Hatalmas farka volt Raszputyinnak

Raszputyin a szerzetescsuhába bújt ördög. A Boney M együttes is énekelt Grigorij Raszputyin csodás szexuális képességeiről. A szerzeményt a kommunista Magyarországon egy ideig be is tiltották, lévén, hogy „híres orosz kefélőgépnek” titulálták a nóta hősét. Ennek ellenére tény, hogy Raszputyin legendás, méretes szerszámja ma is megtekinthető. Fura egy pali volt ez a Grigorij Raszputyin. Sokan sátáni erőt tulajdonítottak neki, különös hóbortjai, vallásos meggyőződése okán kedvelték, igaz, még többen utálták.
Az 1869-ben született, 1916. december 9-én meggyilkolt őrült szerzetes – mert ez volt a beceneve – közeli kapcsolatban állt II. Miklós orosz cárral, mi több, azt pletykálták, Alekszandra cárnéval néha ágyba is bújt. Tény, a cár körül lebzselő nemes urak nem szerették őt, mert hatással volt az uralkodó párra, továbbá a trónörököst is kezelte, ezért 1916. december 16-én Szenpéterváron megölték. Az egyik barátja, Feliksz Juszupov herceg baráti italozásra hívta a palotájába, ott a Raszputyinnak kínált süteménybe és az ízletes vörösborba annyi ciánt tettek, hogy az öt emberrel is végzett volna. Csakhogy Raszputyin egy, korábban ellene elkövetett merénylet miatt nem fogyasztott cukrot tartalmazó ételt és italt, ezért vélhetően hatástalan maradt a ciános akció.
Egy idő után Raszputyin távozott a halálos partiról, de Juszupov utána rohant és hátba lőtte. Később ellenőrizte, vajon meghalt-e Raszputyin. Mivel még élt, Juszupov herceg társaitól további három golyót kapott a hátába. Mielőtt a Névába lökték, kasztrálták, így került tartósítószerbe a híres „lőcs”, melyről azt pletykálják, hogy még Juszupov hátsó felével is közelebbi kapcsolatba került, mivel a herceghez szintén gyengéd kapcsolat fűzte Raszputyint. Egy hölgy, akit a szerzetes ágyba vitt, olyan élvezetben részesült, hogy orgazmusa közben elájult. Nem csoda, hiszen a híres halott annak köszönhette szexuális sikereit, hogy jelentős hosszúságú péniszén egy óriási szemölcs volt, s ily módon boldoggá tett mindenkit, aki éppen az ágyába került.

Frank N. Stein – Raszputyin: Az orosz történelemben aligha van ismertebb név, mint az övé, talán csak Rettegett Iván vagy Nagy Péter vetekedhet vele. Életében a tragédia minden eleme összesûrûsödött. Mihail Heller szavaival élve: „a trón magasságáig emelkedett muzsikkal együtt járt a hatalom, a szex, az intrika, az erõszakos halál, amelyet a Romanov – dinasztia bukása követett” . Ráadásul alig akad még történelmi személyiség, akit már életében annyira imádtak és gyûlöltek volna, mint ezt a szibériai vándorszerzetest. Sokak szemében õ volt a testet öltött gonosz, a démon, akit ki kell irtani a világból – ezt a képet õrzi a mai tudatunk is róla.
A 90-es évekig úgy tûnt mindent megírtak már Raszputyinról, a gonosztevõrõl, beillesztve õt a huszadik század „szörnyetegei” közé. Így joggal vetõdik fel a kérdés, szükségünk van-e újabb könyvekre a sztarecrõl, megtudhatunk-e többet is róla? Frank N. Stein könyvének olvastán elmondhatjuk, igen a válasz.
A peresztrojka után az orosz archívumok megnyíltak, s olyan új ismeretek kerültek elõ, melyeknek fényében át kell értékelnünk a Raszputyinról alkotott képünket. Stein munkájában elsõként próbálkozott meg azzal, hogy a dokumentumok és sok ezernyi hivatalos és nem hivatalos információ segítségével feldolgozza Raszputyin történetét és szerepét. Életrajza új, tanulságos képet fest, 17 nagy fejezetben a szerzetes életérõl és személyiségérõl, háttérként pedig megrajzolja mindazokat az eseményeket, amelyek a cári birodalom pusztulásához vezettek.
Ezek után nézzük részletesebben magukat a fejezeteket. Az elsõ három rész a muzsik fiatalkorával foglalkozik, gyermekkorától egészen Szenpétrvárra való eljutásáig kíséri nyomon az eseményeket.
Raszputyin kereskedéssel is foglalkozó gazdacsaládban született 1869-ben, a szibériai Pokrovszkojéban. Élete elsõ szakaszában, 1897-ig apja földjén dolgozott, majd tizenkilenc éves korában megnõsült, három gyermeke is született. A félig analfabéta, kicsapongó életû muzsikot közvetlen környezetében megvetõen csak „részeges Griská”-nak nevezték. Ifjú apaként – vélhetõleg lopás miatti vezeklésként – három hónapot töltött egy kolostorban. Itt vallásos megvilágosodáson esett át és állítólag csatlakozott a hliszt (önkorbácsoló) szektához. Ennek tagjai elvetették az egyházi intézményeket, de fura módon megengedték tagjaiknak, hogy ortodox templomba járjanak. Az üdvözüléshez a bûn adta eksztázison, majd az ezt követõ bûnbánaton keresztül akartak eljutni, szertartásaik idõnként tömeges orgiákba csaptak át. Raszputyinnak érthetõen megtetszett a hlisztek tanítása, a tunya falusi izvozcsikból buzgó tanuló lett, áhítattal hallgatta a szakadár pópák szónoklatait, és okult belõlük a jövõre nézve. Bizonyos idõ elteltével aztán, mint szakképzett szent ember kilépett a kolostor falai közül s országos zarándokútra indult, járt a görögországi Athosz kolostorban és Jeruzsálemben is.
Az országot mosdatlanul, rongyos ruhában járó férfi nevéhez hamarosan csodás gyógyítások és beteljesedett próféciák kapcsolódtak, messzi földrõl özönlöttek láthatására a hívõk. Itt vetõdik fel a kérdés, vajon mi lehetett a sztarec korai sikerének titka? A válasz nagyrészt a következõkben keresendõ: Oroszország elmaradott volt, a muzsikok gondolkodása kezdetleges. Elegendõnek bizonyult, ha egyetlen asszony beszélni kezdett Raszputyin Istennek tetszõ cselekedeteirõl, a többi máris továbbadta a történetet, sõt még meg is toldotta egy-egy tetszetõs részlettel. A szentember neve pedig napról napra nõtt. Stein véleménye szerint ráadásul Raszputyin, mint számos hasonló szerzetes és prédikátor, belsõ hitének meggyõzõ kifejezésével erõsítette maga körül a lélektani aurát. A sztarec jól ismerte a Bibliát és ismert sok korabeli egyházi mûvet. Ösztönösen helyesen ismert föl sok társadalmi jelenséget, aminek a cári udvarban is nagy hasznát vette.
1905-ben bukkant fel az egyébként is a miszticizmus tüzében égõ Szentpéterváron, ahol tárt karokkal fogadták. Mint tudjuk, ebben az idõben II. Miklós (ur. 1896-1917) és felesége, Alexandra Fjodorovna (Alix hessen-darmstatti hercegnõ, Viktória angol királynõ unokája) uralkodott. Az emberként derék és tisztességes, de uralkodóként erélytelen Miklós erõsen felesége befolyása alatt állt, aki férjénél mûveltebb, erõs akaratú és uralomvágyó asszony volt. Ráadásul sokáig feszültségben élt a vele ellenséges udvari környezetben. Érzelmi labilitását csak fokozta, hogy négy lányt szült, majd amikor megszületett a trónörökös, titkolnia kellett, hogy fia vérzékeny. Férjével együtt a misztikában kerestek vigaszt. Várták azt a személyt, aki lelki támaszt nyújt nekik, megóvja a haláltól kisfiukat, és tanácsaival megerõsíti a dinasztia helyzetét. Több személlyel próbálkoztak, míg 1905 novemberében megismerték Raszputyint. Jelenléte nyugtatólag hatott a cári családra és a beteg cárevicsre is.
Raszputyin megjelenése a porondon hajszálpontosan hasonlít a többi közismert sarlatán fellépéséhez. „Egy jókora arcátlanság, sebezhetetlen önérzet, szuggesztív tekintet s fejedelmien magabiztos fellépés, amelytõl már az elsõ pillanatokban el kell, hogy álljon a nézõközönség lélegzete, ezek az alapszabályok”.
A cárevics meggyógyítása címû fejezetben olvashatjuk a következõ érdekes történetet, melybõl világosan kitûnhet, mit is jelent az elõbbi idézet, de azt is megérthetjük, hogy a cári pár miért ragaszkodott oly erõsen a muzsikhoz.
A kis trónörökös, Aljosa lehorzsolta a térdét, s a seb csak vérzett, vérzett. Az orvosok tanácstalanul vonogatták a vállukat, a kétéves kisfiút nem lehetett elcsitítani, már teljes tizenkét órája cserélgették a térdén a kötéseket, de egyebet nem tehettek. A szülõket kétségbe ejtette a gondolat, hogy a vérzést nem sikerül elállítani, s egyetlen fiúk a szemük láttára hal meg. A cári család Carszkoje Szelóban nyaralt, s a cár nyári rezidenciájába Anasztázia nagyhercegnõ is ellátogatott. Igyekezett megnyugtatni a cárnét, de hasztalan. Ekkor eszébe jutott Raszputyin. Befogatott, és vágtában sietett vissza Pétervárra az Isteni csodatevõért. Beültette a hintóba, s elõször a saját lakására vitte, ahol már várta õket az „összeesküvés” másik résztvevõje, Aljosa dajkája, Marja Visnyakova. Õ aztán a hátsó lépcsõn át egyenesen a cár dolgozószobájába vezette Raszputyint. II. Miklós az íróasztalnál ült, és államügyek intézésével foglalkozott, a cárné egy állólámpa alatt kézimunkázott. Megpróbált valami másra gondolni, mint a beteg Aljosára. Ekkor belépett a dajka, és bejelentette Raszputyint. A szent ember úgy tört be a szobába, mint az árvíz, ormótlan szõrcsizmájában dobogva taposta a perzsaszõnyeget. Szó nélkül a cárhoz lépett, muzsik módra átölelte, megcsókolta, majd a meglepetéstõl néma cárnéval tette ugyanezt. Aztán megkérdezte, hol fekszik a fiú. Odavezették Aljosa ágyához. Elõször pillantásra sem méltatta. Letérdelt az ikon elõtt, és hangosan imádkozni kezdett. Jó húsz percig dünnyögött, mormogott. Aljosa kíváncsian figyelt, az ismeretlen, faragatlan muzsik meglepetés volt számára. Mikor aztán a bozontos szakállú szent felemelkedett, és nagy ívben keresztet vetett fölötte, közelebbrõl is megvizsgálhatta a jövevényt. Piszkos volt, borostás, izzadságszagú. Ám a hangja mély csengésû és kellemes. És szépen tudott beszélni. Mindenekelõtt egyszerûen, és kurtán közölte Aljosával, hogy már nem lesz beteg, hogy hamarosan meggyógyul, és felkelhet az ágyból, aztán elkezdett neki mesélni. Olyan különösen, és annyira érdekesen beszélt, hogy a cárevics ösztönös mohósággal leste minden szavát, mígnem a fáradtságtól elaludt.
Raszputyin felállt, meghajolt, mint valami bûvész a sikeres mutatvány után, és bejelentette: a fiú hamarosan meggyógyul. Aljosa nyugodtan aludt, sebe lassanként megszûnt vérezni, s a cárné térden állva mondott köszönetet Raszputyinnak fia megmentéséért. Grigorij Jefimovics bemutatkozása pompásan sikerült, attól az estétõl fogva nyitva álltak elõtte a cári lakosztály ajtói. Kezdetét vette a sarlatán szédítõ pályafutása, amely példa nélkül áll a történelemben.
A trónörököst természetesen nem gyógyította meg, csupán sikerült megnyugtatnia. Csak jóval késõbb, mikor az orvostudomány megismerte a betegség fizikai tüneteit s a beteg lelkiállapota közti új összefüggéseket, kísérelhették meg az orvosok, hogy megmagyarázzák a „csodát”. Raszputyinnak kétségkívül voltak szuggesztív képességei. Bjeleckij rendõrfõnök emlékirataiból tudjuk, hogy a cári titkosrendõrség bizonyítékai szerint Raszputyin pétervári tartózkodása idején órákat vett egy ismert hipnotizõrtõl, aki késõbb állítólag úgy nyilatkozott, hogy tanítványa rendkívül tehetséges, erõs akaratú, s képes összpontosítani az akaratát. A hipnózis és a szuggesztió mindig is a látnokok, csodadoktorok és szent emberek titkos fegyvere volt.
Kezdetben a cári család magánügyének tekintette kapcsolatát Grigorij atyával, aki nem kért tõlük ellenszolgáltatást (akkor még), puritán módon élt, és nem szólt bele a nagypolitikába. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. A 6-11. fejezetbõl világosan látszik, hogy Raszputyin rövid idõ alatt a hatalom középpontjába került, sokan igyekeztek is felhasználni kapcsolatait céljaikhoz. Befolyásának növekedtével egyre többen keresték meg és próbálták kihasználni, a szélsõjobboldaltól kezdve az egyházi reformerekig, sõt egy ideig még a bolsevikok is számoltak vele. Gyógyítóként és „lelkiatyaként” is az arisztokrácia rendelkezésére állt, délelõttönként szabályszerû fogadóórákat tartott. Közvetlen befolyása lett a Szent Szinódus tagjai, a püspökök és a miniszterek kinevezésére. Számos ellenséget szerzett magának, de az ellene irányuló politikai összeesküvések, merényletek kivétel nélkül kudarcba fulladtak.
A rá régóta neheztelõ Iliodor szerzetes és Jermogen szaratovai püspök voltak az elsõk, akik merényletet kíséreltek meg ellene 1911-ben. Miután szemébe mondták, hogy a Gonosz õ maga, feszületekkel próbálták agyonverni. Raszputyin túlélte, a két papot pedig bepanaszolta a cárnénál, aki természetesen tüstént számûzte Oroszországból az érintetteket. Rá három évvel egy prostituált – akit feltehetõen Iliodor bérelt fel – kísérelte meg leszúrni a „Gonoszt”.
Ez a titulus annak köszönhetõ, hogy napvilágra kerültek a muzsik maga mögött hagyott életének sötét titkai, bár számtalan rágalmat is terjesztettek róla, így a Raszputyinról szóló történeteket fenntartásokkal kell kezelni, hívja fel a figyelmünket Stein.
Az viszont tény – az õt figyelõ rendõrök jelentéseibõl tudható -, hogy visszatért fiatalkora züllött életmódjához, ivott és vallási lepelben szexuális kicsapongásokat szervezett (ha nem is vett részt bennük). Az elsõ világháború kitörése – a 12 – 13. fejezetben olvashatunk errõl az idõszakról – súlyos lelki válságba sodorta Raszputyint. Erkölcsileg és politikailag is katasztrófának tartotta a háborút, egyre inkább cinikussá és megvesztegethetõvé vált. A közvélemény pedig õt okolta az udvar úgymond „hazafiatlan” magatartásáért, a kudarcokért.
Raszputyin maga is érezte, hogy közel a vég: 1916 decemberében a cárhoz írt levelében megjósolta saját sorsát és azt is hozzátette: ha a gyilkosok terve sikerül, két év múlva a cár és családja sem lesz már életben.
A merényletre 1916. december 16-án került sor, és talán még több rejtély övezi, mint a muzsik életét. A gyilkosság leírásának két változata maradt fenn. Az egyiket a közvetlen részvevõ, Sztanyiszlav Lazover hozta nyilvánosságra a párizsi Paris Match hasábjain ötven évvel a merénylet után, a másikkal Juszupov herceg szolgált, aki szintén leírta emlékirataiban a „cári lámpák oltalmazójának” meggyilkolását, sõt a bíróság elõtt is vallomást tett. Így módunkban áll aránylag pontosan nyomon követni az eseményeket.
Az összeesküvés vezérei Félix Juszupov herceg, a cár Irina nevû unokahúgának biszexuális férje, valamint Dmitrij Pavlovics nagyherceg, a cár unokaöccse volt. A messzire ágazó Romanov cári család tagjai úgy látták, hogy Raszputyin gyengíti a befolyásukat, és arra használták fel egyre hírhedtebb nevét, hogy eltereljék a figyelmet arról a gyalázatos szerepükrõl, amely a birodalmat veszélybe sodorta. Úgy gondolták, a muzsik meggyilkolásával újra hatalomra tehetnek szert, s a tömegek ujjongására is számítottak a „Gonosz” eltávolítása után.
Decemberben Juszupov herceg éjfél utáni vacsorára hívta Raszputyint. Buzgón kínálgatta ciános süteménnyel és mérgezett borral vendégét, ám elképedve látta, hogy ezek elfogyasztása nem gyakorolt semmilyen hatást Raszputyinra. Két és fél óra múlva a herceg cselekvésre szánta el magát. Az emeletrõl egy pisztollyal tért vissza, és hátba lõtte vendégét. A többi összeesküvõ is betódult a szobába, és gratuláltak egymásnak, miután egyikük (az orvos) megállapította, hogy Raszputyin halott. Nagyon meglepõdtek, mikor látták, hogy az általuk halottnak vélt közös ellenségük kinyitja a szemét, talpra áll, és kitámolyog az udvarra. Az egyik nemes utána szaladt, és újfent hátba, majd fejen lõtte. Juszupov egy bunkósbottal addig ütötte Raszputyint, míg az életnek már semmi nyoma sem volt észlelhetõ a sztarecban. Utána bebugyolálták, és a jeges Névába lökték. A holttestet 3 nap múlva halászták ki a folyóból, és megállapították, hogy mikor vízbe dobták még élt, mert víz volt a tüdejében.
A cárné az idegösszeroppanás szélén állt, nem tudta elképzelni az életét szent védelmezõje nélkül. A rendõrség vizsgálatot indított, hogy felderítse Raszputyin erõszakos halálának körülményeit (16 – 17. fejezet). Magas rangú rendõrtisztek jelentették be magukat Juszupov nagyhercegnél, és sûrû bocsánatkérések közepette, a látszat kedvéért megkérdezték tõle, tud-e valamit Raszputyin szerzetes haláláról. Nem tudott. Aznap este nem látta. A nyomozók beérték ezzel a vallomással, és lezárták az eljárást. Nyilvánvalóan felsõbb utasításra. A nagyherceg a cár rokona volt, Protopopov belügyminiszternek elfogatni nem volt joga. A cárné tudta ugyan, hogy Juszupov a gyilkosság alapos gyanúja alatt áll, és táviratokban valamint több levelében közölte is ezt Miklóssal, aki – nehéz helyzetben, családtagjáról lévén szó – mindössze arról gondoskodott, hogy a herceget ne engedjék a Krímbe utazni. Mojka-parti palotájában kellett kivárnia, míg az ügyben a végsõ vizsgálat lefolyt. A merénylõknek – ha nem is a nyilvánosság elõtt – azért mégis bûnhõdniük kellett tettükért. II. Miklós cár Dmitrij Pavlovicsot egy kis faluba számûzte, valahová egészen a perzsa határ közelébe, Félix Juszupov nagyhercegnek pedig el kellett költöznie ukrajnai birtokaira, ott élt nem messze Kijevtõl egészen a Nagy Októberi Szocialista Forradalomig. A cári családnak a rendõrség és Protopopov belügyminiszter közremûködésével sikerült a Raszputyin-ügyet eltussolnia.
Az orosz naptár szerint december huszadikán a cárné határozott kívánságára Carszkoje Szelóba vitték Raszputyin holttestét, másnap a cári palota parkjában temették el. Mindössze szûk körû családi gyászünnepély volt ez, Miklós cár mégis egészen a távoli Mogilevbõl hazautazott miatta. Éppen fontos tárgyalásokat folytatott a szövetséges hadseregek parancsnokaival a frontokon követendõ további taktikai terveikrõl, de inkább megvárakoztatta a tábornokokat, csak hogy Raszputyinnak, a „barátnak” végsõ istenhozzádot mondhasson.
Egy év négy hónappal Raszputyin halála után, 1917-ben az egész cári családot megölették a bolsevikok. A sztarec jóslata tehát igaznak bizonyult. Próféciája – még ha az akkor közeledõ Apokalipszis elõérzete is volt – kétségkívül bekövetkezett. Valóban ennyire szorosan kapcsolódott az udvarhoz, hatása ilyen óriási volt a cári családra nézve? Ha igen mit tudott, mi volt a titka? Ki volt valójában Grigorij Jefimovics Raszputyin? Istenfélõ szent ember, vagy csak egy iszákos, kéjsóvár szerencsevadász, aki különleges képességek birtokában mindenkire befolyást gyakorolt, és így mindent elért, amit akart. A történelmi tények ismeretében szerintem mindkettõ igaznak mondható, és ebbõl logikusan következik ellentmondásos személyisége – meg akart felelni hivatásának, de az élet igazi élvezetérõl sem akart lemondani – és nem is tette, ahogyan ez Stein könyvébõl oly világosan kiderült. „Nem volt szent, nem volt fõpap, nem volt szerzetes. És ördög sem volt. Egy egyszerû szibériai parasztember volt, aki a hatalom középponjába került, és ott megrontotta a felsõ rétegek fényûzõ élete, a pénz és a túlságosan odaadó rajongók. Sokkal többet vártak el tõle, mint amennyire szerény iskolázottsága miatt is – képes volt, s így végül mindig úgy cselekedett, ahogy jónak látta, vagy ahogy fülbesúgással javasolták neki” [3] , s a külvilág szemében ez fontos tényezõ a cári birodalom összeomlásában. Raszputyin azonban csak részben tekinthetõ ebben tettesnek, sokkal inkább áldozatnak tekinthetõ az író szerint. Steint idézve: „Õ volt a feláldozni való paraszt a hatalomért és befolyásért folyó sakkjátszmában az orosz udvari körökben: a játszmát nem nyerte meg senki, de Raszputyin mégis az életével fizetett. Új Ikaroszként azért kellett meghalnia, mert túl közel került a naphoz – a cári trónhoz -, ráadásul egy olyan idõben, amikor amúgy is éppen fordulóban volt a világ.”
Ezt a képet festi meg Raszputyinról új források felhasználásával a szerzõ, szakítva az eddigi egyoldalú megközelítésekkel, s egyben széleskörûen bemutatja a 19-20. század fordulóján a cári udvar és az orosz arisztokrácia életét Szentpétervárott.A munka értékét nagyban növeli a könyvben található képek, s a felhasznált források sokasága. Itt kell kitérnem arra, hogy a szerzõ annak érdekében, hogy mûvét el is olvassák, szakított a történetírói hagyományokkal, s nem terhelte agyon az olvasót lábjegyzetekkel, hosszú bibliográfiával. Hiányzik azonban egy Raszputyin életét összefoglaló idõrendi táblázat, valamint egy helység és személynévmutató is. Mindezekre szüksége lenne az olvasónak, a mû ugyanis részletes, segítséget jelentene, ha tudnánk, hogy hol kövessük nyomon az egymást követõ lényeges eseményeket. Összességében elmondhatjuk: a könyv igen izgalmas szellemi kalandra hívja az olvasót, ne hagyjuk ki!