Csaj a megállóból 7

– Elfelejtettem kérdezni, mikor indulunk. Éjjel jutott eszembe, nem is bírtam már utána elaludni – hadarta egyszuszra Mariann, miközben formás popsiját gondosan elhelyezte mellettem.
Olyan szoknyát viselt, ami libegős – megint bajban leszek a szakszerű ruha-bemutatással, de feltétlen beiratkozom egy „a női ruhatár rejtelmei” című tanfolyamra -, nem volt ugyan alkalmam még megfigyelni, de a szűk szabás csípő alatt hirtelen veszélyesen bővül, így minden lépésnél repked. Legalábbis így képzeltem. Csípőnél lentebb kezdődött a szoknya, s hamar véget is ért – ez a mondat így már szinte megállná a helyét a kifutó mellett is, ahol sok vonzó, női lábat csodálhat meg, aki alulról vezeti a divatbemutatót.
– Menetrend szerint indulunk – válaszoltam, leplezetlenül nézegetve a nem kifutón látható, karnyújtáson belül elhelyezkedő combokat, amiket érdekes módon ez a típusú szoknya jobban eltakart, mint egy hosszabb változat tenné.
Ennyit a szoknyáról. Kicsit feljebb húztam azért, és sebességváltások között szisztematikusan ottfelejtettem a kezem. Ezt egy kollégám hangulat-karbantartásnak nevezné.
– Eddig jó – állapította meg állandó stopposom, akivel már második hete minden nap együtt megyünk, ki suliba, ki dolgozni, vagy ezen a napon éppen iskola híján, elkísér vidéki kiküldetésre. – Mennyi dolgod lesz ma?
– Elég laza, de telefonon nem lehetett elintézni. Több a kirándulás, mint a munka.
– Eddig tetszik! Hmm, ez is! – tette hozzá, ahogy a tenyerem fentebb csúszott, és kisujjam érintette a bugyiját.
Utazásaim során mindig irigyeltem az olyanokat, kiknél megfigyeltem, hogy közel ülnek egymáshoz a kocsiban. Főleg furgonoknál feltűnő ez, ahol elvileg 3 személy fér el, abból egy a sofőr, a vele furikázó csaj meg nem a 3. helyre ül, hanem a másodikra. Erős a kollegialitás? Mivel legtöbbször egyedül róttam a kilométereket, ritkán adódott alkalmam részesedni a közelség ilyen örömeiben. Most élveztem! Válla a vállamhoz ért, kezem a lábai közt pihen… Nem pihen!
A Nap még lágyan süt ilyenkor, bármi megtörténhet egy ilyesféle, jól startoló napon. Ki gondolná, hogy a „bármi” fogalmába belefér egynéhány olyan esemény is, amire nem számítunk? Egyáltalán ki foglalkozik ilyenkor élvezet fogalomkörén kívül eső gondolatokkal?
– Tegnap meg voltál elégedve a barátnőmmel? – Már vártam ezt a kérdést, jóval előbb, még a csúszkás masszázs után. Tegnap.
– Barátnőd? Azt hittem, osztálytárs…
– Eddig csak osztálytárs volt, de a tegnapi kaland után!… Mondd meg, nem furcsán hangozna, hogy az osztálytársnőmmel és a sofőrömmel szexeltünk hármasban?
– Tényleg! Nem is vagyok a sofőröd…
– Tünde meg szintén jóval több mint osztálytárs, ezt elismerheted! Láttam ám, ahogy cumizott neked… Ügyesen csinálta?
– Én is láttam, ahogy nyalta a puncid! Ügyesen csinálta?
– Ezt kibeszélhetnénk töviről hegyire! – javasolta. – Ki kezdi? Te.
– Tényleg ügyes, ezt akkor is állítanám, ha nem húztatok volna fel előtte a csúszkás masszázzsal! Már ahogy kentétek egymás cicijét olajjal!… Hát nem mindennapi látvány volt. Még visszamehetünk korábbra is, meglehetősen izgató volt látni együtt benneteket az asztalnál, két bombázót, vagy ahogy mentetek pisilni popsit ringatva…
– Eláruljam neked? Akkor már célozgatott rá, hogy feljönne a szobába meglesni minket, amikor a mosdóban voltunk.
– Ezt megértem, én is szívesebben nézném élőben, mint filmen! – helyeseltem.
– Gondoltam, hogy neked tetszeni fog, de csak annyit válaszoltam: én örülnék. Milyen volt a cumizása?
– Éppen ahogy szeretem… Kézzel alig ért hozzám, csak a nyelvével és ajkaival. Mintha fagyit enne tölcsérből. És neked?
– Ért a puncimhoz is, körbe-körbe kerülgette a csiklómat, amikor már nem bírtam, mintha érezné, bedugta a nyelvét… még a szuszogása is izgató volt közben.
– Nekem is mindig észrevette, mikor kell egy pillanatra megállni, hogy tovább tartson. Biztosan ő is élvezte, másképp nem tudná ennyire jól csinálni. Szerintem ezt tanulni nem lehet!
– Élvezte. Mondta is utána, hogy máskor is eljönne velünk. Nem?
– Te vetetted fel… – ellenkeztem.
– Dehogy! Először Tünde jelentkezett holnapra, azaz mára, hogy eljönne velünk. Emlékszel? Csak utána derült ki, hogy nincs alibije, s akkor én javasoltam, hogy hétfőm mehetünk hármacskán. – Igaza van, valahogy így történt. – Nem bánod, hogy kiterjedt a párosunk hármasra?
– Nekem ez nagyon tetszik így, hozhatsz még néhány belevaló osztálytársnőt!
– Csak olyat, aki nekem is megfelel… Tündének nagyon jó alakja van, nézegettem ruhapróbálás közben is – válaszolt Mariann elgondolkodva. Ez talán máris a megvalósulást jelentheti? – Hibátlan a bőre, feszül, domborodik, ahol kell.
– Mint kiderült, nedvesedik is, ahol kell… Ott a próbafülkében már felhúztátok egymást?
– Csak hülyültünk. De ott mondtam, hogy venni kellene masszázsolajt, s nem hoztam pénzt magammal. Érdekelte, mit is tervezünk, és ő vette meg az olajat. Azt mondta, fele az övé.
– Értem már, kicsit megzavart, ahogy mindent tudott és elővette a táskájából.
– Láttam rajtad, hogy nem érted – nevetett Mariann-, és azt is, hogy élvezed. Különben mondtam volna neki, hogy inkább várjon meg bennünket. Gondolom, kár lett volna!
– Nem lett volna szívem várakoztatni! Még ha nem is ilyen jó csaj, azért kukkolhat bennünket, az is plusz izgalmat jelent – vallottam be.
– Egyetértünk.
– A haján nem sikerült eligazodnom. Nem volt rá időm, talán. Váll alatt ér, egyesen levágva, közben meg mintha egy másik réteg lenne alatta, ami meg háromszög alakban a hátára lóg… hm, érdekes.
– Haha! Majd megfejted legközelebb, ha lesz időd, de gondolom, tegnap inkább más izgalmas részeket fejtegettél. Punija milyen?
– Akkor láttam rendesen először, amikor hátadra feküdtél és Tünde elkezdett téged nyalogatni térdelve, terpeszben, jól kinyomta a popsit. Egy percig biztos csak néztem, hozzá sem értem, mint egy kisméretű, rózsaszín hamburger…
– Haha! Ilyet még nem hallottam a punira, hamburger. Csak megtöltötted azért!
– Persze. Nyílt, mint egy száj, beengedett. Nem hiányzott sok, hogy néhány mozdulattal tényleg megtöltsem.
– Ez a rész nekem kimaradt, mert közben élveztem a nyelvét a punimban. Mesélj!
– Megismételtem párszor ezt a benyomulást, mindig ugyanúgy összezárult, kinyílt, én meg nézegettem. Aztán bennhagytam a fegyvert és Tündét óvatosan lefektettem, és élvezettel feküdtem a feszes popsiján, csak nagyon piciket mozogva.
– Ezt halottam! Meg lehetett elégedve a hangokból ítélve!
Az út közben szaporodott mögöttünk.
Jó volt Mariannal a közös élményekről beszélni, vagyis hármunk közös titkáról. Még így utólag is vérforralónak bizonyult minden perc, amit előző nap az út menti kis panzióban töltöttünk, egymásba feledkezve.
– Ismétlés lesz? – zárta le az élmények megvitatását.
– Legyen! De kérdezzük meg Tünde véleményét is!
– Ne izgulj, meg fogja szavazni! Fog még neked cumizni! Szívesen hancúrozik velünk máskor is.
A másfél órás úton még több téma szóba került, de – ahogy ez várható – minden a szex körül forgott.
Megérkezésünkkor, hamarjában egy autós, magyar nyelvű városnézést tartottam Mariannak: ez volt az iskolám, itt találkoztam az első szerelemmel, ide jártunk randizni a második szerelmemmel…
– Majd ezeket, a szerelmeket egytől százig kérném részletezni! – nevetett rám. – Különös figyelemmel az erotikus részekre…
Amíg az ottani kirendeltségen elintéztem a teendőmet, ő a környékben kirakatokat nézett és fagyizott.
– Gyors voltam? – szólaltam meg váratlanul a háta mögött.
– Óh, ez igen!
– Még majd egy percre beköszönök indulás előtt a kollégáknak, addig pedig a városban van dolgom, mint ahogy mondtam is nekik.
– Én vagyok a dolgod? Hol intézel el?
– Megmutatom neked a környéket is. Van egy hely a parton, most nudista rész, amikor suliba jártam, ott lestük meg a csajokat, ahogy meztelenül napoztak. Nem sokat láttunk belőlük 50 méterről, amikor pedig integettek, hogy menjünk oda, hát… elszaladtunk.
– Muti a partot!
– Ma már több eszem van, nem fogsz látni, elszaladni…
Leparkoltunk több más autó mögé a gáton, és végigsétáltunk a homokos parton. Éreztem, hogy az aprócska szemcsék gyorsan utat találnak a cipőmbe, bármilyen óvatosan is lépkedek.
A folyóban térdig két nénike, egy-egy napszemüvegben, csípőre tett kézzel beszélgetett, testük már nem formás, de egyenletes barna, élvezték a napsugarakat. Arrébb egészen fiatal csajszik – baráti társaság lehet – egymás mellett fekve, minden porcikájukat átadták a D vitamin és az UV behatolásnak. Két nő könyvvel a kezében, egy fiatal anyuka szemét a jövő-menő kislányán tartva, két bácsika egyforma szürke pokrócon ücsörögve ezt a látványhalmazt fogadja be élvezettel, és bizonyára örömmel lennének az UV sugarak helyében, ami a behatolást illeti… Megjelenésünkig ez volt a helyzet, de ettől kezdve minket néztek. Még az étcsokira sült pár is, akik a bokros-fás részről elősétáltak, és leheveredtek a félig árnyékban elhelyezett, virágmintás takaróra.
Úgy tettünk, mintha csak a tényleges vízállást szeretnénk összehasonlítani a rádióban elhangzott adatokkal, lesétáltunk a folyóhoz, és hosszasan néztük a fodrozódó hullámokat.
– Elég feltűnők lehetünk itt sok meztelen ember között – állapítottam meg. – Le kell vetkőznünk, ha el akarunk vegyülni.
– Ha akarod! – egyezett bele Mariann. – Vagy sétálunk egy kicsit a parton?
– Ezt is, azt is.
Eszembe jutott az a partszakasz, pár lépésnyire csupán, ahová nemrégen egy kolléganővel látogattunk, és – ugyanilyen, feltűnést elkerülendő megfontolásból – levetkőztünk, hogy így lépünk majd be a ruha nélküli társulat területére. Miközben kolléganőm, háttal nekem, lehajolva összehajtotta a ruháit, nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Nem is akartam legyőzni a látvány provokálta ösztöneimet, amikor az egyértelmű, két tenyerem által jelzett, popsiján landoló érdeklődésem hatására abban a helyzetben maradt, csak megtámaszkodott a homokban, és szó nélkül hagyta, hogy kéretlen fegyverem felnyársalja. A gyors és beható ismerkedés folytatásához a hátára feküdt, én föléje – hogy kollegiálisan védjem a Nap káros sugárzásától – és meghitten, lassan, élvezettel korrigálva kíséreltem meg jóvátenni a váratlan hátulról támadást.
Most Mariannal a pihenők között, egy szabad területen dobtuk le ruháinkat és pucér testtel indultunk el egy közeli sétára.
Talpunk alatt a forró homokot pár lépésig szikes talaj váltotta fel. A másik homokos részen egy pár egymás szemébe és szájába feledkezett. Mindketten nagyon fehérek voltak, és nem vettek tudomást rólunk. Kicsit arrébb horgászok – jól megnézték Mariann tökéletes domborulatait. Visszafordultunk, azzal az elképzeléssel, hogy a másik irányban is teszünk egy kört.
Újból keresztülhaladva a kis homokos placcon, a pár szája már eltévedt, nem egymás ajkaiba kapaszkodtak, hanem egy különleges „69” jelet formázva feküdtek egymás mellett, csak két ponton érintkezve.
Mariann fagyi-szerűen gömbölyű popsijára tettem a kezem. Elém állt, másik kezem is a helyére került. Száját csókra nyújtotta. Lassan leereszkedtünk a csillogószemcsés homokba, ellenkező irányban. Két ujjammal egyből felfedezőútra indultam, kinyitottam a rózsaszín titkok birodalmát, és – ráhajolva-rácsodálkozva – nyelvem hegyével kóstolgattam a rejtett rubintos redők rejtélyét (marketing-szakemberek találóan elneveznék 4R-nek). Rudamat ő vette pártfogásba, újra és újra szájába vette, nyalogatta, szívogatta.
Amikor feleszméltünk, a másik pár ült a közelünkben, és ámuló tekintetük nyomaival, zavartan egy sziá-t mormogtak.
A városban végigsétáltunk kedvenc parkomon, megmutattam, hol ittam tejet reggelente, iskolába menet, hová jártam könyvtárba, moziba. Itt az a park, amin ha keresztül haladtam, az ötperces távolságot megháromszoroztam.
Ha az utak megőrzik a rajtuk lépdelők emlékét, most közösen emlékezhettünk. A kopott kövek a szűk utcában elégszer láttak vidámnak lenni, s előfordult az is, hogy hasztalan vigasztalni akartak.
Középiskolás koromban, amikor nem ízlett az ebéd a menzán, a parton sülhalat ettem, vagy egy kiskocsmában választottam házias étel-kínálatból. Ritkán kockáztam meg ezt a bátor lépést, mert ilyenkor hamar kiapadt véges zsebpénzem, és a hó végén már se reggeli tejre, se vacsorára nem tellett. Mariannal úgy 2 óra tájban, ebben a kocsmában ebédeltünk.
Délután meg egy kis séta. Elköszöntem a kollégáktól a kirendeltségen, majd hirtelen ötletből beültünk a hűs moziba egy vígjátékra. Egymás kezét fogva jóízűket nevettünk.
A film közben odakinn megváltozott a világ. Sötét felhők borították az eget, távoltól dörgések, dübörgések hangzottak, feltámadt a szél.
Gyorsan szedtük a lábainkat az elhagyott autóhoz.
– Megállhatunk még hazafelé? Mikorra kell érkezned? – próbáltam felmérni a lehetőségeket. Eddig úgy tűnt, hogy ez a mi kettőnk gondtalan napja, nem kell sietnünk sehová és semmivel.
– Mondtam, hogy később megyek, úgyhogy ráérek számodra. Bármire.
Baljós villámok cikáztak egyre közelebb.
Alig értünk ki a városból, a dúsan áramló porszemcséket kövér esőcseppek váltották fel, vidáman kopogtak a szélvédőn és elterültek a motorháztetőn. A fák egyirányba hajladoztak, először kisebb, száraz gallyak, majd méretes ágak sodródtak át az úton.
– Azért a bácsikák téged néztek meg a strandon legjobban! – Vidámságunk a vihar tombolásában sem keresett fedezéket.
Az ablaktörlő nem győzte lehúzni a zúduló esőt, alig néhány méterre láttam előre.
A szokásosnál lassabban haladtunk, a közösen eltelt nap élményeiről beszélgettünk. Akkor még nem is sejthettük, hogy az egységben átélendő kalandok sora még nem ért véget, tartogat még a nap számunkra meglepetést.
Leállt az ablaktörlő!
Minden magyarázkodást mellőzve – mármint: bocs, de elfáradtam! – középtájon befejezte a működését. Ilyen még nem fordult elő velem, a kocsival meg főleg nem.
Először szokott optimizmusommal álltam az ablaktörlő pártjára:
– A világítás működik, az a fontosabb!
Második mondatommal helyreigazítani kényszerültem, hiszen az ablaktörlő nyomorúságával már azt a pár méteres látótávolságot is elvesztettem, amit mostanig keveselltem:
– Nem szerencsés ilyen időben. Biztos a motorja állt le! – Nem tűnt valami elmés megállapításnak, márcsak azért sem, mert a megoldás lehetőségét nem tartalmazta.
– Biztosíték? Van tartalék? – érdeklődött szakszerűen Mariann.
– Ha tudnám, hogy néz ki… Merre található szerinted?
– Annál többet, hogy hallottam már a biztosíték szót, és talán láttam már olyan embert, aki felismeri a biztosítékot, nem tudok segíteni.
– Ha kiülök a motorháztetőre és törölgetem a szélvédőt, vezetsz szép lassan?
– Akkor már inkább én ülök ki és vizespólósat játszunk…
Nem ígérkezett ennyire murisnak a helyzetünk. Határozottan izgalmas volt, ha a „veszélyest” egyáltalán szabad ennyire lealacsonyítani.
Haladtunk azért, találomra az út nyomvonalán, lépésben. Néha észrevétlen mozdulattal a homlokomat töröltem le a szélvédő helyett. A percek óráknak tűntek, a méterek kilométereknek.
Beszélgetésünk akadozott, s miután egyikünk sem akarta fitogtatni helyzetünk súlyát, ennek következtében a megszokott dolgok kerültek szóba. Meresztgettem a szememet!
Végtelen utazás állt még előttünk, amikor bevánszorogtunk egy településre. A benzinmutató jelezte, még milyen hosszú útra elegendő, s ez a digitális számmisztika bizakodásra késztetett: 69.
– A kocsma! – rikkantottam fel a megoldás biztos ismeretében.
– Jól berúgunk, aztán nekivágunk? Lesz, ami lesz!
– Dehogy! Egy kocsmában mindig összejönnek a környék szakemberei, megvitatják a focit, a politikát, biztos értenek az ablaktörlőhöz is, vagy a biztosítékhoz.
A kocsmáros lebetegedett, vagy minden vendége egyszerre került elvonóra? A kocsma zárva. Semmi baj, ilyenből lennie kell még egynéhánynak egy valamirevaló községben!
Nincs.
Találtunk egy számomra ismerősnek tűnő épületet egy kis utcában, amelyik előtt tucatnyi autó parkolt, s ablakai mögül fény szűrődött.
– Nem ragaszkodom kocsmához, ennyi ember közül biztos van, aki ért is a kocsikhoz, nemcsak vezeti – jelentettem ki önkritikusan.
Mire végigértem a mondattal és beálltam egy üres placcra, rájöttem, honnan ismerős a hely: nem jártam ugyan bent, de egyszer várakoztam tévedésből előtte, és kijött egy nő, aki azt hitte, hogy gyors és fizetős lányokat keresek…
– Ez egy kupi! – közöltem a felismerésemet gyorsan Mariannal.
Ismerhetném már, 2 hét közös – az erotika világában cikázó – utazgatásaink után igazán nem kellett volna meglepődnöm a reagálásán:
– Menjünk be!
Bemenekülve egy közös esernyő alá, megnyomtam a kaputelefon gombját. Egy alt női hang:
– Szia.
Válaszoltam:
– Szia.
Ez lehetett a szigorúan titkos jelszó, mert bentről sietős kopogás hallatszott közeledni, kitárult a kapu, becsapódott mögöttünk, miközben a beengedő csaj, fején valami pulóverféle, testén egy popsit alig takaró, átlátszó, csipkés, fekete… Nem fogok belemerülni a női ruhadarabok ismertetésébe, mert még nem tartok itt a tanfolyammal! A popsihoz jobban értek, amit nemcsak ez a fekete valami nem takart, de más sem.
Hosszú udvar a terjedelmes épület mellett, itt további autók várták szabadidejét töltő gazdáikat. Középtájon 4 lépcsőfok magasban terasz – itt kocogott fel, aki beengedett bennünket –, onnan széles ajtó nyílik.
Belül is minden tágas, s még tovább növeli ezt a hatást, hogy nyitva állnak az ajtók. A gigantikus méretű, kissé csicsás padlólapokkal borított, széles folyosó-jellegű helyiségnek se vége, se hossza, balra talán kitárt mosdóajtó, jobbra – a bútorzat alapján – valami konyhaféle. Hosszában 3 kétszárnyú ajtó, a bejárattal szemköztin benézve, a terem klubhelyiségre hasonlít. Az arányok megálmodói a földszinten nem kicsinyeskedtek.
A túlsó falon óriás tévén kemény pornó nyögött, a társaságot cseppet sem zavarva. Miért is néznék a filmet, amikor a több asztal köré csoportosuló, hangos férfiak társaságát 2/3-os arányban hangtalan és – nem kell divatkommentátorként díszelegnem – szinte ruhátlan hölgyek színesítették. Jól látszott, hogy nem egy összefüggő csapat jött ide kikapcsolódni, hanem több, 2-4 fős haveri kör. Mindegyik asztalnál külön élet zajlott. Bizonyára a másik két helyiségben is hasonló lehetett a helyzet, mert a kiszűrődő – helyesebben: hömpölygő – hangok a végletekig egyeztek az itteniekkel.
Arra kevés esélyem lehetett, hogy felkiáltva – van itt valaki, aki ért az autóvillamossághoz? – bárki is rám figyel, esetleg még válaszol is. Érkezett azonban messze jobbról egy nő, vastag combjai súrlódtak egymáshoz, arckifejezése alapján itt mindenki ismeri a rendet, feltalálja magát a szolgáltatások labirintusában, nem érti hát, miért toporog két most érkezett vendég az ajtóban.
Ráadásul egyikünk – Mariann – nőnemű. Feltűnően, kihívóan nőnemű! Tévedtem! Ez a tény – magamban Madamnak neveztem – számára cseppet sem tűnt különösnek.
– Mit szeretnének? Az egész ház a rendelkezésükre áll – tárta szét vaskos karjait kétirányba, a konyha és a mosdó felé.
– Különleges kérésünk nincs, csak inni szeretnénk valamit – kezdtem az egyszerűbb kívánsággal -, és találni valakit, aki működőképessé teheti a kocsi ablaktörlőjét.
– Ez a szerelősdi nehéz eset, mert nemigen van lehetőség megkérdezni a vendégeket, mivel foglalkoznak, van-e családjuk, satöbbi… – válaszolt eltűnődve. – Előbb meg tudnám mondani, melyikük mi iránt érdeklődik a szexben, de erről meg nem beszélhetek. Mit hozhatok inni?
Beültünk a szemközti helyiség legközelebbi sarkában üresen álló, alacsony asztal melletti süppedős fotelekbe.
– Tudom, hogy ezt csajos dolognak tartod, de most veled szeretnék elmenni mosdóba – jelentette ki Mariann. Egyébként tényleg furcsának tartom ezt a kísérgetős szokást, de jelen körülmények között megértettem.
– Mehetünk!
Bekukkantottunk az útba eső, másik gigantikus boxba, vagy inkább terembe, ahol jóval több pasit láttunk, viszont ők jóval kevesebb csajra – mindössze egyre – jutottak mindahányan. Itt valamiféle legénybúcsú címmel megrendezett féktelen gang-bang-parti bontakozott ki éppen.
– Miből gondolod? – kíváncsiskodott Mariann, amikor ezt megemlítettem.
– Belenéztem a csaj szemébe…
– Haha! A szemébe? Nem jutottál addig, megálltál a ciciknél vagy a flitteres bugyinál!
A mosdó előterében – melynek ajtaja nyitva állt – két csaj fújkált valamit egymás testére, és gondosan elsimogatták, főleg a cicikre fektették a hangsúlyt. Az eredmény az elkészült felületen ezernyi apró pöttyben csillogott. Szívesen tanulmányoztam volna ezt a műveletet egy darabig – sosem lehet tudni, mikor lehet szükség az ilyen ismeretekre -, de Mariann néma tanakodására figyeltem fel: az innen nyíló ajtók mind egyformák, sehol egy felirat, egy piktogram… Melyik helyiséget ki használhatja rendeltetésszerűen?
Amelyikbe benyitottunk, ott mindenféle berendezés megtalálható. Mariann bevonult az egyik fülkébe, én a falból kiemelkedő két alkalmatosság egyike mellett lehúztam a cipzáramat… Szinte ajtóstól lépett be ekkor egy koma, majdnem a falról visszapattanva, könyökével-alkarjával megtámaszkodott a szabad pisilőhely mellett, másik kezével neki kezdett a tervezett művelet előkészítéséhez… közben le nem vette rólam a szemét!
Nem tudom, ez másoknál hogyan működik, de én képtelen vagyok pisilni, ha néznek. Főleg, ha egy koma! Ha egy csaj nézeget, az izgalmas és nem tudok a feladatra koncentrálni. De ha egy koma néz – és teljes vörösben játszó fejét felém fordítva bámul – az idegesítő, taszító. Még szerencse, hogy e bonyolult művelet közben, elővétel folyamán, már a nadrágjában megnyitotta a csapot, és – erősen reméltem – az egyik cipője szerencsésen megtelt, így elterelődött a figyelme rólam és mégiscsak sikerült elvégeznem azt, amiért jöttem, szakértően vizslató közönség nélkül.
Mariann is végzett, kilépett a fülkéből, és már vidáman mostuk a kezünket közös vízsugár alatt.
Visszafelé ismét benéztünk a legénybúcsúhoz. Az egyetlen csaj a középen álló asztalra fekve markolászta a melleit, miközben a vendégek körbeállva saját nadrágjukkal tettek ugyanígy. Kollektív előjátéknak nevezhetjük.
– Gondolod, hogy minddel elbánik? – Mariann kérdése inkább kijelentésnek hangzott.
A középső teremhez érve kis mozdulattal jeleztem, hogy menjünk tovább. A harmadik, eddig felfedezetlen helyiségben tízen tartózkodtak. Ez lehetett a retro-parti: combfixes nők öltönyös férfiak ölében, pezsgőt ittak üvegből.
– Hová kérik az italt? – kérdezte a váratlanul felbukkanó Madam. Egyszerre nyúltunk a poharakért. – Szétnézhetnek fönt is, ha gondolják, vagy az alagsorban is, itt mindent szabad, semmi nem kötelező.
Kettőt kanyarodott velünk a lépcső. Fenn sok kisebb, még kisebb helyiség. Abban következetesnek bizonyult a tervező, hogy minden szoba bejáratát nagyméretű üvegbetét díszíti, ezért az ajtókat nincs is értelme becsukni. Ahogy belestünk az elsőbe, csodálkozva állapítottuk meg, hogy a falakat is nyílások és üvegfelületek törik meg.
Nincs titok, mindenki láthat mindent. A kukkolók kiélhetik vágyaikat!
Ki is használtuk az alkalmat, érdeklődéssel néztünk be minden szobába. Csak néhányat foglaltak el ideiglenesen – talán még korai az időpont -, ám ezekben intenzív játékok folytak.
Az ágyhoz pányvázott, testes komának még a szemét is bekötötte az a csaj, aki vastag, de ártalmatlannak tűnő korbáccsal a kezében, lassú ügetésben tartott az ügyfél végkifejlete irányába. Haját és melleit dobálta, feneke körkörös és függőleges irányban mozgott, váltakozva. Megelégedéssel szemléltem ezt a lassú tempót – beleélve magam az alulsó szerepkörbe – így lehet igazán, hosszan élvezni! A korbácsot nem kívántam meg…
A szemközti szobában a franciaágy hasztalan várta, hogy használatba vegye a falnak támaszkodó, szemét a mennyezetre emelő, tátott szájú, tréningruhás sportember és az előtte meztelenül térdelő, franciázó, fitt testű nő.
Már azt hittük, vége, mindent láttunk, amikor 2 üres helyiség után egy mozgalmas következett: két hapsi igyekezett egyszerre levezetni az egész héten felgyülemlett feszültséget az ágyon közöttük négykézláb elhelyezkedő, nőiesen telt csaj segítségével, akinek még arra is jutott energiája, hogy – elülső elfoglaltságát félretéve – egy pillanatra felénk mosolyogjon. Az őt körbetotyogó ügyfelek szempontjából ez a gépies közömbösség nem nyerte el a tetszésemet. Tetszett a gömbölyű popsi. A pasik nem törődtek semmi mással, csak törekedtek minél mélyebben a megfizetett élvezetekbe furakodni, elölről–hátulról.
Az nem derült ki, hogy a hármashoz tartozik-e, vagy csak hozzánk hasonló turista az az önmagát libatömő mozdulatokkal kényeztető kukkoló, aki a következő, egyben utolsó szobából, egy üvegen át szemlélte izgatottan, hogy most popószexhez emelkedett-e meg a hátulról közelítő férfi.
– Hm? – kérdezte Mariann.
– Annyira nem – válaszoltam.
– Akkor jó! – megkönnyebbült sóhajjal jelezte, hogy bár érdekes volt, amit láttunk, talán még izgalmas is, és mindenképpen izgató, de látványnak elég, beszállni semmilyen módon nem szándékozunk. – Alagsor?
– Érdekel, keressük meg!
Nem bizonyult bonyolult esetnek, ahogy az ottani vendégek és bentlakók sem. Azt nem lehetett tudni, közülük kik a vendégek, s kik az itteni, fizetett alkalmazottak, de jót lubickoltak a medencében, egyikük vizes pólóban, a többiek pucéran. A négy lányt alaposan megnéztem – mindegyiküknek szép, hosszúhaja volt, összefogva – s hat srác tartózkodott még az alagsorban.
– Padlás nincs?
A parton elhagyott ruhadarabok, törülközők társaságában néhány ismeretlen rendeltetésű eszköz. Egyik guillotine talán? A másik esetleg nőorvosnál használatos bútor…
– Felfekszel, oda a puffokra felteszed a lábaid, és matatnak benned… – erősítette meg Mariann a feltételezésemet.
– Dehogy fekszem! – tiltakoztam.
– Elhiszed, hogy tudok olyat ajánlani, hogy mégis felfekszel? Fogadjunk?
– Mondd!
– Lecumizlak.
– Nyertél! – Engedelmesen kezdtem gombolkozni.
– Utánanéztem – szólalt meg hirtelen a Madam mögöttünk -, van egy villamossági szerelő. Ha gondolják, felhívhatom, hogy jöjjön el, vagy elmondom, hogy találhatnak oda.
– Nincs túl késő? Dolgozik még ilyenkor? – Még néhány aggályomat örömmel előadtam volna, amiért ilyen felesleges dologgal megzavart bennünket. Az ablaktörlő ráér!
– Nincs későn, csak a felhők miatt van sötét. Biztos egyből átjönne, néha kutyasétáltatás közben is be szokott ugrani egy menetre.
– Itt megvárlak. Jó? – Mariann elhelyezkedett egy műanyag széken.
Madam nyomában a ház egy ismeretlen részébe jutottam. Mindenütt ugyanaz a stílus, amit az eddig látottak során tapasztaltam: pénz nem számít! Ízlés sem.
Az iroda-szerű, csupa bőr bútor helyiségben egy kedves arcú lány füleiből vezetékek lógtak az egyik oldalán tartózkodó lejátszóhoz. Balján egy szőrtelen kutya lihegett.
– Foglaljon helyet! – Hely nem volt, úgyhogy megköszöntem, és állva maradtam. A kanapén eldőlő lány felé pillantottam. – Ő a lányom, ne törődjön vele!… Azért is szerettem volna, ha beszélünk, mert lenne egy ajánlatom.
Talán munkásfelvétel van a kupiban? Ez most az interjú? – nevettem magamban, de kívülről közömbös maradtam. – Lehet, hogy nekem kellene alul feküdni, és sok pénzért lovagolnának rajtam szépmellű nők? Bár könnyen előfordulhat, hogy abban az emeleti szituációban nem a csaj volt a fizető.
– Egy komoly, megbízható emberre van szükségem… – Hatásszünet. Nem gyakorolt rám hatást, bár komolynak is, és nem kevésbé megbízhatónak ismerem magam. Viszont az ő részéről túlságosan korainak tartottam ilyen jellemzést, ezért csőbehúzás veszélyét láttam fennállni. Vártam a folytatást. Egyik combját felhelyezte az asztal sarkára, amitől elkezdett méginkább feszülni rajta a ruha, felkészültem, hogy szapora pislogással fogom kivédeni a lerepülő gombokat. – Hetente egyszer, inkább kétszer körbe kell járni meghatározott útvonalon, ennyi a feladat. Adok címeket, ahol napi árfolyam, mínusz 20 százalékon átveszi a lányoktól az Eurót, aztán napi árfolyamon ezt több helyen átváltja, és nekem ideadja forintban mínusz 10 százalékon.
Nem szólaltam meg. A kutya élénk farkcsóválás közepette befúrta a fejét a lány ruhája alá. Madam azt hitte, számolok:
– Korrekt üzlet, jó pénz van benne! Vállalja?
– Meg kell gondolnom.
– Holnap kezdhet, sok pénzről van szó!
– Elhiszem, és köszönöm az ajánlatot. Első hallásra a kockázat is sok, meg kell gondolnom.
A lány becsukta az egyébként is félárbocon tartott szemét. Hallatszott a kutya lefetyelése… Odakintről meg semmi! Elállt a vihar?
– Itt a számom – egy cédulára firkált -, holnap 14 óráig várom a jelentkezését.
– Rendben van, köszönöm, de csak akkor fogok telefonálni, ha érdekel az üzlet. Ha nem, nem… Szerelő meg már nem is szükséges, nem esik az eső.
– Maradjanak azért, amíg jólesik, és tekintsék magukat a ház vendégeinek! Ha üzlettársak leszünk, ez mindig így maradna – bevetette az összes érvkészletét: – természetesen a lányok is bármikor ingyenesek lennének.
Mariann boldogan és megkönnyebbülten fogadott:
– Sikerült?
– Nem kell már, nem esik.
– De jó! Menjünk? Maradjunk?
– Sétáljunk fel a földszintre, és majd eldöntjük!
– És amit ígértem neked? A kocsiban kéred? Nekem ott is jó!
Az emeletről éles sikoltás verekedte magát keresztül a hangzavaron. A hármas számú – retró – helyiségben a vendégek andalító dallamokra gyömöszölték a háziakat. A középsőből 2 pár lépett ki éppen, s vagy az alagsor, vagy valamelyik emeleti szoba irányába tartottak, talán négyszereplős, külön buliba.
A túlsó – mosdó irányában lévő – helyiség felől semmi nem hallatszott. Kíváncsi voltam, hogy ez a feszült koncentrálás következménye, vagy egyszerűen a legények más helyszínen folytatják a búcsúztatót.
A minket korábban beeresztő csaj felkacagva és nagyokat ugrálva, egy újabb társasággal a sarkában lépett be, akik közül ketten máris a formás fenekét fogdosták.
– Kit tudunk menni? – kérdeztem tőle.
– Ezt a gombot – mutatta a falon – majd nyomjátok meg!
Kellemessé vált az esőszagú levegő.
– Mi történt, amíg távol voltam? – kérdeztem Mariannt, miközben lassan kikanyarodtunk a ház előtti füves parkolóból. Ugyanakkor elindult egy dobozszerű furgon is.
– Honnan tudod?! – csodálkozott rám.
– Látom a szemeden…
– Nem is a szemem nézted, hanem a számat! Biztos rosszul esett neked, hogy elmaradt, amit ígértem… Nem marad el! Itt meg is állhatunk, a kutya sem jár erre!
– Csak miattam? – Nem kötözködésképpen kérdeztem, csak mindig jólesett hallani a választ, akármi is az.
Kétszer mentünk végig ugyanazon az utcán, mire megtaláltam a helyes utat, nyomunkban a furgon. Szintén eltévedt?
– Eddig nem nagyon zavart, legalábbis remélem, ha csak egyikünknek volt valami, engem sem zavar, sőt: gondolod, hogy csinálnék olyat, ami nekem nem jó? Na látod?!… Különben semmi nem történt, csak olyan rossz érzés fogott el, amikor várakoztam. Mintha kilógtam volna a sorból, mindenkinek akadt partnere, te meg elmentél… De mesélj te! Láttam a szemeden…
Részletesen elmeséltem a munkaajánlatot, és nem felejtettem ki Madam lányát sem a kutyával.
– Gondolod, hogy a puniját nyalta? – ámuldozott.
– Nem láthattam, de nagyon ott tartózkodott. Bő ruha volt a kiscsajon, felemelhettem volna, hogy bocs, csak megnézem, mi történik itt…
A furgon most egészen közel merészkedett, ezzel fenyegető jellegűre váltotta a díszkíséret feeling-et.
– Ez nem is fontos! Mit fogsz holnap mondani a combos nőnek?
– Semmit, mert fel sem hívom. Ezt már ott eldöntöttem.
– Kockázatos?
– Azt hiszem, nagyon! Képzeld el, átvágják a csajokat hamis pénzzel, aztán egészen biztos, hogy nem lehet csak úgy magánszemélynek valutát váltogatni üzletszerűen… Ki tudja, ki akarna átverni, mert végül is több emberrel lenne kapcsolatom, vagy közülük kit kísértene meg az a tudat, hogy milyen sok pénzzel furikázom… Az már csak a ráadás, hogy én is egy lennék a sok közül, akik szipolyozzák a csajokat.
A furgon gazdája gondolt egyet és bődületes füstöt okádva otthagyott bennünket.
– Megértelek, és én is így döntenék a helyedben. És akkor is aranyos voltál, amikor fogtad a kezem a moziban!
– Ez most, hogy jutott eszedbe?
– Csak visszatereltem a szót magunkra.
– Megállunk?
– Te állsz, én meg élvezetet szeretnék neked gerjeszteni.