Történetek

Kamasz tavasz 4

Felengedett a föld, és tűnyi vékonyságú zöld szálak könyököltek ki egyik napról a másikra. Gyerekkocsis anyukák lepték el a parkot. A padokat átfestették, foghíjaikat pótolták.
B tanár úrnak is vadonatúj bal 3-as csillant meg a szájában, miközben széles lendülettel magyarázta a fizika rejtelmeit. Sanyi szerint B tanár úr valami hajnövesztőt is használ, mert a fején tárolt készletéből az a néhány szál vészesen rákapcsolt.
Beindulni látszott az a néhány srác is az osztályból, akik eddig a szüzesség nyűgjét és kínját nyögték. Reggel kézen fogva láttam andalogni – mint két vaklégy – Lajost és egy ismeretlen, nem túl mutatós csajt, és látszott elvarázsolt arcukon, hogy vagy már átvezették egymást a tűzkeresztségen, vagy éppen oda tartanak, csak közben útba ejtik egy kicsit a sulit is.
– Nem kell válogatni, annak is van pinája! – nyugtatott lekezelően Tibi, amikor megjegyeztem, hogy Lajos csaja nem éppen svájci óra.
Sanyi majd’ minden napra tartogatott számunkra valami sürgős mesélnivalót, amikor összegyűltünk a tornaterem előtti félhomályos folyosón. Már irigykedtem is, sokalltam is a hirtelen támadt élménydömpinget, amely megszállta az utóbbi időben.
B tanár úr hirtelen elhallgatott, és a körözésbe beleszédült vércse hirtelenségével összeszedett egynéhány kószáló levelet a padokról. Ezeket osztálytársnőink írták egymásnak, mert a lányoknak sosem elég a szünet hossza az élmények részletes előadására.
Mi, srácok, akik főleg és másodsorban is saját dolgainkkal foglalatoskodtunk, nem sok információt csíptünk fel a csajos dumából, de az köztudott volt, hogy közülük utolsóként Rita is megismerkedett végre a szex-szel.
Tibinek persze ehhez is akadt hozzáfűzni valója:
– Biztos leitatott valakit!
Ő persze könnyen beszél, két olyan szuper csajjal – nővéreivel – , és főleg mindkét csaj, ha lehetséges fokozni, még szuperebb barátnőivel a háttérben.
Fizika óra volt éppen.
Fizikailag régen találkoztam már Tibi nővéreivel, főleg Timi emlékei égtek élénken emlékezetemben. Biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb megízlelhetem azokat a titkokat, amiket nem is annyira rejteget.
Indokoltnak tartottam magam előtt, hogy – bár még Anettal látszólag együtt járunk – gondoskodjak tartalék résről. Ugyanis Anett az alig 1 héttel korábbi, egész éjszakás, kollégiumi kalandunk óta egyre kevesebbet ér rá. Mintha kerülne! Nem úgy, hogy nem lehet vele beszélgetni, ami egyértelművé tenné a borús helyzetet, hanem nem segít alkalmat találni újabb együttléthez.
Egyszer a zsúfolt folyosón elszólta magát:
– Olyan nagyképű lettél…
Puff! Zsigerből sértődés, de csupán egy percig… Valami igazsága lehet Anettnak!
Ő az oka! Az iskola szépével járni és vele együtt elveszíteni a szüzességet, ez – akárhogy is nézzük – büszkeségre ad okot. Csak természetes, hogy ha a topcsaj az enyém, gőgösen viselem az állapotot! Vagy mégsem? Az a baj, hogy éppen neki nem kellene észrevennie, vagy ha már feltűnt is, lehetne ő is büszke az én büszkeségemre…
Véget ért a fizika…
Elgondolkodva lépkedtem lefelé. Sanyinak kivételesen nincs megtervezett élménybeszámolója, ilyenkor vagy Anettal nézzük egymást egy sarokba húzódva, vagy Tibivel körözünk az udvaron. A tuják körüli beton „O” nemcsak számtalan és értelmetlen körbefutkosás színtere, hanem szünetekben ott lehet sütkérezni az ablakokból lefelé irányuló lányszemek sugaraiban.
– Egyedül? – vigyorgott a szemembe Zsolti.
Mit mondja erre?
– Szoktatok ablakot nyitni? – kérdezte, cseppet sem zavartatva magát. Ez megint egy nagyon fontos kérdés lehet az ő szemszögéből.
– Sanyi mesélte a bulit? – fuldoklott a röhögéstől, bár én még nem találtam benne egy morzsányi humort sem.
– Elmondta. Jó lehetett – válaszoltam tettetett közömbösséggel. Valójában a sötét folyosón elhangzott élmények óta többször is megfordult a fejemben az a bizonyos buli, s nem is a csajok vagy az események miatt, hanem élőben látni egy ilyet, az nem lehet semmi!
– Hazafelé a legelső megállóban leszállt mindenki, csak Sanyi maradt a buszon – hahotázott remegve.
A poént még mindig nem találtam meg, s ez látszott is rajtam.
– Áh, ezt nem mesélte?
Vállat vontam, jelezve, hogy nem is érdekel.
– Akkor várj! – Megállt a betonon, és szemeiből könnycseppek gurguláztak, végre valakinek elmesélheti… – Felszálltunk a buszra, és Sanyi kigombolta a bőrkabátját. A sok kómás utas, akik éjjeli járaton előfordulnak, mind szimatolni kezdtek, és kinyitották az ablakokat. Majdnem kivitt a huzat mindent, de a szag maradt.
– Mi volt az? – Mégis érdekes sztori.
– Sahanyihi pohólóhójaha! – Meg lehet halni röhögéstől? Zsoltit kerülgette a vég!
– Beleizzadt?
– Dehogy! A …hihi… félrészeg csaj, akit mindenki… haha… megdugott, minden menet után megtörölte a buleszt valamivel, hát az Sanyi pólója volt! Aztán, amikor végeztünk több soron, Sanyi felöltözött, és akkor kezdett párologni a sok nedű, amikor a buszon kigombolkozott… haha!
A szebbnél szebb lányfejek az ablakokban nem tudták eltalálni, hogy két dülöngélő, szemmel láthatólag gyomorgörcsben szenvedő alak, akiknek a szeméből könny patakzik, miért ad ki nyerítéshez hasonló hangokat fuldoklás közben.
A következő – történelem – órán többször megcsíptem a saját karom, majd valamit gyorsan leejtettem, hogy a pad takarásában kíséreljem meg elfojtani fel- és kitörő jókedvemet.
Elég volt csak a szemem sarkából meglátni Sanyit, amint a telefonján netezik – talán pólót vásárol online? -, vagy éppen az ablak felé tévedt a tekintetem – „Szoktatok ablakot nyitni?” kérdezte Zsolti pár perce az udvaron…
Anettot ezen a napon csak egyszer láttam – messziről. Úgy gondoltam, akár van oka rá, akár nincs, majd abbahagyja a hisztit, én nem fogom keresni.
Sokat lendített a mellőzési taktikámon, hogy az épületből kilépve Timit értem utol, ahogy több toplistás csajnak int búcsút éppen.
– Jössz? – mosolygott.
– Veled? Bárhová! – zárkóztam fel mellé.
– Régen jártál már nálunk…
– Tudod, a sok tanulnivaló… – kezdtem, magamnak sem elég meggyőző módon. Nem csak a hangsúllyal akadtak gondok, de a tartalom is labilisnak hangzott az én számból.
– Anettal tanulsz? Megértelek! Hol tartotok már? – nézett rám huncutul.
Kicsit zavarban voltam, mert egyik csajnak nem szabad a másikról beszélni, mint tapasztaltam, mert bekövetkezik a két szék esete,a melyik között nagy a rés.
– Vagy tőlem ijedtél meg? – folytatta, eltérve Anett irányából. – Nem harapok ám!
– Nem vagyok én olyan félős, te meg nem vagy ijesztő… sőt!
– Nem harapok ám! – ismételte meg a kiemelt ismérvet. Lehet valami titkos jelentése? No nézzük:
– Nem hiszem, hogy megharapnál… már ha közel kerülnék a szádhoz… – Hogy kellene kijönni ebből a mondatból vereség nélkül?
Timi értette:
– Amire máskor is szükség lehet, azt nem eszem meg… – mosolygott változatlanul.
Legszívesebben valami ilyet kérdeztem volna: „Jársz valakivel?” Csakhogy ha azt feleli: igen, akkor nem tudom folytatni a beszélgetést. Haragudtam magamra! Mi ez a gyámoltalankodás?
Tibitől – Timi testvérétől – naponta azt hallom, hogy a csajok ugyanúgy akarják és szeretik, mint mi, de még nem tudatosult eléggé… Valami mondani vagy kérdezni kell sürgősen, mert kínos a csend!
– Szereted? – dobtam fel a talányos kérdést, melyről mindketten tudtuk, mire vonatkozik.
Timi következett a zavarba jövéssel:
– Hát… nem… sokat… próbáltam még, de nem rossz.
Nem volt szándékos és tudatos, hogy visszaadtam neki a kínos csendet. Egyszerűen nem tudtam mit válaszolni a nyílt kérdésemre adott nyers vallomására. Azóta pontosan ismerem már a csend hatását és a marketing számos ezzel rokon eszközét.
Lépkedtünk egymás mellett.
Némán kapaszkodtunk fel a harmadikra. Timi elővette a kulcsát.
– Szia! – rikkantott az előszobában.
Válasz nem érkezett. Egyedül álltunk a lakásban.
Megszokott mozdulattal kigombolta a farmerjét, ahogy mindig tette. Merész mozdulattal én is az enyémet, mire felnevetett.
Karját a nyakam köré vonva – enyémek abban a pillanatban a derekára pattantak -, puhán megcsókoltuk egymást és ismerkedtünk az illatokkal.
Erről persze eszembe jutott Sanyi esete a saját pólójával… elmeséltem, név nélkül, mint egy távoli ismerőssel megtörtént sztorit.
– Hogy hívják azt a kis fekete osztálytársatokat? – érdeklődött Timi. – Sanyi! Nem? Vele is valami ilyen…
Puff!
Sanyi rovására legalább felengedett a feszültség közöttünk, és neki köszönhetően izgatottan, de vidáman és játékosan lehúztuk egymás cipzárját.
Csintalan mozdulattal nekitolt egy fotelnek, és elém térdelve elővette harcias fegyveremet.
– Tényleg szereted? – kérdeztem.
– Most ne beszéltess!
Bőréből kibújó kígyó jutott eszembe, amint egy másik kígyó szó nélkül – mert miért is beszélnének a kígyók, amikor minden egyértelmű? – elnyeli…
Kis fészkelődéssel elértem a ciciket, kibontogattam, és markomban méregettem.
Mintha sok apró nyelv ostromolna, pedig csak egy pirosat láttam, amely szárnyaló-fürgén siklott és csapkodott…
– Nem sok időnk van – jelentette ki végül, amikor a fürdőszobába kísért. – Mindjárt jönnek a többiek!
– Akkor mire volt jó? – értetlenkedtem.
– Nem volt jóóó? – Mű-felháborodás.
– Nem azt mondtam… de neked?
– Mondtam… vagy nem mondtam, mert akkor már tele volt a szám… nekem az az élvezet, hogy látlak elélvezni.
– De nem bárkit… – Meg is bántam, hogy ennyi kicsúszott a mondat elejéből, de Timi nem sértődött meg.
– Nem, nem!
Tibi érkezett nagy ajtócsapódással. Cseppet sem csodálkozott, hogy előbb értem „haza”, hozzájuk, mint ő, még azon sem, hogy nővérével a fürdőszoba ajtajában beszélgetünk.

Leave a Reply