Gothic szextörténet

Egyre többen és többen. Fiatalok, fiúk, lányok. Hosszú, egyelőre még összefogott hajkoronák és loboncok gyülekeznek. Elég kicsi a helyiség, de a tömeg csak nő és nő – hihetetlen, pedig elég ismeretlenek. Egyelőre – reménykedem. A falhoz szorulok, már nemcsak a tömeg miatt nehéz levegőt venni – cigarettafüst kígyói tekeregnek a fejünk felett. Félhomály, a füst nemcsak a tüdőnkre telepszik, ráterül a lámpákra is, mint pókhálóvékony tüllfátyol – még látszik is a falikarokról lógó füstfátyol szegélye, szándékán kívül a füst saját életre kelt és száz és száz eltűnő mintába csavarodik a fejek körül. A színpadon is mozgás kezdődik – a teremben a moraj elhalkul, a beállás első néhány hangját szinte áhítatos csend fogadja, aztán feldörmögnek újra a fiatal basszusok és baritonok és felívelnek az ifjú szopránok és altok. Hozzáteszek a magam magányában is néhány füst-szellemet a plafon magasságában gyülekezőkhöz – néhány kíváncsi-elismerő pillantást kapok jutalmul, hiszen pipafüstöt eregetek. Lenyelem, megjáratom a torkomban, kiöblítem a sör ízét, majd ez az entitás is önálló akaratra ébred a gerendák közt.
A színpadot nézem, izgatottan, már jó ideje várom ezt a koncertet. Öcsémék csapata hangol, első nagylemezük bemutatójára készülnek. Szerencsés vagyok – a korong még nem jelent meg, de a master példány már fényesre kopott a cd játszómban. Egyre nő a feszültség, a tömeg érzi, hogy közeledik a kezdés. A fények is halványulnak. Szinte észrevétlenül áll be a teljes sötét. Aztán, egy pillanatig – mint a fagyott éjszaka, mintha a világ fojtaná vissza a lélegzetét, nincs hang, nincs légvétel, nincs fény, nincs testünk, nincs semmi, csak a várakozás, ahogy minden idegszál valahova előre figyel, aztán… Egy magányos hegedű hangja sír fel, aztán elszabadulnak a visszafojtott mozdulatok, a megfagyott érzések. Felvillannak a fények, csatlakoznak a gitárok és a dob, felível az énekes hangja. A tömeg megrezzen, megmozdul, és innentől nincs megállás. Ezerfejű, ezerkarú élőlény vagyunk, egyetlen aggyal, vagy talán agy nélkül, csak érzésekkel, amik ezerfelől áramlanak, de egyetlenként hajtanak minket.
Innentől nem látok, nem hallok, csak néhány villanást, csak a zenét. Nem tudom, mennyi idő telik el, a számok közt csak néhány lélegzetre van időm. Ilyenkor az ezerfejű kicsit széthullik, érzem a kötést, de tudom, hogy van saját tudatom, de aztán megint felhangzik a zene, és a következő nóta újra egybekovácsol a tömeggel. Villanásokkal kommunikál velem a külvilág, de nem tudják áttörni azt az extázist, amit a zene okoz. Illetve… Lassan feltűnik egy villanás, ami más, mint a többi. Határozottan feltűnik, talán még arra is képes lenne, hogy leválasszon az ezeragyúról, hogy saját magammá tegyen újra. Drukkolok neki, mert egészen kíváncsivá tett. Megpróbálom megfigyelni, már amennyire ez lehetséges jelen állapotomban. Talán… Talán egy barna szempár, vagy a benne ugráló szikrák. Talán egy huncut mosoly… vagy…vagy a hosszú, csillogó fekete haj. Talán a fitos orr, az apró, festetlen száj… [érdekes, tudom, hogy festetlen, de mégis, olyan, mint egy érett földieper – elbújik a levél alatt, de amikor kivillan, sötétvörös, feszes, csillogó, és magában hordozza a megismételhetetlenül édes csók ígéretét] Hmmm.
Szünet van. Lássuk csak, miket is láttam én itt közben? Valahol itt volt mellettem. Hol is… Hova lett? Álmodtam? Képzelődtem? Körülnézek, spicces, ne adj’ allah befüvezett arcok néznek vissza rám. Sehol nem látom azokat a szikrákat. Már amelyik szempárban bármit is lehet látni… Teljes testtel forgolódok, sajog a nyakam, a hátam. Öreg vagyok én már ehhez. Mire vége lesz, nem fogom tudni egyenesen tartani a fejem, ha esetleg megállít a rendőr, azonnal bevitet vérvizsgálatra, mert nem fogok tudni rendesen ránézni, a mellemre ejtett fejjel fogok felbámulni rá, mint aki bankot rabolt, vagy inkább mint akinek nincsenek csigolyák a nyakában. Úgy is érzem magam. Újra megdörrennek a hangfalak, újabb nóta ront nekünk. Vitézül harcolok, de persze legázol – hiszen végtére is ezért jöttem ide, hogy átadjam magam a zenének. Na de ez már mindennek a teteje! Megint az a szempár. Most nem fogsz elszökni! – fogadkozom. Felemás érzés, de nincs választásom. Tudatom egyik fele az ezeragyú markában vergődik az élvezettől, másik fele színjózanul vizsgálódik, a ritka fényvillanásokban felködlő környezetet fürkészi. Skizoid érzés, remélem, senki nem figyel, el sem merem gondolni, hogy nézhetek ki.
És akkor az a felem, amelyik nem a zenét hallgatja, egyszerűen leszakít az ezeragyúról. Ott állok, mozdulatlanul, körülöttem hullámzik a tömeg, többé-kevésbé artikuláltan üvölti száz torok a dal szövegét, próbálnak magukkal sodorni, de esélyük sincs. Két emberrel odébb ő is ott van, hullámzik, ingadozik, lengedezik – biztosan szellemből van – és közben rám mosolyog. Egyenként fogom fel a részleteket, virtuális szobrász vagyok, vagy legalábbis próbababa-összeállító mester. Rakosgatom a darabokat, és lassan összeáll valami – valami mesés. Alacsonyabb nálam, talán a mellkasomig ér, viszont a hajával betakarózhatnék derékig. Nagyon szeretnék egyszer egy ilyen selyem-takarót, de nem is csak úgy egyet, hanem ezt, az övét – ködlik fel bennem. Karcsú és mozgékony, talán benne nincs egyetlen csont sem, mint a nyakamban. Nem is barna a szeme. Meghatározhatatlan. Ha rávilágít valamelyik reflektor, akkor zöld izzás, ha mellette felparázslik annak a srácnak a cigarettája, akkor fekete, mint a kút mélye, aminek fenekén a csillagok visszfénye szikrázik. Az a kis szamóca-száj pedig csak mosolyog…
Hála Istennek, újabb lélegzetvételnyi szünet. Ugyan szétszakadt az ezerfejűt összekötő kapocs, és én már amúgy is lehasítottam magam róla talán, mégis, mintha nem én emelném a kezem. Szemöldököm a homlokomra ugrik, ahogy nézem a karom, ami lassan emelkedik, és felé nyúlik. ő rápillant, aztán kinyújtja az ő karját és ujjai hegyével megérinti felfelé fordított tenyeremet. Engem eddig kétszer rázott meg áram. Mindkétszer vagányul villanyt szereltem a lakásban, lekapcsolatlan biztosítékkal. Amikor átszaladt rajtam a delej, a csavarhúzó úgy repült keresztül a szobán, mintha csúzlival lőttem volna ki, a karom pedig igyekezett visszahúzódni a vállamba, ahogy minden izom összerándult benne. Most is ilyesmit éreztem. Csak éppen egyetlen izmom sem akart összerándulni, hanem inkább minden sejtem, minden idegszálam arra törekedett, hogy közelebb kerüljön ahhoz a pár ujjacskához. Nem tud róla, milyen folyamatokat indított el, hanem mintha azokkal a néhány négyzetmilliméternyi érintésekkel belém kapaszkodott volna, szépen áthúzza magát a tömegen, oda mellém. És közben a tekintetével az agyamban, a szívem mélyén kutat. Én meg csak állok, mint akiből kirángatták a lelket, és a test ottmaradt, akarat nélkül.
– Szia! – erre rezzenek fel.
Biztosan van valami automata valahol bennem, mert az tuti, hogy nem én kezdek beszélni, de valaki az én hangomon visszaköszön, sőt, valaki az én számmal visszamosolyog rá. Hála Istennek, legalább nem nézek ki halál idiótának. Az a valaki mond még két-három szót, amikor újra megszólalnak a hangszerek. ő pedig, magától értetődő természetességgel karolja át a derekam, hogy velem együtt mozogjon. Hogy ne csak a zene töltsön el, de az ő érintése is. Talán érthet?, hogy csak néhány szóval köszöntem el öcsémtől a koncert végén. Mondtam ugyan neki, hogy ilyen jól még sosem játszottak, de biztosan látta rajtam, hogy tőlem akár láncfűrészekkel is hegedülhettek volna, azt is extázisként élem meg. Nem kellett kérnem, megvárt. Ott áll a hátam mögött, mikor visszafordulok, beleütközöm. Lendül a karja, körém fonódik, fejét a mellkasomra hajtja. Átölelem, és szorítom, és ő visszaszorít. Elindulunk kifelé, az itt maradt kába füst-szellemek lustán rebbennek félre előlünk, némelyik végigsimít az arcomon, miközben áttörünk a tömegen.
Odakint mellbevág a friss éjjeli levegő. Nagyot sóhajtunk, szinte egyszerre. Az – odabentihez képest – hűvös levegő szinte kilúgozza belőlem a fáradtságot, elűzi a kábaságot. Ránézek, éppen akkor, amikor ő rámnéz. Összevigyorgunk.
– Elkísérhetlek? – kérdezem.
– Persze! – simogat a hangja – De nem kell nagyon sietnem… – teszi hozzá, és újra az a huncut mosoly.
– Akkor legmélyebb úriemberi tiszteletemmel megkérdezném, hogy beülsz-e az autómba, amíg eljutunk innen a belvárosból egy olyan helyre, ahol fák vannak, levegő, csillagok és csend, és lehet sétálni, anélkül, hogy házfalakba ütközzünk? Nem válaszol, csak bólint, de nincs is szükség rá.
Nem tudom, hogyan jutottunk fel a Szabadság hegyre. Főleg azt nem, hogyan úsztuk meg karambol nélkül, mert az biztos, hogy nem a vezetésre figyeltem. Hanem rá, ahogyan csacsogott mellettem, ahogyan piszkálódott az ütődött kérdéseimen, ahogyan ő kérdezett. Egy olyan helyre viszem, ahol ritkán járok, de tudom, hogy éjjel senki más. Hajtókanyar a hegy tetejénél, aminek a külső oldalán meg lehet állni az autóval. Odagurulok a szalagkorláthoz, egészen közel. Elégedetten hallom, hogy elakad a szava – itt nekem sem szokott egy ideig eszembe jutni semmi. A korlát mellett a bokrok egy helyen elfogytak, és láthatóvá tették az éjszakai várost, amint a lábunk előtt hevert, kitárulkozva. Olyan érzés itt lenni, mintha a város minden egyes apró titkát innen megtudhatnánk, csupán azzal, hogy körülnézünk és magunkba szívjuk az éjszakai levegőt.
Felülünk a motorháztetőre, és hosszú percekig csak bámulunk lefelé, egymáshoz simulva. Aztán, mikor betelünk a látvánnyal, hátradőlünk, és a csillagokat nézzük. Mesélek neki a csillagokról. Issza minden szavam, ahogy össze-vissza csatangolok a fizika és a fantázia világaiban, ahogy kevergetem az anyagot és a szellemet. Idővel azzal szórakoztatom, hogy ott kitalálok történeteket némelyik csillagképről, ő pedig a meséimbe szövi a saját meséit. Álomvilágunk eggyé vált, nem is én, és nem is ő találta ki a történeteket, hanem MI. Hanyatt feküdtünk, feje a vállamon, karja a mellkasomon. Észre sem vettük, és a mesék egyre sikamlósabbak lettek. Csiklandósan kacag némelyik történet végén, ilyenkor arcát a nyakamba fúrja, érzem, ahogy a pihéket emelgeti a lélegzete a tarkómon és a kulccsontom gödrében.
Az egyik ilyen történetben éppen azt mesélem neki, hogy Herkules nem azért került az égre, mert akkora hős volt. Ugyan tényleg nagy hős volt, és sziklaizmú pasas, de esze annyi sem volt, mint egy szatyor körömkefének. Viszont a nőket mindig is szerette. Nem volt rosszindulatú, sőt nemes szívű ürge volt, de bármelyik nő, aki nem zavarta fel jelenlétével a szenet a bányából, bármikor bármire rávehette. Így történt, hogy Cassiopeia, Cepheus király lánya [aki szintén nem volt egy hamvas szűz] egyszer rávette arra, hogy rabolja el őt apja palotájából. Elég macerás volt a dolog, mert a kisasszony ugyanakkor figyelmeztette az őrség kapitányát is. Így a nagy erejű, de gyagyás hős átverekedte magát a teljes királyi őrségen, néhány zúzódást és törött állkapcsot hagyva maga után. Meg sem álltak a városka melletti hegytetőig. Az öreg Cepheus nem nagyon tudott kit utánuk küldeni, hiszen tele volt a gyengélkedő. Így a huncut Cassiopeia elmondhatta magáról, hogy egy teljes éjszakát töltött kettesben a vadonban magával Herkulessel.
– És mégis, mit csináltak ők ott éjjel kettesben? – jött a kérdés
– Hát… – ránézek. Gyanús volt a hangsúly.
Azokban a mámorító tekintetű szemekben megint ott ülnek azok a szikrák. Úgy döntök, nem veszem a lapot.
– Herkules menekülés közben rájött, hogy nagy balhé lesz a dologból, ezért, hogy mentse, ami menthető, megpróbált a lány lelkére beszélni. Persze közben nem akarta elhanyagolni az őrködést sem, mert a király katonáin kívül még sok minden mászkálhat szabadon éjjel egy erdőben. Szóval szerencsétlen hősünk addig hajtogatta a magáét, miközben csak félig figyelt, hogy Cassiopeia megunta, és takaróiba burkolózva elaludt. Természetesen Herkules takaróiba is. Úgyhogy reggel arra ébredt, hogy egy rettenetesen morózus, és reszketősre fagyott izompacni cipeli lefelé a hegyoldalon, a város felé.
– Ez hülyeség – durcás hang a jobb vállam fel?l. – Én TUDOM, hogy nem így volt! Nem jártál történelemórán?! – vigyor.
– No akkor mondd el, te mit tudsz erről a dologról!
– El is mondom, nehogy nekem tudatlan maradj! – elhelyezkedik még kényelmesebben, és belefog.
– Szóval. Herkules tényleg nem volt egy észlény – de a szépséget mindennél többre becsülte.
Amikor Cepheus udvarába került, azonnal felfigyelt a király lányára, aki fiatal volt, és gyönyör?. És a lány sem maradt érzéketlen. Ha Herkulesnek megtetszett valaki, akkor igazán értette, hogyan vegye le a lábáról. Mondhatni, udvarlásban ő volt a mester, nem akadt senki, aki felvehette volna a versenyt az ő bókjaival és ajándékaival. Kitalálta a legmélyebb vágyát annak, akit kiszemelt, és úgy teljesítette, hogy a másiknak a lehető legromantikusabb és legjobb legyen. Sok pénzt keresett az erejével, de ilyenkor mindent képes volt elszórni egy olyan virágért, ami csak két órát virágzik, és arábiából hozták még palántaként. Vagy egy olyan ékszerért, amit egy sárkány rabolt el száz éve, és azóta féltékenyen őriz, képes volt egymaga nekivágni, hogy elhozza. És persze mindig sikerrel járt – a sárkányok már vérdíjat tűztek a fejére, sőt néhány gyávább már nem is volt hajlandó ékszert rabolni. Szóval elhalmozta mindennel Cassiopeiát, amire az csak gondolni tudott.
Viszont a király nem nézte jó szemmel kapcsolatukat. Egy nemsokára kiöregedő hős, és az ő gyönyörű, érintetlen, fiatal lánykája… Eltiltotta őket egymástól, csak néha lophattak egy-egy csókot, amikor Herkules felkapaszkodott éjjel a palota bástyájára. A lányt őrizték, így semmi más lehetőségük nem volt, pedig mindketten már égtek a szerelem emésztő tüzében. Egyik éjjel Cassiopeia állt elő az ötlettel – szökjenek meg, mert már egyikük sem bírja a vágyakozást. Herkules másnap éjjelre már össze is készített mindent, a két lovat a palota hátsó falához vezette, és ugyanott felmászva várta kedvesét. A lány meg is érkezett, de az egyik őr észrevette, amikor kisurrant hálószobájából. Így aztán nemsokára a teljes királyi őrség a nyomukban volt, és egy gázlónál be is érték őket. Herkules úgy küzdött, mint egy megtestesült démon. Hullottak a katonák, mint a bágyadt nyári legyek, pedig fegyver nem volt a hősnél.
Nem így a katonáknál, ezért, mire már csak az ájult ellenfelek feküdtek körös-körül, Herkules mellkasán két vágás is éktelenkedett, és combjában tollatlan nyílvessző rezgett. A lány segítségével a katonák fegyvereit a vízbe szórták, aztán lóra kapva elszeleltek. A közeli hegytetőig jutottak, Herkules eddig bírta. Megálltak, és kedvese gondjaiba vette a leharcolt hőst. Kimosta és bekötözte sebeit, a nyílvesszőt eltörte, és fogait összeszorítva rántotta ki a másik oldalon. Hőse vérével együtt az ő könnycseppjei is kicsordultak. Herkules feléje fordult, és az arcát simogatva nyugtatta, hiszen nem komoly seb egyik sem, talán pár nap, és összeforrnak. Csak kimerült egy kicsit. Talán jó lenne, ha most pihennének, és majd másnap továbbmennek.
Cassiopeia hozott még vizet, és egy kendőt. Ezzel törölgette hőse homlokát, aztán ráterítette a kendőt, és kezeit megmártva Herkules mellkasát cirógatta, a sebeket óvatosan elkerülve.
– Hmm. Szóval két ujja hegyével csiklandozta? Mert két kard-vágta sebet elég nehéz máshogy elkerülni – szólok közbe.
– Teee! Kötözködsz velem? – felül, és tettetett felháborodással néz rám. – Nem hiszed el, hogy meg lehet csinálni?
– De nem ám!
– Hát jó, te hitetlen, ezt figyeld! – nyakig rántja a pólómat. Körme két árkot rajzol a mellkasomra, egymást keresztezve.
– Na itt a két seb, te hős – felszisszentem. Ha kicsit erősebben nyomja meg, tényleg vér csordul. – Víz ugyan nincs, de majd fújom a kezem, hogy hideg legyen – azzal elkezdi cirógatni ujjai hegyével a felsőtestem. Azt nem tudom, hogy a „sebeket” kikerülte-e, de az első másodperc után már nem is érdekelt.
A koncerten már átélt negatív áramütés sétál a bőröm alatt, fel és alá. Egy perc után veszem észre, hogy az ő szava is elakadt. Hamarabb eszmélek.
– No és utána mi történt? Felemeli a tekintetét a hasamról, ahol éppen glédába állnak a szőrszálak az ujja nyomán.
– Herkules hálásan mosolygott. Látta, hogy a lány visszamosolyog rá. Aztán látta, hogy a mosolya lassan megváltozik, elhalványul… ugyanakkor szemébe a vágyakozás költözik. Rá sem maradt hatástalan a kezek játéka, és látta, hogy Cassiopeiára sem a sima bőr és a feszes izmok érintése. Hipnotizáltan bámulták egymást, a lány kezei pedig megállíthatatlanul cirógattak és simogattak. Aztán Herkules keze megemelkedett, és a lány combjára simult. Cassiopeia pedig ráhajolt a hős mellkasára, és csókjaival borította kezei nyomát.
Így – azzal ő is előrehajolt. Behunytam a szemem. Ajkai forróak voltak, lehelete borzongató. Minden sejtemmel külön-külön éreztem, hogy mit és hogyan csinál, mégsem tudtam követni. Kezeim felemelkedtek, és a hátára simultak. Ameddig elértem, amijét értem, igyekeztem beborítani tenyeremmel. Ide-oda csapongtam testén, miközben ajkai először a hasamon kacskaringóztak, majd elindulva felfelé a mellbimbómat vették célba. Előkerült a nyelve hegye is, éppen akkor, amikor elérte a jobb oldalon meredező apróságot. Mélyről jövő csendes morgás szakadt fel belőlem. Kinyitottam a szemem. Felemelte a fejét, miközben kezei továbbra sem álltak meg egy pillanatra sem, a szemembe nézett, aztán a számra hajolt. Úgy csókolt, ahogy senki más. Mióta először megláttam a száját, százszor és százféleképpen elképzeltem a csókja ízét. Minden képzeletemnél édesebb volt, és sokkal de sokkal forróbb. Sima volt, és érzékeny. Nyelvemmel fedeztem fel ajkai minden milliméterét, éreztem, ahogy ajkai elnyílnak öntudatlanul, így még jobban hozzáfértem a szája szegletéhez.
Csiklandoztam, de egyelőre nem akartam beljebb keveredni. Ezernyi csodálatos érzést találtam idekint is. De ő nem volt ilyen türelmes. Abbahagyta, amit odalent művelt, lekönyökölt mellettem, megfogta másik kezével a tarkómat, aztán a számra vetette magát. Megőrült, bizonyosan, de én is. Faltuk egymást, haraptuk, magunkba szívtuk a másik minden sejtjét, és átengedtük a sajátunkat. Keze a tarkómon kócolta össze a hajamat, az enyém az ingét próbálta feljebb húzni a derekáról, és mikor sikerült, eszelős módon vetette rá magát a feltáruló selyemfinom bőrre. Nem tudom, hogy került le rólam a póló, sem azt, hogy róla hogyan a nadrág. Az ing szétgombolva – gyanítottam, hogy némelyik gomb valahol a kocsi mellett lehet – lógott vállain, ahogy fölöttem, rajtam hevert, a két szárnya betakart engem is. Ez alatt a sátor alatt kalandoztak a kezeim, miközben ő két oldalt támaszkodott kinyújtott karral, és fejét lehajtva csókolta a nyakam. Nem keresgéltem kapcsot a melltartóján, a két kosarat felhajtottam, hogy mihamarabb hozzáférjek. Nem voltak nagy mellei, tenyérbe illő almák, bár azoknál sokkal de sokkal finomabbak voltak.
Amikor rájuk borultak a tenyereim, felemelte a fejét és felsóhajtott, haja kibomolva ömlött körénk. Feltérdelt, és lecsapott a nadrágszíjam csatjára, haja a hasamon örvénylett, és úgy simogatott, mintha száz keze lett volna. Örültem, hogy nem zippzáras a farmerom – talán baj lett volna, ha azt is egy mozdulattal rántja le. A gombok viszont engedtek akaratának, és a beljebb feszülő végtagom sem látta kárát. Lecsusszant a motorházról hátrafelé, és lerángatta a nadrágomat. Hátamon éreztem a motorháztető langymelegét, mellkasomat a hűvösödő éjszaka cirógatta, odalent meg… Odalent meg a lehulló nadrágot követte az alsónadrág is, a farkam pedig azonnal égnek meredt. Láttam, hogy ledobja az alsógatyát, aztán közelebb lép. Mosolygott, mikor a combjaimra tette a kezét, és lassan elkezdett simogatni. Egyre feljebb. Most bezzeg bírt lassú lenni, mikor én már majdnem megőrültem, most bírt csak a perifériákkal foglalkozni, türelmes lenni…
Tudta, mit csinál, tudta, hogy azt sem tudom lassan, hol vagyok. Az árbóc egyre hangsúlyosabban lüktetett, ahogy közelített felé. Először a combom belsejére tért át, aztán felfelé haladva a zacskóig ért el. Pilleként érintette először, aztán eljátszadozott tartalmával. Éreztem, hogy a haja beteríti a combomat, hogy forró lehelete melegít, hogy egyre közelebb… Talán már ő sem bírta. Megragadta a farkam tövét, ajkai lecsaptak a golyókra. Kezeim öntudatlanul túrtak bele a hajába. Valahogy, valamikor helyet cseréltek a kezei és a szája, de nem tudnám megmondani, mikor, vagy hogy hányszor. Annyit tudtam csak, ha így folytatja, csak néhány másodpercem van hátra. Biztosan ez segített. Felültem, és eltoltam. Kíváncsian nézett, de a kezei nem hagyták el azért a célterületet. Lecsusszantam mellé, magamhoz szorítottam és megcsókoltam újra. Átölelt, és szorított, hogy hamar kifulladtam. Eltoltam magamtól, aztán szó nélkül próbáltam a motorház felé terelni.
Elértette, megfordult, és felült rá. Utánaléptem, és finoman hátratoltam. Ledőlt, homorítva, először az ing és a haja, aztán a tarkója érték el a fémet. Lecsaptam rá, mint a vadászó rétisas, átkaroltam, ívbe feszült dereka alatt átnyúlva szorítottam a testét az arcomhoz, másik kezemmel és a számmal és a nyelvemmel igyekeztem minden négyzetcentiméterét beborítani. Hallottam a sóhajait, éreztem, ahogy lábával átölel, és csípőnket összeszorítja. Farkam nekifeszült a vénuszdombjának, mellkasom a hasának. Fejemet belefúrtam a mellei közé, elengedtem a derekát, és újra beborítottam a melleit a kezeimmel, tenyeremmel cirógattam a mellbimbóit. Csókokkal borítottam a nyakát, és éreztem, hogy a keze a derekamnál jár és egyre lejjebb simít. Aztán belemarkolt a fenekembe, és még jobban magához szorított. Megfeszült a hátam, felsőtestem felemelkedett. Egymás szemébe néztünk, egy végtelen pillanatig. Éreztem, hogy emeli a csípőjét. Odanyúltam mindkét kezemmel, és lesegítettem róla a finom selymes tangát.
A szerszámom már magától kereste a bejáratot, de nem engedtem neki. Letérdeltem a járgányom elé, és ráhajoltam gyönyörű vénuszdombjára. Beszívtam az illatát, kezeim a nagyajkakat cirógatták. Aztán nem bírtam én sem tovább, széthúztam gyengéden, és nyelvem elindult azon az ősi úton, amit már évezredek óta bejárnak a nyelvek. Egyre mélyebbek és szaggatottabbak lettek a sóhajai, nyögései. És hangosabbak. Nyálam és az ő nedve keveredett az arcomon, és éreztem, hogy lassan remegés indul a combjaiban, a fenekében, a derekában, teljes testében. Aztán a kezei, amik eddig a hajamat kócolták, belemarkoltak, és elemi erővel szorította arcomat puncijához. Nyelvem a csiklóján táncolt, két ujjam pedig benne járta saját táncát. Azt hittem, összeroppantja a fejem a combjaival. De még így is hallottam, ahogy felnyög, szinte felsikolt. Éreztem, hogy minden egyes apró izma megfeszült, aztán elemi erővel elragadta az orgazmus.
Rángott és hullámzott a medencéje, remegett a hasa, kőkeményre feszültek a mellbimbói. Hangos nyögések – halk sikolyok szakadtak fel torkából. Lassan csendesült el. Ahogy egyre lassult, úgy lettem én is egyre finomabb és lassabb. Néhány másodpercig csak feküdt pihegve, hallottam, ahogy nyelt egy hatalmasat. Aztán felült, és engem is felhúzott magához. Úgy csókolt, hogy majdnem megfulladtam. Leugrott a kocsiról, belém kapaszkodott, hogy össze ne rogyjon. Aztán eltolt, és megragadta a farkam. Megfordult és egyik térdét felhúzta a motorházra. Hátranézett a válla felett, és gyakorlatilag magába rántott. Nem tudok rá jobb szót. Elmerültem benne, tövig, teljes mélységben éreztem, hogy a méhszájának koccanok. Hátrafeszült a nyaka, feje a vállamra hullt. Aztán előre dőlt, rátámaszkodott a motorházra. Ő kezdte el a mozgást. Átvettem a ritmusát, aztán már én diktáltam. Lassan és mélyen.
Váltogattam a gyorsat a lassúval, néha az utolsó fél centiméterig kihúztam, hogy újra átélhessem, ahogy teljes hosszban elmerülök benne. Aztán már nem volt semmiféle megfontolás. Csak mozogtam, ahogy az ősi ösztönök vezettek, éreztem, hogy egyre feljebb és feljebb repülök valamiféle spirálon, és hogy ő is ott van mellettem, és együtt repülünk, aztán elveszett a spirál, elveszett a tér, elveszett az idő, csak az a villám létezett, ami a gerincembe hasított, az a lüktetés, ahogy ő szorított vadul, ütemesen magában, és az a nyögés, amivel ismételten elrepült és amivel én is elrepültem. Szétszórt ruháink közé rogytunk a fűbe. Kapkodtuk a levegőt, mint a fuldoklók, mint akik most úszták le a tízezer pillangót. Kezünk egymást kereste, tekintetünk a másik szemében olvadt fel. Összetartoztunk.