Együtt élek egy pinával, aki a feleségemé

Nyolc éve élek együtt egy puncival. A feleségemé. Az egyszerűség kedvéért Puncinak fogom hívni. Nagyon szeretem Puncit. Gyönyörű. Szép, húsos ajkacskái vannak. Nagyok, étvágygerjesztőek, amiket szívesen forgatna az ember a szájában sokáig. Ő is szeret, ez biztos, de elég fura kis szerzet.
Tudom én, hogy Punci nem kuki, hogy nem lehet lerohanni, hogy meg kell érteni, el kell varázsolni, bizalmat kell kelteni benne, hogy megnyíljon, de mindig azt gondoltam, ha rendesen bánok vele, hűséges vagyok hozzá, ha szeretem, becézgetem, megdícsérem, nem hanyagolom el, sőt proaktívan keresem a társaságát egyre jobban és egyre többféleképpen akar majd engem. Változik majd Ő is velem együtt. Punci valahogy nem ilyen. Punci nekem tabu, hisz én vagyok a férje, ezért sokmindent megtehet, nekem pedig ezen minőségemben sokmindenhez nincs jogom.
Ha felkerül az írás, majd megmutatom neki. Először nem fog örülni. Megijed majd, hogy kiderül róla van szó, mit fognak szólni az emberek, hogy néhol sértően fogalmazok, meg még ki tudja. Aztán majd megnyugszik, elolvassa és lehet, hogy talál benne igazságokat. Talán megérti, hogy érte teszem az egészet. Csak a határait feszegetem, mert azt gondolom rengeteg lehetőség rejlik benne, amitől valami miatt elzárkózik, megfosztja magát és még azt is elhiteti magával, hogy semmi szüksége a változásra, fejlődésre.
Múlt héten rábukkantam a blogra. Tetszett. Aznap este otthon befestettük a szőrét, mert szeretett volna feketét szőke helyett. Aztán az ágyban megkértem, meséljen magáról. Mit szeret, mit nem szeret, miért szereti és miért nem. Azt gondoltam kedves ötlet. És tudjátok mit válaszolt? Hogy nem szereti, ha nem várom meg amíg megéhezik, mindig csak tömni akarom, hiába van ő jóllakva. Meg hogy mindezt hogy lehet úgy megkérdezni, hogy a szám kb. öt centire van tőle. Bocs, de szeretek közel lenni ahhoz akivel beszélgetek.
Szóval elsőre kicsit meglepődtem, nem mintha nem hallottam volna már hasonlókat tőle. Gondoltam, nosza Punci, akkor vallj színt. Ne kímélj, mi van még? Azzal folytatta, hogy Ő olyan mint az autó, betankol és majd csak akkor áll be a kúthoz, ha már kifogyott a benzin, nem szeret gyakrabban rátöltögetni. Ezért én túl gyors vagyok neki, túl direkt és követelőző. Neki időre, hangulatra, biztonságra van szüksége, meg arra, hogy hagyjam békén, ne hajkurásszam folyton. Mert ugyan a hajkurászás jól esik, de miért akarom én őt utána mindig magamnak. Hoppá, szigorú Punci.
Ha már itt tartottunk megkérdeztem miért nem hagyja magát például megcsókolni vagy megsimogatni soha. (Na jó, a soha kicsit túlzás. Nyolc év alatt kétszer is volt olyan, hogy hangosan nyöszörgött amikor megcsókoltam. Kristálytisztán emlékszem mindkettőre. Kettő per nyolc év, hmmm. Hozzáteszem, hogy a feleségemtől se kért simogatást soha, a csók meg állítólag régen működött, legalábbis volt rá példa, hogy tetszett neki, de nem velem.
Valamit rosszul csinálhatok? Erre azt válaszolta, hogy csak azért, mert én mindig felajánlom. Ha nem kérdezgetném állandóan, hogy szeretné-e, akkor ő már réges-rég kérte volna. Érdekes… Én sem voltam mindig ilyen „követelőző”, ahogy Ő fogalmaz. Sokáig hagytam, hogy olyan legyen, amilyen akar. Most azt az időszakot úgy fogalmaznám meg, hogy nem mondtam el Neki mire vágyom, hogyan szeretnék Neki (elsősorban Neki és nem magamnak) örömet szerezni, hogyan tudnám kimutatni mennyire szeretem. Megvártam míg megéhezett, olyankor próbáltam a lehető legjobban teljesíteni aztán csendben maradtam. De jónéhány hatás, helyzet, tanulság az utóbbi időben változásra sarkallt. Popper Péter mondta valahol: „Egyet tanácsolhatok: nem szabad az élményeket meg nem élni. Ha valaki jól élte végig az óvodáséveit, iskolásként nem akar újra óvodás lenni. Ha megélte mindazt, amit az élet kínál egy gyereknek, egy felnőttnek vagy egy idősebb embernek, akkor nem lesz baj. Ha pótlandókat görget maga előtt, akkor lesz a baj.”
Én pedig úgy éreztem, görgetek magam előtt néhány dolgot Vele kapcsolatban. Itt az ideje változtatni és együtt tanulni, fejlődni, új élményeket szerezni, megélni őket közösen, mielőtt baj lenne.
Persze azt megtanultam már ennyi év alatt, hogy nem szabad Tőle sokmindent kérni egyszerre. Pedig van vibrátora, vettünk neki vibráló gyűrűt, gésagolyót (ami végül csak az én végbelemben járt – egy hétig alig tudtam leülni az aranyértől…:), de egyiket se használta. Ezért azt gondoltam, lecsupaszítom a vágyaimat és egy témára koncentrálok. Arra, hogy végre megcsókoljam úgy, hogy neki jó legyen. Fontosnak tartottam, hogy Ő legyen a középpontban és ne én. Beszéltünk is róla, úgy tűnt kedve is lenne hozzá, benne lenne a dologban. Azt kértem, segítsen nekem, hogyan csináljam jól, mire van szüksége, hogyan mozogjak, hogy vegyek levegőt, bármit. Vártam, de nem jött felkérés. Aztán valóban kértem, hadd próbáljam meg, hátha… 30 másodperc és köszönte szépen elég.
Azt kértem a szülinapomra ajándékba, hogy hadd kényeztessem el a számmal. Ez se jött össze. Beleástam magam a témába, keresgéltem az interneten, hogyan kellene Puncit ügyesen kényeztetni. Találtam is egy nagyon tuti videót, tényleg tanulságos. Nina Hartley oktat, érdemes megnézni, csajoknak is.
Kb. egy hónapja elindítottuk a Nina projektet. Örültem neki, gondoltam jó lehetőség ez a továbblépésre. Egyszer nem volt még eléggé nyitva mikor be
akartam bújni, így előkerült egy fogás a videóból. Itt sem kaptam többet 30 másodpercnél, de teszett Neki. Utána úgy csúsztam be mint kés a vajba. Szuper, nagyszerű, működik! Gondoltam próbáljuk újra, ha már egyértelmű jele van, hogy tetszett, de azóta se kaptam újabb lehetőséget, inkább elutasítást.
Nem értem Puncit. Ha épp jó kedve van, akkor is két órát legalább kerülgetni kell. Indirekt.
Nem szereti ha azt mondom gondolok rá. Vagy ha megkérdezem, hogy szeretne-e engem. Vagy hogyan kényeztessem. Vagy hogy Ő mondja meg hogyan tovább a Nina projekttel.
Ilyenkor nem tud válaszolni. Vagy azt mondja, hogy se ne beszéljek róla, se ne
kérdezgessem. Máskor (de nem túl gyakran) percekre van csak szüksége és már jól is lakott. Minimális bemelegítés, gyors akció. Tavaly egyszer igencsak megéhezett, az autó hátsó ülésén épp csak lehúztam a nadrágomat és már be is kapott. Máskor meg tiltakozik, kikéri magának a dolgot. Ha kinyílik, akkor folyamatosan azt kéri, legyél durvább, erősebb, keményebb, el akarja venni ami jár neki. Követel, méghozzá nem is akárhogyan. Ha ettől feltöltődve újra és újra foglalkozni akarok vele, el akarom kényeztetni akkor elbújik, bestresszel és kategorikusan elutasít, nem érti hogy mit akarok (vagy nem akarja érteni) és jön a megéhezős történet.
Párszor próbáltam megvárni. Volt olyan, hogy két hétig meg se nyikkant, volt olyan, hogy napközben húzott, hogy jöhetne már az este, mert benne lenne egy kis mókában, aztán akart is volna, de nem tudott beengedni. Aztán a következő nap ugyanez a játék, meg még párszor.
Folyamatosan azon tűnődöm, ha vajon most találkoznánk először akkor is ilyen lenne?
Arra a következtetésre jutottam, hogy tuti nem. Bizonyítani akarna, megmutani, hogy ő a legjobb, legfinomabb, legéhesebb, legbevállalósabb punci a világon. Hogy elkápráztasson, magába bolondítson és bebiztosítsa magát, hogy eszembe se jusson más puncira gondolni.
A fent említett múlt heti beszélgetés után abban maradtunk, hogy visszafogom magam. Nem először „lyukadunk” ki ide. Megvárom amíg kezdeményez, merthogy az utóbbi időben mindig én kezdeményeztem, esélye sem volt a kibontakozásra. Nem zárkózom el, hogy változzak, változtassak. Remélem Ő is felismeri, hogy szükség van megújulásra.
A feleségem egy tündér. Azt mondta nyugodtan szólhatok, ha nem tudom Puncit megvárni. Szívesen segít rajtam pl a kezével. Istenien csinálja, ez is megérne egy külön esszét. Néha rajtra is látom, hogy kevésbé lenne stresszes, feszült, ha Puncit feltankolná, de Punci néha őt is sanyargatja, de ezt Ő elfogadja, mégiscsak együtt vannak évtizedek óta, megszokták egymást és hát senki sem szeretne összeveszni saját magával. Azt hiszem az a helyzet, hogy Punci megszokott egy kényelmes életet és talán fél a változástól, mert nem tudja mivel kell majd szembenéznie. Punci nem ért engem és nem érti mi az a változás.
Elolvastam Spencer Jonson: Hová lett a sajtom? című könyvét. A változásról szól. Ezt is bátran ajánlom mindenkinek. A szereplők között megtaláltam magamat. Törek vagyok, aki sokáig nem veszi észre, hogy itt az ideje a változtatásank, azonban amikor elhatározza, hogy kimozdul a holtpontról új élményekben, kalandokban lesz része, jobban megismeri önmagát. Tanul, feljődik és jobb ember lesz belőle, aki nem fogja újra elkövetni azt a hibát amibe egyszer már belesett.
Megtaláltam Puncit is. Ő Tunya, aki a következőt mondja amikor a társa Törek a kiürült sajtraktár elhagyására bíztatja, modván biztosan találnak új, talán még finomabb sajtot is a labirintusban: „Nem hiszem, hogy ízlene nekem az új sajt. Nem azt szoktam meg. Vissza akarom kapni a saját sajtomat, és amíg ez nem történik meg egy jottányit sem vagyok hajlandó menni.” Punci sem szokta meg, hogy nem várják meg amíg megéhezik, meg akarják csókolni, simogatni, hogy valaki arra ösztönzi változtasson, mozduljon ki a holtpontról, nézzen szembe a lehetőségekkel amelyek talán így látatlanban félelmetesnek tűnnek, de ha csak 50%-uk beválik máris rengeteg tapasztalattal és élménnyel lenne gazdagabb.
Ha most beszélgetnénk, megkérdezném tőle, mit tenne, ha nem félne a változástól? Csak bíznia kellene magában és bennem, mert Ő (is) a szemem fénye és szeretem