Családi közös önkielégítés még nem vérfertőzés

Kissé elázva estünk be a lakásajtón, a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt.
– Láttátok, hogy megnyúlt a képe, amikor Kati nyakon öntötte a vörösborral? – nevetve támaszkodtam a falnak. Születésnapom volt, a tizennyolcadik. Ebből a célból utaztunk fel Pestre, hogy „kiscsaládi” körben ünnepeljük meg, szülők nélkül, csak mi hárman, testvérek. A buli egész jól alakult, bár a vége felé betalált minket egy még nálunk is kapatosabb társaság, akik úgy vélték, hogy a nővérünk, Kati szabad préda. Ő meg hiába mutogatta a karikagyűrűjét, a hatfős fiútársaságból senkit nem érdekelt, hogy férjnél van. Mikor közbe léptünk, majdnem verekedés lett belőle, de végül nővérkénk megoldotta a dolgot. Nyakon öntötte a legagresszívabb macsót vörösborral, és édesen rámosolygott.
– Egyszer mondom el. Ügyvéd vagyok. Szerinted hány zsarut ismerek, szívem?
A macsóhatos persze nem merte kipróbálni, igaz-e. Ami azt illeti, igaz volt. Valamilyen formában. Katinak valóban jogi diplomája volt, noha a pecsét még meg sem száradt rajta. Na meg persze az ember ki sem nézte volna belőle, hogy ügyvéd, ahogy ott állt esővíztől csöpögő, finoman is szólva kihívó ruhájában. Bal lábáról már levarázsolta a magassarkút, és most a falnak támaszkodva, nevetve küzdött a jobb oldali cipellővel. Hosszú, észvesztően formás combját csak még inkább kihangsúlyozta a testszínű harisnya, és ahogy felemelte a lábát, kissé felcsúszott a bőr miniszoknya, látni engedvén a combfix combközép fölé érő virágmintás gumírozását. Viszonylag keskeny csípője volt, de nőiesen kerek, férfiszemvonzó vonalakkal. Lapos hasa kibukkant a sötétlila top alatt, és az izmos kis kockák arra utaltak, hogy bár már elkelt ez a virágszál, de még mindig lejár kondizni. A nedves, lila top ingerlően tapadt almányi, kemény melleinek gyönyörködtető izmaira, és azok a ruganyos halmok hivalkodóan rajzolódtak ki, mintha csak azt kiáltoznák: itt vagyunk, itt vagyunk! A ruha szabadon hagyta gömbölyű vállait. Az arca szép volt, amolyan porcelánbaba beütésű, vékony, a bőrön átütő csontozattal, de nem aszott. Izmos, formás testéhez kiválóan idomult Barbie-baba szerű arckaraktere, amelyet még inkább kiemelt félhosszú, lófarokba fogott szőke haja, amely a két lapockája között ért véget. Nem csoda, hogy megpróbálták felszedni – tökéletes nő volt, aki után az ember akaratlanul is megfordult. Bár én sohasem néztem rá így, hiszen kétéves korom óta a nővérem volt. Zsolti és én édestestvérek voltunk, Kati azonban apánk mostani feleségének volt a lánya; mindkét szülő gyermekekkel fogott bele ebbe a frigybe. Mostohák voltunk hát, de úgy viszonyultunk egymáshoz, mintha mindhárman egy magból fogantunk volna.
– Szerintem azért nyúlt meg a képe, mert közölte, hogy ügyvéd – rázta meg magát Zsolti, miközben a nappali felé igyekezett, és áthúzta a fején a polóját. Beimbolygott a fürdőbe.
– Hé! És a lányok elsőbbsége? – kiáltott utána tettetett felháborodással Kati.
– Túl lassú vagy! – érkezett a válasz.
Vacogva kezdtem én is lehányni magamról a ruhákat. A rendmániás Kati túl ittas volt ahhoz, hogy most nekiálljon kiverni a balhét amiatt, mert a vizes ruhák a laminált padlóra kerülnek. Ő a hálóba lépett, én meg egy szál alsógatyában levetettem magam a nappaliban a kanapéra, magamra húzva az ott talált plédet. Cidrizve kapcsoltam be a tévét.
– Van valami löttyöd? – kiáltottam a szoba felé. Az érkező választ elnyomta a befutó Zsolti, aki izmos testét levetve mellém csapódott a kanapéra.
– Nem ittál még eleget, öcsi? – bökött oldalba. Fekete kefehaja alól vidáman villant sötét szeme, ahogy helyet követelt magának. Ő huszonkét éves volt, markáns vonású, határozott állú fiatalember. Látszott rajta, hogy több mint egy évtizede muay-thai-ozik; robosztus, kemény kötésű fickó volt, duzzadó izmokkal, több helyen sebhelyes fejjel, úgymint régi, felrebedt szemöldök, többször törött orrcsont. Bár én is izmos testfelépítésű vagyok, mivel atlétizálok, de hozzá képest kákabélű fickónak néztem ki. Zsoltinak karcos hangja volt, nekem kellemes, zsongító alt. Ő kemény volt, mint egy kőszikla, én ruganyos, feszes, mint a megfeszített íj idegje. Ő elvette, amit akart, én kértem. Az ember meg nem mondta volna, hogy vértestvérek vagyunk.
– Szülinapom van! – háborogtam. Jogosan.
– Isten éltessen – borzolt bele vizes tincseimbe a visszatérő Kati, majd kezembe nyomva egy üveg sört huppant le közénk. A mások Heinekkent Zsoltinak adta, a harmadikat pedig ő nyitotta ki. Amúgy nőiesen persze: ráharapva a kupakra, foggal. Csak egy ujjatlan, fehér trikó volt rajta, valamint egy sárga, virágmintás franciabugyi. Helyet követelve magának fúrta be karcsú, izmos testét a takaró alá, kettőnk közé. A férje, Feri, hatalmas arc volt. Bár üzletkötőként dolgozott, volt humora. Valószínűleg a brüsszeli testvércég dolgozói, ahol most volt kiküldetésben, betegre röhögték magukat.
Hajnali kettő felé járt.
– Én nem is engedném, hogy igyál – jegyezte meg Zsolti élcelődve.
– Hagyd már. Emlékszem, amikor te jöttél haza sakálrészegen tizenhét évesen – nevette el magát Kati.
– Nem is volt ilyen! – tiltakozott azonnal a bátyám.
– Dehogynem. Átestél rajtam, amikor be akartál mászni az ágyadba. Csak nem találtad, ezért mellém feküdtél – göcögtem.
– Aljas rágalom!
Nevettünk. Kati kapcsolgatta a tévét, szórakozottan. Az HBO-nál egy kicsit megálltunk, amíg megvitattuk, akarunk-e Interjú a vámpírralt nézni, majd miután mind valami vígjátékra vágytunk, továbbléptünk.
– Jajj ez jó! Imádom ezt a pasast! – állt meg egy Stand up comedy műsornál nővérünk. Elég fáradtak voltunk ahhoz, hogy mindenen röhögjünk, amit a srác mondott. Végül Zsolti megunva a műsort csaklizta el a távkapcsolót, és véletlenszerűen kezdett rajta zongorázni.
– Hééé! Én még néztem volna! – háborgott Kati. Zsolti vállat vont.
– Én nem.
– Szemét!
– Ühüm. Hoppá.
– Jajj ne már! – fanyalogtam, ahogy a nappalit betöltötték a műlihegések és sikolyok. A képernyőn hatalmas orgia dúlt, két lányt nyüstölt nyolc fickó.
– Kapcsold már el – nyúlt a távirányító után Kati is, de Zsolti elhúzta.
– Várjatok, ezt már láttam! Most jön a legjobb rész.
A tévére fordítottuk a figyelmünket. A karcsú, szőke lányt ketten gyömöszölték, egy alulról, egy fölötte guggolt análisan. Mint a dugattyú, úgy jártak benne a dagadozó falloszok, miközben a fiatal hölgyemény bal és jobb kezével is egy-egy félkókadt hímvesszőbe kapaszkodott, és hol az egyik, hol a másik felé fordult némi orális kényeztetés céljával. Az ember arra számít, hogy oda már nem is fér több.
De mégis. Izmos, tökéletesen adoniszi férfiú lép a színre, nemtársaival ellentétben keményen álló farokkal, amit bőszen felcsapva érkezik. Bal kezében pajzsot szorongat, fején nyitott sisak, jobbjában hatalmas pallos. Sec-perc alatt megmenti a „gyötrődő” királylányokat, majd a nyolc hullát hátrahagyva a két rommá kefélt nőt egy másik szobába viszi. Kandalló, leterített medvebőr várja őket, ahova lefekteti a szőkét, széttárja combjait, és szerelmesen így szóla:
– Je t`aime! – azzal férfiasan telt ajkát sisakostul a lány sok falloszt megélt szemérmébe fúrja.
– Ne máááár!
– Ez de szaaaaaaar!
Katival egymásnak dőlva nevettünk. Azért persze a látvány megkísértett minket, engem biztosan. Éreztem dagadozni kezdő büszkeségem feszítését. Abból, hogy Zsolti a takaró alá nyúlt, sejtettem, hogy neki is szűk a boxer. Kati persze lereagálta.
– Nemár, hogy beindultatok rá.
– Fogadok, hogy te is!
– Nem is – vörösödött el Kati.
– Hazug – vigyorogtam. – Én a múltkor láttam egy pornót a nyolcvanas évekből.
Hangtónust váltottam, és monoton, unott hangon idéztem a szinkront.
– Igen… még…ez az… ah…ahh…ah… jó. Még. Beljebb. Most jó.
Elröhögtem.
– Ahhoz képest ez igazi műremek – mutatott a tévé felé Zsolti, ahol a herceg hátulról döfködte szőke hercegnőjét, aki barna hajú szolgálólánya lábai közé temette arcát.
– Ajj, hogy ilyenkor nincs itt Feri – harapott az ajkaiba Kati a tévét nézve. Meglepve pillantottunk rá, majd elnevettük magunkat.
– Tényleg de jó lenne… hallgathatnánk, hogy gyűritek a lepedőt – gúnyolódtam.
– Olyanok vagytok! Tökre szukás vagyok – húzta fel az orrát Kati.
Zsolti stílszerűen a szoba felé intett.
– Menj, leányom, oldd meg magad! – zengte nevetéstől gurguládzó hangon.
– Kapd be!
– Ühm… jól van na, ne sértődj meg! Nekem is kell – libbentette félre a takarót öléből a bátyám. Kati akaratlanul odapillantott.
– Atya ég! Széthasad a boxerod! – nevette el magát.
– És az enyémet még nem is láttad – szerénykedtem. Válasz helyett odafordult, és lehúzta a takarót. Elismerően füttyentett a dagadó alsógatya láttán. Beharapta az ajkát, majd szégyenlősen elnevette magát.
– Na jól van fiúk.
– Mi van jól?
– Csináljuk együtt. Nekem is kell, nektek is kell. De ne fröcsköljetek a szőnyegre!
– Hülye vagy? – tamáskodott Zsolti, Katit fürkészve. Én is elég furcsán nézhettem, mert belepirult.
– Most mi van?
– A nővérünk vagy!
– Nem vagyok! De ha az lennék, a közös önkielégítés még nem vérfertőzés. Naaa!
Összenéztünk Zsoltival. (Szerző Joel 24)