Kamasz tavasz 3

Szorgos tűhegyek zizzentek vállaimon és homlokomba húzott kapucnim átnedvesedő csúcsán. Amint megtelt egy-egy vízgyűjtő óriáscsepp, gyorsuló irammal cipőm orrát bombázta kitartóan.
Kapucni? Ő úgy mondja, valamiféle murisan bűbájos nyelven: tutyi.
Minden fordulónál újra az arcomba martak a fenyegető, mikroszkopikus jégcsapok, mintha vissza akarnának tartani. Elképzeltem, ahogy a mélyszürke, mindent betakaró gomolyból nekierednek, és a sietős léptek kihalni készülő utcájában rábukkannak a lassan, tétova őrszemként fel-alá sétáló, kétes alakra… Messziről megcéloznak, és hangosan koppannak, vagy toccsannak, attól függően, mennyire sikerül ellensúlyozniuk a széllökéseket.
Gondolataim kényelmes limuzinba helyeztek, már-már pimaszul hátradöntött ülésbe süppedve, és a szélvédő lejtőjén figyelem a gyarapodást, az esztelen összecsapást és a duzzadt gördülést le, a sötét mélységbe. Gyerekkoromban, meleg szobám ablakán át órákig lestem az esőt, hallgattam a kopogást, ilyen lehet csodálni egy kocsi biztonságából is.
Limuzin – ahogy bármi más jármű – még csak álom lehetett számomra.
Az eső hidegre áztatott arcom után alulról is támadásba lendült: úgy éreztem, hogy cipőm melegségét kikezdve, hajszálréseken beosont, és télies leheletét felbocsátotta nadrágszáram tapadásának kiegyenesedett járatain át.
Tágítottam a 42 lépésnyi távon, mert rövididő alatt már harmadszor bámult be csuklyám alá ugyanaz a boltos, aki éjjeli nyitva tartásra készülődve, kapkodva elmaszatolta a bejáraton belüli nyomokat, és kiürítette a csikktartót.
Felnéztem a négyemeletnyi szürkeségre. Honnan tudjam, mikor alkalmas?
Az épület ridegen állta a tavaszi tél erőlködését. Üvegjei sötétek, a gyérülő forgalomra sem csillannak meg, nem várnak kései látogatót.
Megkerültem. A parkolóra tekintő, magasabb, keskeny ablakok is némák, feszültek, elutasítóak. Mosdók emeletenként. Valahol biztosan ijedten csöpög egy elhagyott zuhanyrózsa, és magányos pára tapad a csempére.
Megborzadtam.
Ide kell behatolnom.
Először! – helyesbítettem szájmozgás nélkül, megfeszített ajkakkal.
A kisméretű, keskeny ablakok között egyetlen nagyobb található minden szinten, a folyosó ott ér véget. Számomra éppen a legfelső érdekes… Csak egy ugrás! – mosolyogtam kínomban. Már egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy jó az ötlet. De miért is ne? Az első behatolást, ha ügyesen megoldom, a második – ami régóta érlelődött, s álmaimban számtalanszor eljátszottam – már csakis jó lehet!
Tudtam, hogy feleslegesek ezek a számolódások, mindenképpen végrehajtom a tervet, mégis hasznosabb, mint megijedni és feladni, különben is valamire csak kell gondolni, miközben kerülgetem a terebélyesedő pocsolyákat.
Mióta vártam ezt a napot!
Arra nem számítottam, pedig körültekintő stratégának tartom magam, hogy a parkoló felől – a jegesen szitáló eső és a késői időpont dacára – ekkora mozgást találok. De az áruház úgyis bezár, lecsendesedik a környék. A négy emelet már dél körül kiürült, felszabadult ricsaj hagyta el kirohanás-szerűen. Következik az áruház… a kisbolt meg nem számít, ha oktalan toporgásommal nem piszkálom fel addig az unatkozó boltos gyanúját.
Még messzebb kerültem, és tekintetemmel a negyedik emeletet szuggeráltam.
Rajtam kívül mindenki sietett, esernyőt markolt, kocsiajtót csapkodott. Az utcai lámpák alig tudtak kitörni szűkülő udvarukból, a fák alatt az apró szemű szitálás gonoszul összegyűlt, és alattomos bombaként hullott alá. Tavasz kezdetén a tél még megcsikorgatta a fogait.
Térdig átázott nadrágom dermesztő csőként ringott. Úgy láttam, sosem lesz vége a tolatgatásoknak, viszont a parkolóra leereszkedő felhő és füst jótékonyan eltakar.
Hirtelen irányváltással megkerültem egy mélynövésű, lapos épületet, amely látszólag céltalanul álldogál a kerítés mellett. Egy lépés a rácsra, egy húzódzkodás, egy másik lépés a kerítés tetejére, és egy huppanás valamiféle földhányásra… és csak kényelmesen le kellett battyogni a négyemeletes célépület tövéhez. Keskeny, talán előttem senki által nem használt járdán büszkén elsétáltam a sápadtan megvilágított bejáratig, s közvetlenül mellette, a villámhárítót és ismét egy ablakrácsot használva menetrendszerűen felkapaszkodtam a lépcső feletti lapos féltetőre, majd könnyedén benyomtam a csak gondosan betámasztott, nyitott kilincsű ablakot… Lábaim befelé lógatva, megkönnyebbülten ültem a párkányra.
Az első megvolt, a második pedig már csupa élvezet!
Fütyörészni támadt kedvem, mégsem tettem, inkább lehúztam a cipőmet, nehogy a sáros cipőnyomokból utólag rekonstruálják az eseményeket. Az ablakot kilincsre zártam magam mögött, és az első emeletről megcéloztam a negyediket. A lépcső sötét, csak a korlátról érzékeltem, ha újabb forduló következik.
Lehet, hogy ujjlenyomatot sem kellene hagyni? – mosolyogtam saját szellemességemen.
Elfogytak a fokok zoknis talpam alól.
Hozzáértem egy folyosói radiátorhoz. Langyos! Utolsókat rúgja, vagy szándékosan hagyják így hétvégére, mégse hűljön ki teljesen a ház? Nem tudtam eldönteni, de bíztam benne, hogy nem bóklászik itt egy fűtő a bezárt épületben, s ha mégis, hát nem éppen a negyedik emeleten akad dolga.
Ha lehetséges, a sötétség meghaladta a lépcsőházit, kitapogattam a mindkét oldalon sorjázó ajtókat, s igyekeztem homlokom és a fal drámai találkozását elkerülni. Kissé rapszodikusan követték egymást a nyílászárók, és nem is pont szemközt estek egymásnak. Szimultán számoltam: ötödik, hatodik… A másik oldalon közben már a tizedik következett. A tervezők gondoltak a péntek esti behatolók megtévesztésére!
Mindegy! Jobbról tizenegyedik. A kilincset lenyomva mégsem nyílik. Valami közbejött? De akkor a lépcsőházi ablak sem nyílt volna szándékosan úgyfelejtett állapotában! Elszámoltam? A tizenkettedik – vagy mégis ez a tizenegyes? – nesztelenül engedett.
A szobában a szemközti ablak négyszögén kívül mély feketeség. Ezt nem úgy kell érteni, mintha az ablak üvegén táncot járnának a napsugarak, legfeljebb nagyjából behatárolható, hogy ablak is tartozik a helyiséghez, olyan világosfeketére mázolva. Az utcai világítás nem kúszott fel ekkora magasságba.
Kellemes, jól ismert illatot szívtam mélyen a rezzenéstelen csendből. Mintha nemrég járt volna itt az illat tulajdonosa… Szegfű és fahéj – mosolyogtam, mint mindig, amikor régi kedves olvasmányomra emlékeztetett egy kósza illat.
Bíztam benne: annyira nemrég, hogy még itt is tartózkodik! De hol lehet?
Viccelődik? Elbújt?
Belementem a játékba, és araszolva körbetapogattam a szobát, készen arra, hogy bármikor tetten érhet, s nem szabad se felordítanom meglepetésemben, se nagyot ugrani, mert az olyan nevetséges lenne!
A szegfű és fahéj koncentrátum felhői erősödtek, valamennyi érzékszervem riadót jelzett. Az egyik ágyon összekuporodva, mozdulatlan testet tapintottam.
Mélyeket és jóízűket szuszog. Elmosolyodtam: a várakozás és a helyzet izgalma ellenére elaludt. Megsimogattam a vállát, tenyerem felkúszott a selymes haj rejtekébe… amikor egy rövidebb és hangosabb lélegzetvételt követően két puha kar nyúlt felém, és nyakamnál fogva, nyöszörgősen sóhajtva magához húzott:
– Szerelmecském!
Boldogan bújtam a meleg, bimbózó női testhez, nyakánál mélyeket szippantottam az áhítozott illatból, majd végérvényesen ajkaira tapadtam. Az ágyszélén ültem, derékból megcsavarodva, jobb karommal kitámasztva magam.
A hétvégére elnéptelenedett, sötét kollégium negyedik emeletének egyik középső szobája rejtekében végre zavartalanul ízlelgettük egymás nyelvét, élveztük a bizsergető játékot. Kissé eltolt magától, amíg kibújt vékony, puha felsőjéből – pizsamájából? -, és megrángatta esőtől csöpögő dzsekimet. Ledobtam az ágy mellé, majd egyszerre megszabadulva ingtől és pulóvertől, azokat is. Kigomboltam a nadrágomat, a cipzárt is félig lehúztam, ám tovább nem folytattam a műveletet, mert feltételeztem, hogy még Anett be van öltözve alulról. Hosszú még az éjszaka, ha türelmetlen vagyok is!
A lágyan kemény cicik szinte égették a bőrömet. Deréktól lefelé valamiféle takaró, és – bizonyosan – két nadrág választott el minket, de még így is felülmúlta minden várakozásomat az az izgalom, hogy kettesben, zavartalanul, közös ágyban fekhetünk.
Nem először markolhattam áhítattal a maroknyi ciciket. Amikor kikísértem a buszhoz, és néha időnk megengedte, s tettünk egy kis kitérőt néptelen utcák néma kapualjai irányában, olyankor hideg kezeimmel benyúlhattam a ruhája alá. Vagy a moziban!…
A fél iskolának emlékezetes az a vetítés – ki tudja, miért volt kötelező megnézni, talán valami politikai mondanivalója miatt a filmet -, amire Anett osztogatta a belépőjegyeket. Bejött a mi termünkbe is, és letett a középső asztalra egy kupac jegyet, majd egyet még mindig a kezében szorongatva, hozzám lépett, és huszonvalahány ámuló szempár kereszttüzében nekem nyújtotta át. A moziban beteljesült titkos vágyam: kezdés előtt, amikor már szinte mindenki a saját helyén hangoskodott, csak mellettem árválkodott egy ülés, megérkezett Anett. Oldalazva végiglépkedett a fél soron, miközben a mögöttünk helyetfoglalók el nem tudták szakítani tekintetüket a formás popsin libbenő szoknyáról, leült mellém. Anett, az iskola szépe! Legalább kétszázan mordultak fel hirtelen, csak azok nem értették, mi történt, akik az előttünk lévő sorokban kaptak helyet. Vetítés közben fogtuk egymás kezét, s csak az utolsó percekben merítettem annyi bátorságot, hogy derekától felnyúljak a cicikhez, amit szótlanul tűrt. Ekkor egy merész elhatározással hosszú combjára eresztettem a kezem, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az amúgy is alig takaró szoknya mélyén hasznos felfedezések birtokába jussak… amikor véget ért a film.
Itt az alkalom! Kiügyeskedtem közülünk a takarót, és a ciciket nem felejtve, de átmenetileg egyiküket magára hagyva, tenyerem lefelé csúszott. Ugyanaz a puha anyag állta utamat, mint kezdetben az almaszerű finomságoknál, ám elégedetten tapasztaltam, hogy a nadrágon keresztül zavartalanul kitapinthatom a punci párnáját és vonalait, ahogy a lábak engedelmesen széjjelnyíltak.
Leemelte kutakodó tenyeremet a pizsamanadrágjáról, csak éppen annyi időre, amíg gyors mozdulattal kibújt abból, s kezem visszahelyezte ugyanoda, immár a csupasz puncira. A sötét kollégium – amikor mindenki hazautazott, csak Anett maradt titkon a bezárt épületben – mennyországgá változott számomra.
Hosszú még az éjszaka! – bíztattam vagy inkább vigasztaltam magam. Legszívesebben az ujjamat máris benyomtam volna az áhított titok legmélyére, de közben arra vágytam, hogy minél tovább tartson ez az érzés, ezért nem siettettem semmit. Azóta is előszeretettel nyújtom minél hosszabbra az előjátékot, hiszen annak pillanataiból gyűjtött minden percében újabb gyönyörökben lehet osztozni egy igazi nővel, és így nemcsak arra a pár másodperces lövésre korlátozódik az élvezet, mint a férfiaknál általában.
Visszatértem egy futó csók erejéig az ajkaihoz, majd rátapadtam felváltva a bimbókra. Hallottam valahol végtelen messziről, hogy jólesik neki, a száján át is kapkodja a levegőt, miközben az én számat betöltötte hol egyik, hol másik kúpos, finom melle.
Szorosan Anett mellett könyököltem, másik kezem mutató- és középső ujja lágyan keringett egyre tágabbra nyílott lábai között, egymástól eltávolodva kerülték ki a rést, hogy aztán újra találkozzanak. Ez leírva végtelenül egyszerű! De amikor vonz a mély, be akar szippantani, s érzem a tűzhányó kisugárzását!… Ember legyen a talpán – vagy a bal könyökén -, aki sokáig kibírja ezt a megtartóztatást.
Én sem bírtam. Miközben nyelvemmel cicijein köröztem, számmal a bimbókon cuppogtam, középső ujjam fellázadva önálló életre kelt, és a következő forduló után a nyiladozó rést nem kerülte meg többé, hanem keresztülgázolt rajta. Merítve a nedvességből, lassan kicsúszott, majd visszatérve, felülről lefelé élvezte a hirtelen merülést és a kibukkanást. Amikor pedig kicsúszkálta magát, összefogva a többi ujjammal, aprólékosan feltérképezte a mámorítóan titokzatos testrészt.
A szoba nem mondható tágasnak, de a feketeség falakat bontott. Túlcsorduló vágyainkkal betöltöttük a helyiséget, faltól-falig ért a szerelem.
Szegfű, fahéj és Anett. Nem tudtam betelni a maréknyi olvadó cicikkel, igyekezve pótolni a vizuális élményeket markolásztam, bekaptam, eleresztettem, nyelvemmel körbekerültem a bimbókat, belekóstoltam a völgybe…
Közben úgy érzetem, menten felrobbanok, ha nem törhet ki a feszítő gejzír. Jó lett volna megfigyelni a filmeken, meddig lehet visszatartani a lövést, bár erősen sejtettem, hogy nem videókból kell ezt a tapasztalatot megszerezni. Tudatlannak sem akartam látszani, tapasztalatnak meg – kézzelfogható élmények híján – nem tudtam mutatkozni, ezért úgy döntöttem, hogy csakis az ösztöneimre hallgatok.
Az ösztönök egyre agresszívebben azt követelték, hogy ne az ujjaimmal csúszkáljak, és ne csak ők merüljek el a hol lágyan bebocsátó, hol pedig forrón körbezáró finom izgalomban, hanem vezessem be kemény szerszámomat, és – lesz, ami lesz – töltsem meg végre áradni készülő nedveimmel életem első, igazi, birtokba vehető punciját.
Biztos voltam benne, hogy nem sok idő telt el az első behatolástól, amely az épületbe történt, a rövidesen bekövetkező másodikig, amelyet Anettbe terveztem. Úgy gondoltam, hogy ennyi petting után már nem tűnik ajtóstól berontásnak, ha megpróbáljuk, hogyan is lehet bedugni 1-2 ujjam helyére vastagabb és hosszabb, feszülten követelőző farkamat. Máris elképzeltem, milyen lesz – biztosan sokkal jobb, mint a markomban – Anett testhezálló puncijában, és csípőm akaratlanul néhány lökő-toló mozdulattal jelezte, hogy tudja a dolgát.
Anett észrevéve fészkelődésemet, határozott mozdulattal benyúlt a nadrágomba. Rajtam volt a sor, hogy kissé félretegyem tétova kutakodását, felpattantam az ágyról, és többé-kevésbé már röptömben lekaptam magamról a csucsogóan nedves farmert, majd megkerestem a törékeny kezet és ráhelyeztem duzzogva duzzadó, a kiszabadulás örömét mereven tudomásulvevő testrészemre.
Hamarjában újra elkaptam a vékony csuklót, leállítottam, mert ezektől a mozdulatoktól, melyekkel legférfiasabb részemmel ismerkedett, csak egy pöccintés választott el a vulkán kitörésétől.
Elméletben oda-vissza tisztában voltam a következő eseményekkel. Azt ugyan nem tudtam pontosan, hogy tényleg olyan simán be fog-e csusszanni a farkam, ahogy gyakorta látom, bár úgy gondoltam, ezen a ponton sem szabad csakis a vizuális ismeretekre támaszkodni.
Jó lenne villanyt kapcsolni, vagy legalább a holdfény átverekedné magát a ködös esőn!
Anett játékosan a vállaimra emeli lábszárait, s mikor mindkét oldalra, a térde tájékára lehelem megelégedésem pusziját, egy nyöszörgős „oh”-t hallok. Ugyanez a hang ismétlődik, ahogy kitapogatom a puncit, és hüvelykujjamat otthagyom iránymutatásul, és mégegy „oh” következik, jóval hosszabban – „oóóóóh!” -, amikor megmarkolom a fegyveremet és a már ott tartózkodó, előőrs-ujjam közelébe vezetem.
Mint szűz havon, végigcsúsztam a kitárt völgyön, átugrottam az elnyelni készülő szakadék fölött, majd újra-újra ismételve a mutatványt, mind mélyebbre merészkedtem az Anett-szorosba. Lábait ledobva a vállamról, éreztem, hogy minden alkalommal megfeszül, amikor a bemenethez merészkedem. Lassan, ahogy sokszor elképzeltem már, legférfiasabb testrészem fejét Anett legnőiesebb testrészébe dugtam ott, ahol a legmelegebbet éreztem, óvatosan mozgattam – miközben csak súlyos erőfeszítéssel tudtam visszatartani attól, hogy teljes életnagyságban elfoglalja megilletett helyét -, s amikor újabb megfeszítés és „oh” következett, nem torpantam meg többé az első harmadnál, hanem akadálytalanul betöltöttem rendeltetésemet.
Az érzés nem hasonlít semmihez, s ehhez még társult a tudat, hogy Anett örömet akar okozni nekem, és a hangokból ítélve ő is élvezi. Azt hiszem, ezen az estén hittem el véglegesen, amit Tibi mindig is mondogatott: a csajok nem csupán megengedik nekünk, hogy csináljuk, amit szeretnénk, hanem ők is ugyanúgy akarják…
Anett magához szorított, körmeit érzetem gyengéden barázdálni a hátamon. Óvatosan mozogtam, fogalmam sem volt, hogy a legjobb neki. Elégedetten csúszkáló, megszorított és elengedett, minden ponton illeszkedő farkamat akkor engedtem csak szabadon tobzódni a jóban, amikor a befogadó Anett átvette a mozgásom ritmusát, sőt gyorsított rajta. Örömmel dúskáltam a behatolás helyszínén, és egyre fékevesztettebb összekapaszkodásunk pillanataiban gyönyörködtem… A körmök megálltak. Megérezte, hogy végem? Utolsó, összekapart erőmmel még kettőt löktem jelképesen, és teljes hosszában, teljes hosszamban elterültem.
Soha ilyet nem éreztem még előtte. Nem is hasonlít az önkiszolgáló szexre, amit rendszeresen, napi több alkalommal űztem.
Anettre omolva feküdtem, ő is gyorsan kapkodta még a levegőt, mindkettőnk szívverése versenyben dübörgött. Egyik karomat lassan megfeszítve le akartam gördülni, ám válaszként újra magához szorított, és valahonnan hátamra húzta a takarót.
Sokáig feküdtünk így. Anett, mint sajt a présben, én meg egy dombos-völgyes, puha-kemény, illatos és meleg lányon, akiben megismertem a nőt.
Kinn a sötét elnyelte a kósza hangok maradékát is.
Éreztem, hogy farkincám kicsúszni készül a jó helyről. Felfedeztem, hogy egy-két apró izomszál segítségével meg bírom mozdítani anélkül, hogy más testrészem megmoccanna. Bár ettől felgyorsult a kicsúszás, jó játéknak bizonyult, mert Anett minden apró moccanásra hasonlóan rövid lélegzetvétellel válaszolt, és halhatóan mosolygott.
Amikor úgy tűnt, hogy megszakadt az összeköttetés, mellé heveredtem, vállamhoz fúrta a fejét, és ölelkezve, szótlanul feküdtünk. Már azt hittem, elaludt, mikor lassan de határozottan elindult lefelé a keze. Talán még csak félúton járt – a meleg női test közelsége és egyértelmű szándékának felismerése tehette -, férfiasságom jelzett: áll, készen. Mire a sok karcsú, hosszú ujj és a kis tenyér odaért, teljes életnagyságot markolhatott. Hm! – mondta.
Nem tudnám megmondani, az éjszaka folyamán hányszor jeleztük még egymásnak, hogy nem tudunk betelni az új, megtapasztalt érzéssel, s másikunk minden alkalommal örömmel fogadta ezt az ismételhető behatolást, s közben talán perceket aludtunk is egymást átölelve…
Egyszer hajnalban kiosontunk a sötét folyosón át a még feketébb zuhanyozóba – ahol több elhagyott rózsa élvezettel csöpögtette nedveit a kihalt kollégium negyedik emeletén. Természetesen villanyt itt sem kapcsolva, egymást simogatással mosogatva, elhasználtuk az épület melegvíz tartalékát. Órákig tudtam volna habbal kenegetni majd újra és újra lemosni a cicijeit és a popsiját!
Felfrissülve menekültünk a takaró alá.
– Hoztam ám gumit – jelentettem ki büszkén.
– Haha! – Anett akkorát nevetett, hosszan és jóízűen, hogy a szomszédon parkolóban is meghallhatták. – Kicsit elkéstünk vele… Nem? Haha!
– Baj? – aggodalmaskodtam. – Csak most jutott eszembe.
– Mennyit hoztál?
– Azt hiszem, 3 van a kis dobozban…
– Csak? Akkor vegyük úgy, hogy elfogyott a gumink. Kevés lett!
– Most mi lesz? – Nem értettem, miért csak engem izgat a védekezés, illetve annak elmulasztása.
– Lesz egy kékszemű, okos kisfiam…haha!
– Nem lennél ilyen vidám, ha… – blöfföltem – nem szednél valamit!
– Látod? Ez az! Én nem felejtettem el… Már legalább egy hónapja felírattam, és egy marékkal bevettem, minden este kell egy szemet.
– Akkor jó! – Megkönnyebbülten szorítottam újra magamhoz. Eszembe jutott megkérdezni: – Miért voltál pizsamában?
– Alibiből… Ha valaki felfedezi, hogy nem mentem ki a koleszból, azt mondtam volna, hogy rosszul érzem magam, s elaludtam… Különben tényleg elaludtam a várakozásban.
Hanyattfekvésből felém fordulva bal lábát átvetette rajtam, és megérezte a már zuhanyozás óta ismét meredező farkam.
– Kell az a gumi, vagy mindegy már? – nevetett már megint.
– Nem mondhatod, hogy nem gondoltam rá… csak el is felejtettem az izgalmakban.
– Úgysem szeretném a gumit szopogatni… – súgta.
– Mert…?… – Mire az első szót kimondtam, megértettem. Hirtelen elhallgattam.
– Te beszélj csak nyugodtan, nekem lesz tele a szám… – Csúszott lefelé, eltűnt a takaró alatt.
Hogy mit csinált az iskola szépe a takaró alatt? Csak éreztem! Többször eszembe jutott, hogy milyen jó lenne vizuálisan is gyönyörködni benne, ahogy az ajkak kényeztetnek… most a pici piros nyelv… Mindvégig, amikor úgy érzetem, hogy végem, és megfogtam a fejét figyelmeztetésül – vigyázz! – egy kicsit elkalandozott, s újra kezdte egészen addig, amíg el nem döntöttem, hogy nincs több megriadt figyelmeztetés. Csak megsimogattam a haját – ebből is értett -, és egyik kezével a zacsim alá nyúlva, másikkal facsaró mozdulatokat téve, némán kiengedte kéjtermékemet. Szájába? Arcára? Rám? Jó lett volna látni! Szerintem mindenhová jutott…
Dideregve ébredtem.
Laposan tűztek be a tavaszi napsugarak, és madárfüttyel űzték el a tél tegnap még küszködő maradékát. Vidáman köszöntött a külvilág!
Mellettem Anett alig halható szuszogással, elterülő hajjal, felém forduló popsival.
Kicsit távolabb egy széken a ruhái, a szék mellett a puhaságáról megismert, halványsárga pizsama, rajta erőszakosan elterülve az én ruháim, legfelül a még mindig nedvesen sötétlő farmer.
Dideregtem. Annak ellenére, hogy némi fűtés megfigyelhető volt, és – talán hajnali maradék erőnkkel – mindketten fülig bebugyoláltuk magunkat… Homlokomhoz emeltem a kézfejemet: láz.
– Megfáztál? – nyitotta ki a szemét Anett a mozdulatra. Hogy lehet ilyen éberen aludni és ilyen átmenet nélkül felébredni?
– Lehetséges…
Frissen kiugrott az ágyból, kinézett az ablakon – tátva maradt a szám az élménytől, nem amit ő láthatott, hanem a gyönyörű, karcsú és gömbölyű női test látványától -, majd egy fiókból valami gyógyszert vett elő, pohárba pici vizet töltött, és jó nővérként, meztelenül hozzám lépett. Azt sem tudtam hirtelen, hová nyúljak!
– Csak sorban! – mosolygott tétova mozdulatomon – Először ezt lenyeled, aztán jöhetek én!
Végül valamelyik csak használt. Nem a gyógyszerre tippelek…
– Mikor kell hazamenni? – kérdeztem később, miután vizuálisan is érzékeltem végre, amit az éjjel csak többi érzékszervemre hagyatkozva élvezhettem.
– Azt mondtam, hogy délelőtt várható vagyok, majd valamikor felbukkanok – bukkant ki a takaró alól.
– Jó. Én is úgy telefonáltam meg…
– Akkor még picit pihenhetünk, gyógyulgass, aztán kiosonunk.
Rosszulesett felhúzni a nedves farmert, ám még nehezebben ment elszakadni a frissen megízlelt élvezetektől. Öltözködés közben még sokat csókolóztunk, ujjamat búcsúzásképpen bedugtam a puncijába, megmozgattam a ciciket…
A gyógyszer meg tényleg használt! Mire hazaértem, nyoma sem maradt a megfázásnak.
Hétfőn reggel kiderült, hogy sorsfordító hétvége van mögöttünk: ugyanazon a péntek éjjelen nem csak én veszítettem el a szüzességemet.
– Felszedtem a csajt, két szám után azt mondta, hogy felmehetünk hozzá, ha úgy gondolom – mesélte Sanyi ravasz tekintettel.
– És úgy gondoltad persze…
– Nem kérdés volt, már vette is a kabátját, én meg szorosan a nyomában.
– Megvolt? Mesélj!… – bíztattuk többen.
– Várjatok! Az ajtóban összefutottunk Zsoliékkal, tudjátok a b-ből.
– Az nem érdekes! A csajt meséld már, mert mindjárt becsöngetnek!
– Hogyne lenne érdekes! Zsoltiék négyen voltak, plusz egy csaj, egy bombázó… Lekezeltem mindegyikükkel, mire az előbbi csaj az utcáról visszaszólt: „a barátaid is jönnek?”
– Miiii?
– Zsoltiék kaphatóak voltak persze, egyből hátraarcot csináltak. Sőt, szaladt utánunk Robi, akivel eredetileg együtt mentünk, mert azt hitte, át akarunk nyomulni másik buliba, nélküle. Szóval mind felmentünk a csajhoz, mind heten, úgyhogy a kis lakásban volt 2 csaj és 6 pasi….
– Tudunk számolni! Tovább!
– Pia, chipsek…
– Direkt húzod az időt? Marad minden szünetre, ha folytatásokban akarod… – türelmetlenkedett Gabi.
Becsengetés! A tanár már ugrásra készen az ajtó előtt toporoghatott, mert a következő pillanatban be is lépett.
Arra gondoltam, jó lenne szünetben látni Anettet, legalább egy mosoly erejéig. Közben izgatott a Sanyi-féle história is.
Az első óra elrepült, túl is szárnyaltuk egy kissé, s mire a tanár hóna alá csapva paksamétáját, elkacsázott a folyosón, alig maradt az egyébként is szűken mért szünetből. Ekkor még értékes félpercek teltek el azzal, hogy többen igyekeztünk kiszakadni kéretlen társaságunkból, és – a sztori folytatására kíváncsiak – lehetőleg zárt körben maradni.
Kétségbeesetten néztünk egymásra, mert ismét becsengettek.
Sem Anett mosolyát nem láttam, se Sanyi élményének folytatását nem hallottam!
A következő szünetig kellet várnom, hogy mindkét óhajom teljesüljön. A nyíló ajtón túl egyből megpillantottam egy tartózkodóan sugárzó, Anett-mosolyt. Ugyanakkor Sanyi kedélyesen hátbavert:
– Földszint, tornaterem folyosója… – közölte szélesen, és máris mást örvendezett meg egy háton-puffanással.
– Mondd, de csak a lényeget! – biztattuk, ahogy minden érdekelt odaért a félhomályos folyosórészre.
– Jól van… Felmentünk mind a nyolcan… – kezdte.
– Ez már megvolt!
– Tudjuk: pia, chips!
Még a hallgatag Lajosnak is akadt türelmetlen tiltakoznivalója.
– Hagyjatok békén! Csöndet, vagy nem mesélem el! – csattant fel Sanyi, a péntek éjjeli kaland főszereplője. Ez átmenetileg hatásosnak tűnt.
– Rengeteg cd volt, tettünk fel zenét, a két csaj egymással táncolt, közben közösen bevodkáztak egy üveggel. Zsolti az ő csaja mögé állt és markolászta a seggét, az idegen csaj meg segített levetkőztetni. Mire felbontottunk egy pezsgőt, ott állt előttünk két csaj bugyiban, és egymással smárolnak. Zsolti mindkettőnek a bugyijában járt hátulról… Eddig értitek? – vigyorgott körbe a feszült hallgatóságon.
– Hülye vagy… Te mit csináltál?
– Odaguggoltam az idegen csaj mögé, lehúztam a bugyiját. Zsolti kezét ellökdöstem onnan, kénytelen volt cicerézni ezután.
– A csajszi mit szólt?
– Semmit, mert egymást csőrözték a másikkal, de engedelmesen emelte a lábát, kilépett a bugyiból. Széthúztam a fenekét, bedugtam az ujjam a puncijához. Aztán ugyanígy a másik csajjal is… Olyan kis rés van a combjai között – fordult felém kedvcsinálási szándékkal -, amilyet te szeretsz elméletben emlegetni. Át lehet kukucskálni…
– Folytasd már!
– Az idegen csaj a markomba nyomta a vodkásüveget, hogy mindkét kezével tudja gyömködni Zsolti csaját, nagyon be volt indulva, álló helyzetben ujjazgatta, amaz már alig állt a lábán. Beletolatta egy fotelba, feltetette a lábait a karfára, és letérdelt elé, és hangosan nyalta Zsolti csajának puniját.
– Ti meg csak moziztatok?
– Zsolti a fotel mögül masszírozta a saját barátnője cicijeit… Miért nem az idegenét? – töprengett vigyorogva. – Robi odatérdelt a nyalogatós csaj mögé, aki egyből bepucsított, és hátulról belökte neki. Zsolti a saját csajának oldalra fordította a fejét, és őt szopatta. A saját csaját! Amikor meg Robi végzett, akkor gyorsan Zsolti kezdte volna hátulról tömködni, de az idegen csaj ellökte. Lefeküdt a szőnyegre, és két kézzel hívta, hogy másszon rá, úgy akarja… nyakába tette a lábait.
Ez a mondat kellemes emlékeket idézett, nagyjából ugyanakkorról, csak a helyszín és a szereplők mások.
– Nem tudom a neveket, de mindegy is – folytatta Sanyi az élménybeszámolót -, sorban mindenki megdugta az idegen csajt.
– Milyen volt? – érdeklődött Tibi.
– Hosszú haj, hatalmas cicik, egyujjnyi szőr, jó redős, kitágulós punci… csak annyira passzív szerintem! Amíg mindenki végzett, Zsolti csaja az idegen nő fölé guggolt és tovább nyalatta magát… Ja, meg minden faszt szívesen a szájába vett közben, sorban. Ő meg nagyon aktív volt!
– Hú, ez nem semmi!
Becsöngetés, már megint.
Miközben szedegettük a lábainkat felfelé a lépcsőn, még igyekeztünk elkapni néhány élmény-morzsát:
– Kicsit ittunk még, chipseztünk, végigböngésztük a cd-ket, a csajok fel sem öltöztek. – Lehalkította a hangját, úgy kellett levadászni a szavait. – Még akinek volt igénye, használta őket… Azt hiszem, mindegyikünk legalább háromszor elment hajnalig.
Irigy morajlás. Ezt mindenki hibátlanul meghallotta.
Az aktuális tanárral egyszerre értünk az osztályterem ajtajához. Nem tett megjegyzést, sőt szemmel láthatólag elégedetten nyugtázta, hogy mindannyian kipirultunk – azt hitte, a nagy igyekezettől.