Guminőjét elnevezte a csajról

Keményre fújta a guminőt, és megnyomkodta a feszessé vált hasat. Mielőtt találomra előhúzott egy pasztellszínek átmenetében tarkálló blúzt, rápillantott sokkarátos órájára. Türelmetlen mozdulatokkal rángatta fel a ruhadarabot az élettelen karokra, majd gondolkodás nélkül egy áttetsző, csipkével díszített piros bugyit kapott elő a második fiók elejéből, és ráhúzta a babára.
– Nesze, Dorcsika!
A lány, aki széthúzott függönyök menedékében talpig érő tükrök maszatjait igyekezett eltüntetni, összerezzent.
– Legyél jó, Dorcsika! – mondta a férfi a gumialaknak.
A lánynak hosszú másodperceibe telt, mire levegőt mert venni és szívdobogása visszakapta eredeti ütemét: ismét rájött, hogy a bolt tulajdonosa a guminőhöz szólt, mint mindig. Őt, Dorinát továbbra is semmibe vette, s nemhogy nem szólította meg, de néhány kézmozdulaton kívül – melynek fele pofon formájában csattant, a többi az elvégzendő munka irányára utalt -, őrá tulajdonképpen alig nézett.
– Így ni, Dorcsika!
A férfi a polcsor fölé, a bejárattól távolabbi sarokba támasztotta a babát, amely kopott szivárványként ámult a világra O alakúvá meredt szájával.
Dorina nem fordult meg, mintegy véletlenül a tükörhöz hajolva látta, amint munkaadója elégedetten szemléli felöltöztetett bábuját, és még a háromfokú dobogó tetején állva ujjaival végigsimítja a piros bugyi gyűrődését – Mit rejtegetsz, Dorcsika? – s így a guminő nyílása feltűnőbben rajzolódott ki, mintha nem húzott volna rá piros csipkét.
A lány egy óvatos pillantásával ellenőrizte, hogy sikerült-e eltüntetnie szeme alól az élet karikáit. Ez következik…
Munkaadója, aki Tominak neveztette magát, ám távollétében mindenki csak a főnökként emlegette, most odalépett hozzá, és kevesebb időt szánva rá, mint a babára, végigfuttatta a tekintetét. Dorina érezte, hogy reflexből lendülne a csontos kéz, ha vizsgálata csak a legapróbb hibát is észlelné sminkjén vagy ruházatán.
– Megúsztam! – gondolta még visszafojtott lélegzettel, amikor mégiscsak mozdult az egyik rettegett kéz.
Tomi beakasztotta két ujját a dekoltázsba, és magafelé húzva a sokat mutató ruhát, bekukkantott a feszülő mellek halmai közé.
– Csak meg ne kívánjon! – fohászkodott a lány.
Lelke mélyén sejtette ugyan, hogy a már többhete lezajlott vita óta Tomi nemcsak látványosan nem kívánja őt, de látni sem szereti, hacsak nem muszáj. De sosem lehet tudni! Egy Adél nevű csajt sem bírt elviselni a férfi, mégis gyakran hívta be az irodának is használatos raktárhelyiségbe egy-egy gyors cumizásra, mielőtt kirúgta volna.
Végtelennek tűnő mozdulattal Tomi visszaejtette a méregzöld felsőt a halványbarna cicikre, majd ujjait először az egyik majd másik oldalon végighúzva a kivágás mentén, nagyobb betekintést biztosított a ruha eddig sem túlságosan rejtegetett mélyére.
Dorina egészen Tomi távozásáig nem merte megigazítani a kúpos bimbók felét láttatni engedő topját.
– Egyedül leszek? – kérdezte magától félhangosan, ám inkább megkönnyebbült hangsúllyal, mintsem aggodalmaskodva, amikor Tomi kimarkolta a tegnapról maradt váltópénzt a kasszából, és becsapódott mögötte az üzlet ajtaja.
Szokásosan négyen lennének ebben a boltban – Tomi számtalan vállalkozásának egyikében -, és még délután általában megérkezik az a négyórásra akkreditált csaj, aki nyolc centis műkörmeivel kínlódva elvégzi az adminisztrációt, majd miniszoknyájában hajolgatva, partvissal végigsimogatja a kövezetet, végül pedig – igény szerint – ha a főnök befut még zárás előtt pár percre, változatos módon kielégíti őt. Leggyakrabban csak leguggol pénztárgép elé, s amíg Tomi a pénzt számolgatja, hangos cuppogással leszopja.
Dorina úgy sejtette, hogy a tegnapi zárás után nem véletlenül maradt a négyórás csajon kívül még másik három is a főnökkel. Biztosan elvitte őket valamelyik haverjához bulizni, ami annyiból áll, hogy az ismeretlen férfiak kedélyesen, nagymennyiségű szeszt töltenek a csajokba, aztán idétlen, perverz játékokkal saját libidójukat élesztgetik egészen addig, míg bele nem fáradnak saját erőlködésükbe.
Azt is elképzelte – korábbi tapasztalatai alapján -, hogy a guminő is használatban lehetett az éjjel, mert egy-egy ilyen alkalom után szokott diadémként néhány napra a polcok tetejére kerülni.
Dorina – Egyedül maradtál egész nap? – szörnyűködtem.
– Szerencsére nem, bár elbírtam volna azzal a temérdek vevővel, akik valahogy nem akartak aznap sem tolongani. El tudjátok képzelni, milyen érzés egyedül várakozni? Elárulom nektek, hogy négyesben még sokkal szörnyűbb! Nem akarunk egymással beszélgetni, legalábbis nem mindenki akar mindenkivel… ahogy ez a csajoknál lenni szokott, ha már kettőnél többen tartózkodnak közös légtérben…
– Azt nem értem, hogyan tarthat egy koma egy egész háremet a különféle boltjaiban – fogalmaztam meg a sok felmerülő kérdés egyikét.
– Nemcsak boltok… – húzta el a száját kesernyés grimaszra Dorina. – Konditerem címen egy seregnyi géphez csajokat is alkalmazott, akik a megfáradt férfitesteket kellőképpen kényeztették. Ezeket a csajokat időnként büntetésből kihelyezte valamelyik üzletébe, ahol persze jóval kevesebbet kerestek, de azért a szolgáltatásaikat igénybe vette ő is, és a barátai is.. Az pedig, hogy hogyan? Talán, ahogy velem is tette: megvárt a suli előtt, a csajok majd’ elájultak, milyen kocsiba szállok be. Aztán azt mondta, hogy csakis nekem akar nyitni egy butikot, ahol én lehetek a főnök, és tényleg így is történt. Talán két hétig tartott a boldogság, amikor egy zárás előtt megjelent a haverjaival, bezárták az ajtót és… ketten voltunk akkor csajok… kiosztottak egy tucatnyi pofont, és egyszerűen ketten-ketten elkaptak minket… Azt mondta később gúnyosan, hogy aki nincs megelégedve, holnap már nem kell jönnie. Tudjátok, mi volt ebben a trükk? Másnap lett volna a fizetés… Következő nap jöttünk dolgozni mind a ketten, ott várt bennünket önelégült vigyorral.
– De miért? – kérdezte Bea, aki térdeit felhúzva ült a hatalmas franciaágyon, hátát a tapétának támasztva.
– Nehéz ezt meghatározni. Nagyon jó pasi volt külsőleg, olyan minden-csaj-álma, miközben bíztam benne, hogy felébredek, mert ez úgysem lehet igaz… – Felnevetett.
Ilyet csak a nők tudnak! Nevetve sírni…
– Utána dolgoztál a kupiban?
– Jól van, ez most így hülyén hangzik, hogy elmenekültem Tomitól, és egy kupiban kötöttem ki! Hová mehettem volna? – Széttárta a karját, mint útjelzőket. – Egy olyan csaj, akiről azt hittük, hogy kirúgott, és amikor mint megmentőmmel összetalálkoztunk, elmesélte, hogy igazából ő megszökött, csak Tomi ezt szégyellte bevallani, nos ő ajánlotta, hogy kísérjem el, nézzem meg, mivel foglalkozik. Nem is kupi az valójában, hanem több csaj közösen kivett egy nagy lakást.
– Mint ez? – kérdeztem.
– Jóval nagyobb, hat szoba… Vagy a működését kérdezted? – mosolyodott el végre Dorina. – Igen, mint ez, csak nem hárman voltunk, hanem néha tizenketten is.
Hárman figyeltük – ki még bizalmatlanul, ki pedig rokonszenvvel -, de úgy látszott, többet nem akar a múltjáról beszélni.
– Onnan miért jöttél el? – Bea tekintete még nem enyhült, mint a lakás bérlője alaposan meg akarta ismerni az új csajt, mielőtt befogadná.
– A létszám miatt. Minél többen lettünk, annál kevesebb vendég jutott egy főre – az „egy fő”, mint mértékegység murisan hangzott ebben a szakmában, ahol más testrész szerepel a tevékenység során -, de ugyanúgy ki kellett fizetni mindenkinek a változatlan összegű hozzájárulást a költségekhez.
Csend borult a szobára. Nekem akadtak volna még kérdéseim – talán száznál kevesebb -, de úgy ítéltem meg, hogy pillanatnyilag nem az én kíváncsiságom kielégítése a legsürgetőbb szempont, és azokat lesz még alkalmam máskor is feltenni, ha Bea úgy dönt, hogy Dorina mostantól ebben a – velem szomszédos – lakásban folytathatja élvezetet nyújtó, fizetős tevékenységét.
Délután teljesen véletlenül találkoztunk Dorinával. Egy tévedés folytán nem a megfelelő ajtónál csengetett, hanem nálam kért bebocsátást:
– Egy lánnyal beszéltem telefonon… – kezdte, ahogy szokásom szerint szélesre tártam az ajtót.
– Igen? – kíváncsian vártam, hogy jövök én a képbe.
– … és azt mondta, hogy jöjjek el személyesen megbeszélni…
– Ide? – csodálkoztam.
Hátralépett egyet, és a lépcsőre mutatott:
– Igen – állította határozottan -, a lépcsőnél lévő ajtó.
Kezdtem érteni az eltévedés okát – a közvetlen szomszédos lakás is a lépcsőnél található, de annak a tövében, amelyik a következő emeletre fut tovább, és nem, amelyik eddig vezetett -, ám tanakodtam magamban, hogyan kérdezhetnék rá: a kupiba jött?
– Beát keresed? – Ez azért jobban hangzott.
Megkönnyebbülten mosolygott, mert azt hitte, jó nyomon jár:
– Beát.
– Amott lakik – mutattam a megfelelő ajtó irányába –, de most nem alkalmas szerintem.
Kicsit zavarban voltam, mert nem tudtam milyen módon értésére adni, hogy amikor hazaértem, úgy 10 perce, éppen két ügyfél nyomult be a szomszédos lakásba, ahol Bea és barátnője végezték alaposan kielégítő tevékenységüket. Csak nem ügyfél a kiscsaj is?
– Megvárhatom? – kérdezte gondterhelt arckifejezéssel.
– Nem vagyok a lakájuk, úgyhogy ebbe nem szólhatok bele.
– De nem a lépcsőházban gondoltam… esetleg bemehetek?
– Ha itt jobban esik a várakozás, gyere csak – félreálltam az útból.
– Nincs is itthon, vagy vendége van? – A kérdés korrekt tájékozottságra vallott, én meg feleslegesen szemérmeskedtem eddig.
– Az utóbbi…
– Mióta?
– Olyan tíz perce… – feleltem. Reméltem azért, hogy nem feltételez rólam kukkolást vagy hallgatódzást, amiért ennyire pontosan tudom.
– Akkor még ötven perc legalább – jelentette ki és megtorpant, mintha mégis inkább visszafordulna, vagy a lépcsőházban várakozna.
– Ne törődj vele, elrepül hamar!
– Szeretnél valamit? – Szemembe nézve tette fel ezt az egyszerű kérdést, de jobban meglepett vele, mintha váratlanul bokán rúg. Mindenesetre ebben a pillanatban megértettem, hogy a csaj nem vendég, hanem kolléganő.
– Gyere, ülj le… – tértem ki a válasz elől. – Iszol valamit?
Erre meg ő nem felelt. Ezt nevezik kínos kommunikációnak.
Szokásom szerint ilyenkor, hazaérkezésem után lezuhanyozok. Most ezt elhagytam. Nem feltételeztem ugyan, hogy időközben összepakolja a cuccaimat a csaj és távozik, de udvariatlannak és félreérthetőnek tartottam volna, ha elvonulok a fürdőszobába.
Úgy hallottam, a szomszéd ajtó csapódik.
– Ez gyorsan ment! – jegyeztem meg, és kinéztem a lépcsőházba.
Valóban Bea lépett ki a szomszédból, és jött velem szembe, mosolyogva mint mindig.
– Elmész? – ámuldoztam.
– Mindjárt jövök… Miért?
– És a vendégeid?
– Nem hozzám jöttek…
– De itt is van egy vendéged… nálam várakozik… egy csaj.
Így történt, hogy a szomszédba költöző új szolgáltatót pár perccel előbb ismertem meg, mint a leendő kolléganői. Később mindannyian átmentünk a helyszínre, és a hatalmas franciaágy által uralt szobában beszélgettünk.
– A guminőjét elnevezte rólam. Úgy, ahogy nem is szeretem hallani: Dorcsika! – zsörtölődött Dorina.
– Igazi guminő?
– Igazi műanyag, három bejárattal.
– Mit szóltak hozzá a vevők?
– Legtöbbnek nem tűnt fel, esetleg a száját találták furcsának. A pasik persze felismerték, és lopva nézegették, már amikor nem az eladók cicijeit bámulták, amit rendesen ki kellett tennünk. Ha pedig bement az asszony a próbafülkébe, akkor a pasi feltűnés nélkül odasétált a gumibabához és közelről szemügyre vette.
– Azért a vevőkkel nem kellett szexelnetek, ugye?
– Még az hiányzott volna! Kifestve, cicit kitolva kellett járnunk, a miniből kilógott a seggünk minden mozdulatnál. Ha valaki engedelmes volt a főnökkel, azt esetleg áthelyezte a konditerembe, és cserében onnan kaptunk másik csajt, aki ott nem volt elég készséges.
– Úgy látom, rengeteg élményed van, ami neked nem is annyira élmény, de talán mégis jót tesz, ha kiadod magadból, én meg nagyon szeretem a történeteket… – kezdtem megalapozni jövőbéli beszélgetésünket.
– Kérdezz csak nyugodtan!
– Paprikaspray-vel befújtuk a WC kilincsét.
– Nem túl jó vicc – jegyeztem meg.
– Legfeljebb csípte volna a farkát, de nem így sült el! Alighogy kijött, még nem hatott a paprika, beszólította az egyik csajt a raktárba… A csajszi nem tudta kidumálni magát, hogy most valamiért nem akar szexelni, így aztán jó félórán át szenvedett az égető érzéstől a szájában és a punijában.
– És a pasi?
– Nem mertük megkérdezni, de nem látszott rajta semmi különös. Nem is markolászta a farkát folyamatosan, mint a focisták… semmi.
– Azóta nem is találkoztatok?
– Egyszer majdnem! Akkor már Adélnál laktam, én tényleg ott is éltem, más csajok csak dolgozni jártak oda, ki nappal, ki éjjel… Bejelentkezett telin egy négyfős társaság, éppen négyen voltunk csajok a lakásban. Néztem kifelé az ablakon, amikor megállt a kocsi, és kiszállt a négy pasi, köztük a volt főnököm, akitől megszöktem. Bajban voltam ám!
– Mit lehet ilyenkor csinálni?
– Nem tudtam. Leblokkoltam, mozdulni sem tudtam az ablakból! Szerencsére rágyújtottak a kocsi mellett, így volt egy kis időm szólni a többieknek, hogy nem jövök elő, intézzék el nélkülem a négy pasit.
– Milyen lett volna a találkozás?
– Azt hiszem, ha meglát, nálam fizeti be a haverjait is egy menetre, vagy kettőre, hadd kúrjanak szét!
Gyakran nézegettem az órát, miközben maradtam volna még szívesen. Biztos nem én vagyok az egyedüli, akit érdekelnek az igazi történetek egy igazi profitól.
– Az zavar legjobban – mondtam -, hogy lemaradok valamiről, de sajnos most el kell mennem.
Bea biztatóan mosolygott:
– Nyugi, megtalálsz bennünket máskor is, és valószínűleg meg tudunk egyezni Dorcsikával… hogy szólítsalak? … Dorinával, úgyhogy őt is megtalálod máskor is. Tudod, csak egy fal választ el bennünket, semmi egyéb, bármikor átjöhetsz!