian, simogatóan siklott lejjebb a keze a fekete szaténon, majd vágyakozva, két kézzel belemarkolt. Ennyi nem lesz elég úgy néz ki egyikünknek sem… Teljesen megfeledkezve arról, hogy az a szoknya milyen kevés mozgásteret ad, felemeltem az egyik lábam és a dereka köré fűztem volna, de egy apró reccsenéssel jelezte a gyűlölt ruhadarab, hogy úgy néz ki, többet tényleg nem fogom fölvenni már sehova. Erre felnyitottam a szemem, és kíméletesen kiszabadítottam újdonsült rajongómat ajkaim rabságából.
– Asszem elrepedt a szoknyám… – szóltam a vágytól tüzes szemekbe, melyekbe enyhe csalódottság vegyült, amiért ilyen apróságok miatt megszakítottam a csókot.
– Akkor… vedd… le… – mondta ki három kapkodó levegővétel között. Felnevettem, és csak ennyit bírtam hozzászólni:
– Jó, de akkor a harisnyámat és a cipőmet is le kell vennem…
– Hát vedd le azokat is! Úgy is át akartál öltözni, nem? – ja, végül is de… válaszoltam már magamban, és hogy könnyebb legyen levenni a cipőm, felültem a konferenciaasztal szélére. Kicsatoltam a fekete topánkát, és lerúgtam magam alá a parkettára. Leugrottam az asztalról, és kicipzároztam a szoknyámat, majd a harisnyával együtt levettem, és ráterítettem az egyik közelben lévő szék támlájára. Közben nekidőlt a falnak, és karba tette a kezét, ugyanúgy, ahogy pár perce én.
– Hé, nem ér utánozni! – szóltam, mire elmosolyodott – Amúgy… – léptem olyan közel, hogy pont elfogyjanak köztünk a centik, és pontosan belenézhessek a szemébe. – Kellemes meglepetés volt, köszönöm… – ismét szenvedéllyel teli csókba kezdtem, de pár mozdulat után finoman mögém nyúlt, és a tarkómnál fogva eltolt magától.
– Ki mondta, hogy vége van? – kérdezte, és másik kezével végigsimított az oldalamon, és óvatosan, a combom meztelen bőrét cirógatva maga köré fonta egyik lábamat. – Valahol itt hagytuk abba, igaz? – Nem engedte, hogy válaszoljak, elnémított forró csókjaival, és folytatta a kéjes és félreérthetetlen mozdulatokat a lábamon. Igen, ott… valahol egészen arrafelé…
Közben a nyakába kapaszkodtam, hiszen két lábon is alig bírtam volna megállni, nem hogy egyen, és élvezettel összeborzoltam az aranyszőke hajkoronát. Észre sem vettem, hogy miután ismét két lábbal álltam a földön, akaratlanul eltolt az asztalig, és újra felülhettem a szélére. Egyik lábamat rátettem egy közelben álló székre, a másikat lazán magam mellett lógattam, és mosolyogtam a fiúra, aki minderre ilyen rövid idő alatt rá tudott szedni. Innentől tényleg meglepetés volt minden, mert abszolút nem az következett, amire számítottam.
– Csukd be a szemed…
– Hiszen csukva volt… – mondtam lágyan, és két tenyerem közé vettem arcát.
– Jó, akkor úgy mondom, hogy ne nyisd ki! – felelte, és ő is megcirógatta az arcomat.
– Rendben… – egyeztem bele. Ismét elsötétítettem magam előtt a világot, tehát őrá és az érzékeimre hagyatkozhattam csupán. Elsőként lehámozta rólam a maradék fehérneműt; annak ellenére, hogy ő teljesen fel volt öltözve, én pedig fölülről kifogástalan matrózblúzban pompáztam.
Innentől következett a csoda. Azt a lábamat, amelyik lelógott az asztalról, finoman behajlította, és föltette a szegélylécre, miközben apró csókokkal ingerelte a belső oldalát. Minden pontból, ahol hozzámért, hajszálvékony áramvonalak mentén végigfutott a vágyakozás testem minden szegletébe. Egyre közelebb ért, és ahogy először megéreztem a nyelvét ott, arra nincs szó… csak egy édes nyögés. Hátrahajtottam a fejem, és megtámaszkodtam, nehogy összezuhanjak a sorozatosan kibontakozó kényeztetésre.
Időtlen percek, remegő, rezgő, pezsgő hullámok, melyek szaladgáltak fel és le, egyre sűrűbben és intenzívebben, míg minden feloldódott egy kimerítő, színesen – fényfoltosan villódzó zuhanásban. Vagy emelkedésben?
Fogalmam sincs mennyi idő telt el, de arra eszméltem, hogy a fejem a konferenciaasztalon nyugszik, a lábaim, pedig teljesen érzéketlenül lógnak valahol. Még mindig nem nyitottam ki a szemem. A színes villámok eltűntek már, de még nem értem földet, csak valami sötét, tér és idő nélküli dimenzióban lebegtem boldogan.
Váratlanul, a kezeimnél fogva talpra állítottak, majd két biztos kar kulcsolódott körém. Megint megéreztem azt az új illatot, és nyugodtan belélegeztem, miközben pihentetően a vállán nyugtattam a fejem.
– Jól van… – suttogta a fülembe halkan. – Jól van, kellett ez már, nem igaz?
– Hm… – válaszoltam egy barokk körmondatban mosolyogva, még mindig csukott szemmel. Éreztem, hogy engem néz, és halkan felnevetve kisimít egy elszabadult hajtincset az arcomból.
– K., hogy lehetsz egészen ennyire paréj… – szólt lemondóan sóhajtva, és még csöndesebben. Vagy csak én hallucináltam?
Hol a fenében van eddig? Én megmondtam, hogy ne oda tegyük azt az izét! Majd én utánanézek, hol járkál! Szóltam K.-nak, ha kis időn belül nem keríteném elő, jöjjön utánam. Megállok a kiszemelt ajtó előtt. Szokatlan csend. Elővigyázatosságból benézek az egyik kulcslyukon… atya-úr-isten…
Öt perc múlva K. is befut. Szó nélkül odanyomom a szemét a magasabbik kulcslyukhoz. Igaz, nem kellett neki kétszer mondani, utána nem is nézett máshova egy darabig…
Egyszerre kaptuk fel a fejünket a kulcslyuktól, és néztünk egymás szemébe. K. arcán különleges egyvelegben keveredett a megrökönyödés és egy halom kérdés; rágondolni sem mertem, milyen témákban. Én először elvigyorodtam, majd kitört belőlem a spontán röhögés és – remélem jól titkolt – szánalommal ennyit fűztem hozzá:
– Tudod…– nevettem fel ismét – szerintem, igaza van! Ekkora marhát mint te, még tényleg nem hordott a hátán a föld!
[Történetek]