Egy jóházból való úrilány emlékei

Nosztalgiáztunk a „régi” „szép” időkről, amikor még „kislány” voltam. Arról, hogy bizony úgy voltam szocializlva, hogy egy lány nem fekszik egy jött-ment pasi alá, csak miután az biztosította őt legkomolyabb szándékairól, máskülönben egy valamire való lánynak igenis legyen bűntudata, ha szexel. És én nem akartam, hogy legyen. Sokáig jó voltam és tartottam magam az eszmékhez és ideálokhoz, mert komolyan hittem ebben. (És mert, vagy éppen ezért későn kezdtem tapasztalni.) Az internet furcsa világban kerestem a kielégülés lehetőségét és sokáig elég is volt. Elég volt beszélgetnem férfiakkal, akiket felizgatott, hogy a szexről beszélek velük. De időről időre többre vágytam. Tapogató kezekre. Emlékszem, sokáig az volt a legkedvesebb fantáziaképeim egyike, hogy fekszem valahol, egy ágyon. A szemem be van kötve, nem tudom pontosan, mi zajlik körülöttem, de ez nem is fontos. Csak a kezek, amik minden irányból megérintenek, minden porcikámat megsimogatják. Én pedig mozdulatlanul tűröm. Nem tudtam, hogy férfi vagy női kezek, nem tudtam, kihez tartoznak, csak az érdekelt, hogy simogassanak.
Számos izgalmas beszélgetés, számtalan izgató képzelgés -szerelem sehol, vagy ha volt is, olyannyira szép és biztonságosan távoli, hogy a kettőt szinte összeegyeztethetetlennek tűnt. Fontos volt a szerelem, mindig is az, de sokáig nem tudtam megosztani, egy kicsit mindig tartottam tőle. És a szextől is, mert az ember kedves és bűbájos lánya nem kefél össze-vissza. Hogyan is tehetné, hiszen felügyelik. Megkérdezik, hová megy és kikkel találkozik, esetleg, hogy mikor jön. Természetes egy olyan szűk, kölcsönösen működő közösségben, mint a család. A vágyaitól szétrobbanás határán bizonytalanul toporgó lány számára mégis a legsúlyosabb kérdések. Tudja, hogy előbb-utóbb hazudni fog, mert rendes lány és nem akar csalódást okozni a szüleinek. Én is hazudtam. „A barátnőmnél alszom.” Kalandokra vágytam, meg akartam osztani magam. Egy másik emberen keresztül akartam felfedezni magam. Nem bűntudatom volt utána, inkább szabad voltam és szárnyaltam. És éppen ezért lett bűntudatom.
Kb. 5 éve történt, hogy cseteltem azzal a sráccal. Jófej volt, világjáró, fiatal, de divatfotósként máris befutott, és ami a legfontosabb: szabad volt. Megrészegített. És nem tudtam ellenállni tovább. Hirtelen minden korlátot le akartam dönteni magam körül: miért kell magyarázkodnom azért, mert szexelni akarok egy elbűvölő idegennel? És már nem is a szexről szólt az egész, hanem a gyerekből felnőtt átemeneti lázadásáról. Közöltem, hogy átmegyek egy pasihoz, mindezt kb. éjfélkor, mindenki legnagyobb megdöbbenésére. De az éjszaka mégsem hozta azt, amit vártam. Nem fordult meg velem a világ. Na persze, talán nem Jeanne D’Arc-ként kell valaki farkára ülni, mint máglyára, amin a szabadságomért áldozom fel magam -tényleg hajlamos vagyok szélsőségesen cselekedni. Mégis fontos volt, hogy megtettem, mert elkezdtem élvezni a szexet önmagában és levedlettem a szégyenérzetet, mint kötelességet. Olyan közhelyes, de azóta is a szex jelenti számomra a szabadság igazi lehetőségét. A lázadásból elkövetett szex emléke, és a félénkségből el nem követett sok-sok szex gondolata azért mosolyra fakasztott. Hogy milyen nagyon tudtam szenvedni attól, hogy igen vagy nem. Hát még attól, hogy nem…