Betegség
A betegség, a gyógyszerek, amiket ellene szedünk, az ellene vívott harcban kifáradt testünk mind azt éreztetik, hogy nyomor van. Az ember kimozdul a saját tengelye körül és mindent másképp érzékel. Elveszti a hitét dolgok iránt, amikért lelkesedett. Elhisz magáról olyasmit, ami negatív irányba tereli az önképét. Tehetetlenné és türelmetlenné válik. És mindenki zavarja, aki ott van körülötte, de tovább éli életét, mintha minden rendben lenne.
Vannak betegségek, amik sajátosan a nőket érintik. Azt vettem észre, hogy alkalmi szeretőmmel töltött szerelmes alkalmak után rendszerint úgy éreztem, mintha pengét pisilnék. Először eszembe sem jutott, hogy a szex az oka. Ilyen tüneteket az amúgy nem létező, de a köztudatban „felfázásként” emlegetett húgyúti gyulladás okoz, ami magától is elmúlik. Egészen addig nem is törődtem vele, amíg vesemedence-gyulladásig és a méhnyakrák-szűrésen p3-as eredményig nem fajult a dolog. Most éppen két heti antibiotikum után vagyok és jövőhéten vár a nőgyógyászom, mert bár pisilni már tudok, az ismeretlen baj még állítólag bennem van és ez ijesztő.
Azt mondják, hordozok valamit a testemben, ami lehet, hogy csak a szeméremtáji védekező mechanizmusok hiányát jelenti, amivel az ember együtt születik. De igazából félek, hogy ennél bonyolultabb a dolog. Amikor szembesültem a rákszűrés eredményével, nagyon megijedtem, ami 22 évesen érthető is volt. Megijedtem a férfiaktól, akik gyulladást okoznak a szervezetemben, pedig nem akarnak bántani. Csak a szervezetem nem fogadja be őket, nem az ő hibájuk és nem az enyém. A megoldás ismeretlen.
A testem hiányossága, hogy ennyire érzékenyen reagálok olyan baktériumokra, amiket egy másik nő teste észre sem vesz. Amikor ez tudatosult bennem, arra gondoltam, hogy érezzem magam biztonságban, ha a legodaadóbb és leggondoskodóbb férfi is képes megfertőzni. Meddig lehet azt játszani, hogy olykor szex után egy hét antibiotikum-kúra, ami mindent megöl bennem és a következő alkalommal ezért kezdhetjük is előről, mert megint minden idegen lesz a testem számára.
Aggódom, mert nem tudom, mi a baj. Nem értem, hogy az orvosoknak miért nem jutott eszébe már két évvel ezelőtt, hogy valamit kezdjenek a pinámmal. Nem értem, hogy miért csak találgatnak és egymásra mutogatnak. Az urológus nőgyógyászhoz küld, a nőgyógyász csak annyit mond, hogy „puha, mint a vaj” -mármint a méhem és a petefészkeim-, tehát nincs betegség. És tünet sincs. De akkor mi van?
A betegségben az a legrosszabb, hogy mindenre rányomja a bélyegét. Szégyellem, hogy ez zajlik a testemben és nem osztottam meg a férfival. És talán ezért éreztem magam magányosnak. Úgy éreztem, kellemetlenséget okoznék ezzel. Elutasítaná a testem. Csak egyedül nehezebb kitartani. Most attól félek, hogy utólag kell-e közölnöm valamit vele. Az egyenesen megalázó lenne.