Igaz történet: Lefeküdtem a bátyámmal

Rettentő izgalom fogott el, amikor végre megérkeztem New Yorkba, és hat év után újra megpillantottam a bátyámat. Átöleltük egymást, szeretettel, szinte szenvedélyesen.
– Dóra – mondta lágyan. – Gyönyörű vagy. Milyen régen nem láttalak, milyen nagyon hiányoztál…
Aztán néhány órával később kedvesen öleltem a hároméves kisfiát, majd Maryt is, Andris élettársát, kisfia anyját, akin nem láttam azt a nagy örömöt, hogy megismerkedhet a szerelme húgával.
– Mindent meg akarok mutatni neked – mondta másnap Andris, aki az érkezésem miatt két hét szabadságot vett ki a munkahelyén. Korábban sosem jártam az Egyesült Államokban, ezért faltam New Yorkot, múzeumokba, kávézókba, éttermekbe, színházba jártunk.
Fura élettárs – Mary nemigen tartott velünk, egyedül egy musicalre jött el, és furcsállottam, hogy milyen hidegen-hűvösen bánik az én – számomra is meglepően – érzelmes bátyámmal.
Sosem voltunk olyan közel egymáshoz, mint most. Andris mindig utálta a fiúimat, én mindig utáltam a barátnőit, a hat év korkülönbség miatt mindig kis fruskának tartott, és hát rengeteget veszekedtünk.
– Féltékeny voltam a fiúidra – vallotta be nevetve. Mosolyogtam.
– Én meg féltékeny voltam azokra a libákra, akikkel jártál. Azokra a szőke bombázókra…
– Mindegyiknél bombázóbb voltál, és vagy is. Te fruska…
Jó hangulatban jártuk a várost, és olyasmiről beszélgettünk, amiről régen soha: érzelmekről, kapcsolatokról, a szüleinkről, az egykori budapesti barátairól…
– Hogyhogy szingli vagy? – kérdezte egyik nap.
– Nincsenek normális férfiak – vontam meg a vállamat. – Egyébként meg manapság egy huszonhét éves nőnél nem ritka, hogy nem találta még meg az igazit. Válogatós vagyok, tudod.
– Figyelj csak! Két hét luxus arra, hogy csak New Yorkban töltsd. Elviszlek egy kis nyaralásra, mit szólsz hozzá? – kérdezte ott-tartózkodásom első hete után. – Menjünk el Los Angelesbe, ott töltünk egy-két napot, aztán lemegyünk Miamiba. Pihenni, napozni. Nehogy már a szüleink azt higgyék, hogy nem viselem gondodat…
Így érkeztünk Los Angelesbe. Megmutatta az Angyalok városát, élvezte, hogy vásárolhat nekem néhány jó cuccot a legdrágább utcában.
– Nehogy megmondd, hogy a húgod vagyok – súgtam neki, amikor kiléptem a próbafülkéből.
– Eszemben sincs – hajolt közel hozzám, és adott egy puszit a nyakamba. Hirtelen úgy éreztem, mintha áram csapott volna végig a testemen.
Nem érezhetek így! – Beleborzongtam szája finom érintésébe, felálltak a finom pihék a nyakamon, és ezzel egy időben az eszem is jelzett: állj, hiszen ő a testvérem! Mégis olyan jó volt, hogy be kellett hunynom a szememet, és utána hosszú percekig csak álltam a próbafülkében, s próbáltam összeszedni a gondolataimat, próbáltam magamhoz térni.
Nem hagyott nyugodni az érzés, napokig nem értettem, mi a fene történik velem, és egyáltalán hogyan lehetséges, hogy fizikai vágyat érzek a testvérem iránt. Tudtam, hogy ez gusztustalan, hogy ez nemcsak nem illő, hanem iszonyúan erkölcstelen és veszélyes is… Iszonyúan felkavarodtam.
Miamiban történt, az utolsó napon. Bevacsoráztunk, megittunk egy üveg bort, és utána sétára indultunk a tengerparton. Már sötét volt, de a Hold finom, fehér csíkot húzott a vízre, a hullámokra, a homok olyan selymes volt, hogy levettem a szandálomat, és mezítláb sétáltam Andris mellett. Jó volt érezni, hogy fogja a kezemet, jó volt beszélgetni.
Szerelem és bűntudat
Teljesen összezavarodott, furcsa állapotba kerültem: elmondhatatlanul boldog voltam, hogy vele lehetek kettesben, s közben iszonyú bűntudatot éreztem.
Aztán megálltunk, néztük a partot, és ő megölelt. Úgy bújtam bele az ölelésébe, mintha ez lett volna megírva nekünk, és ő úgy csókolt meg, mint még soha senki. Olyan otthonos, olyan meghitt, olyan meleg és olyan izgalmas volt a csókja, mint még soha senkié. Úgy érintett meg, hogy továbbra is hercegnőnek érezhettem magam.
– Ezt nem lehet – próbáltam kibújni az öleléséből.
– De lehet – súgta. – Majd megérted…
Hallottam a hullámok morajlását, tudtam, hogy soha, soha többé nem ismétlődhet meg, ami most történik, de azt is tudtam, hogy soha többé nem lesz ilyen jó senkivel, hogy mindig őt fogom keresni minden csókban, minden ölelésben… A testvéremet.
A szállodai szobában lettünk egymáséi. Nem voltam már tapasztalatlan a szex termén, megéltem már egy s mást, de nála figyelmesebb, szenvedélyesebb, izgalmasabb férfival eddig még sosem találkoztam. Úgy simítottam végig a bőrén négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre, mintha még soha nem láttam volna a testét, holott mennyit láttam annak idején, gyerekkorunkban. Olyan érzelmeket váltott ki belőlem, és olyan, hullámokban érkező gyönyört, amit még soha senki.
Sírtam, mert tudtam, hogy ez megismételhetetlen, hogy ennek nem szabad folytatódnia, mert ez vérfertőzés… Azt tudtam, ahogy jött a hajnal, hogy lassan ki kell bontakoznom az öleléséből, lassan eljött az elválás, a végleges elválás ideje, és folytak a könnyeim.
– Dóri, mondani szeretnék valamit – mondta a reggelinél csendesen Andris, miközben megfogta a kezemet.
– Ne, ne mondd!
– De miért?
– Azért, mert ma elutazom. Mert szép volt. Ne beszéljünk most ilyesmiről. Andris… – csuklott el a hangom, aztán már nem tudtam folytatni, folytak a könnyeim, és hagytam, hogy lecsókolja mindet az arcomról.
Totálisan kiborultam – Teljesen felkavarodva érkeztem haza. A szüleim fotókat akartak nézegetni, nagyon várták, hogy sokat meséljek Andrisról, a családjáról, de én, azon kívül, hogy a laptopomon megmutattam a fotókat, nem igazán tudtam társalogni. Hetekig nem tudtak velem normálisan beszélni a szüleim, nem is sokat jártam hozzájuk, arra fogtam, hogy sok a munkám, de tudtam, hogy nem tartják normálisnak, ahogyan viselkedem. Ráadásul, hogy még jobban kiboruljak: a fogamzásgátló tabletta szedése ellenére is késett a menstruációm. Még csak az hiányzik, gondoltam, hogy a saját bátyámtól legyek terhes…
Kirázott a hideg a gondolattól, miközben valami melegség is átjárta a testemet. Andris többször keresett a mobilomon, de sosem vettem fel, nem akartam, hogy a friss sebek felszakadjanak. Végül az otthoni számomon ért el egyik este.
– Mi van veled, Dóri? – kérdezte aggódva. – Anyuék azt mondják, mióta hazamentél, nem lehet veled beszélni.
– Most ezt komolyan kérded? – feleltem ingerülten. – Azok után, ami köztünk történt?
– Dóri, tudom, hogy ki vagy borulva… De én szeretlek. Szerelmes vagyok beléd.
– A testvérem vagy, nem érted? Elég nehéz feldolgoznom, hogy én is így érzek irántad. Hiszen ez tabu, ennek nem lett volna szabad megtörténnie! A bátyám vagy!
Már kiabáltam, és anélkül, hogy elbúcsúztam volna, lecsaptam a telefont. Utána rengeteget hívott, végül félreraktam a kagylót és kikapcsoltam a mobilomat. Másnap vettem egy tesztet, és a legrémesebb álmaim váltak valóra: megjelent a két kék csík, ami egyértelműen jelezte, hogy terhes vagyok.
Magamra zártam az ajtót, és otthon ültem, teljesen kikapcsolódva a nagyvilágból. Este volt, amikor csöngettek. Hosszan, erőszakosan. Percek múlva mentem csak az ajtóhoz. A szüleim álltak ott.
A vallomás – – Beengedsz minket? – kérdezte anyám, és átölelt. Abban a pillanatban kislánnyá változtam, és a vállára borulva sírtam.
– Tudtam, hogy rég el kellett volna mondanunk neki is… – mondta apám, miközben bekísértek a nappalimba. – Dóri, felhívott minket Andris, és mindent elmesélt…
– Nagyszerű. Azt is elmondta, hogy teherbe estem tőle? Hogy a saját testvérem gyerekét hordom a méhemben? – fakadtam ki. Anyám elmosolyodott és magához húzott.
– Nem a vérszerinti testvéred – mondta egyszerűen. – A házasságunk első két évében nem estem teherbe, és az orvosok azt mondták, nem lehet saját gyerekünk. Andrist örökbe fogadtuk. És néhány évvel később megtörtént a csoda: megfogantál a testemben, teljesen természetes úton.
Csak néztem rájuk, nem tudtam igazán felfogni a szavaikat. Andris nem a testvérem? Ez mindent más megvilágításba helyezett.
– És ő tudja ezt? – nyögtem.
– Igen, elmondtuk neki a tizenhatodik születésnapján. Te akkor még kicsi voltál, azt kérte, ne mondjuk el senkinek, még neked se. És amikor elment, hat évvel ezelőtt, azért utazott el New Yorkba, mert új életet akart kezdeni… Nem olyan volt az az állásajánlat, mint ahogyan te hallottad. Nehezen talált jó állást, de muszáj volt elmennie, mert beléd szeretett. Nem akarta elrontani az életedet, ezért ment el.
– Megígértük neki, hogy amikor már beilleszkedik odakint, elmondjuk neked is, hogy nem vagytok vér szerinti testvérek – tette hozzá apám. – De aztán egyszerűen nem tudtuk, hogyan… nem ment.
Csak ültem ott, átölelve őket, én, a huszonhét éves „gyerek”, és úgy éreztem, hogy szép lassan kisimulok. Igaz, hogy Andrisnak élettársa és gyereke volt… Csakhogy nem a testvérem, és gyereket várok tőle! És szerelmes belém, nemcsak én őbelé…
Hát ez volt az igazi „megismerkedésünk” története. Mindennek már két éve, és azóta tudjuk mindketten, milyen az igazi szerelem. A lányunk már járt New Yorkban, de itthon mégis velünk van, Budapesten. Forrás: Nana.hu