Leszopatta a nőtől lucskos farkát

Leginkább azt szerette, ha sikerült alaposan elhúzni az időt – kockáztatva a mindent látó kapitány összevont szemöldökét, ami felért egy mennydörgéssel -, s a vendégek már az asztaloknál ültek, amikor megjelent, és néhány szál friss virágot helyezett minden egyes asztal közepén lévő karcsú vázába.
A bármilyen kort képviselő nők ilyenkor mind egyformán viselkedtek: mosolyogtak, és hálás pillantást küldtek felé. Ő diszkréten meghajolt, és mindenkinek egyenként a szemébe nézve mosolygott, s egy pillanat múlva a következő asztalhoz lépett.
Nemcsak a vágott virágok tartoztak a fennhatósága alá – bár kétségkívül az volt a leglátványosabb része a munkájának -, hanem a hajó minden zegzugába telepített növények gondozása is hozzátartozott nap teendőihez. Egy-egy verőfényes napon, amilyennek százból legalább kilencvenkilencet jellemezhetünk, mire végigjárta mindet, megöntözte, ellátta tápsóval, letörülgette a poros leveleket, apró ollóval levágta az elszáradni készülőket… már kezdhette is elölről. Körútja során kis kitérővel mindig útba ejtette a napozóteraszokat – bár ott nem találhatók növények -, és minden alkalommal betért a negyedik emeleti, hangulatos bárba, ahol késő délutántól egészen a beteljesülésig szingli nők várakoztak aznapi betevőjükre.
– Legyen olyan kedves! – hallotta az egyik keskeny folyosón.
Készségesen megfordult, mint mindig, ha női hangot hall. Egy vendég valami rejtélyes okból nem tudott bemenni a kajütjébe.
– Máris hölgyem! – készségeskedett a hajókertész, és biztos volt benne, hogy kijár egy kis borravaló a segítségért.
Szeme sarkából a nőt mérte fel – gondolta, ez természetben is leróhatná a háláját -, miközben szándékosan sokat bíbelődött az elektromos zárral. Nehogy azt a látszatot keltse, mintha olyan egyszerű lenne!
Úgy tárta ki a keskeny ajtót, hogy a nő csak oldalazva, a melleit hozzádörzsölve férjen be mellette.
– Íme hölgyem, parancsoljon!
Várakozott, mert ilyenkor két dolog következhetett: némi aprópénz a kézitáskából, vagy egy ital-meghívás, ami közben a nők feltétlenül át akarnak öltözni… A harmadik lehetőségre nem számított, így váratlanul érte a „köszönöm”-mel egyidőben becsukódó ajtó.
Semmi baj! – vágta zsebre a nő mágnescsíkos szobakártyáját. – Majd megtalálsz még, kicsikém, ha hiányzom. – Megnézte az ajtóra rögzített számot: A 327.
Néhány lépéssel arrébb terebélyes asszonyság kacsintott rá, amikor elhaladtak egymás mellett. A kertész úgy emlékezett, hogy ilyen debellával nem duggatott ebben a turnusban. Legalábbis emlékezne ekkora méretekre!
A bárban még csak két nő ücsörgött, legelőnyösebb mosolyukat villantva a belépő felé. A hajókertész jól tudta: őket még illik meghívni egy italra, s talán az egyéb szolgáltatásokért is anyagi támogatásra tartanak igényt. Később, jóval később térnek be ide azok a nők, akik hajlandók fizetni egy-két drága, tarka koktélt, és a félhomályban a térdét fogdosva az ágyukba akarják csábítani. Ha ilyenkor ügyes, és kéreti magát, a nők már nem mondanak le róla, és ami még fontosabb, az elkapkodott action után – mielőtt valahonnan előkerülne valami nyüzüge pasas, aki lazán a nőhöz tartozik – papír alapú bankjegyet nyomnak a markába. Ez az igazi!
Fene ezt a sok virágot!
Sokszor elképzelte már, hogy a természet valahogy kombinálhatná a két tevékenységet. Vagy a virágok is fizetnének az önözésért, vagy pedig kifogyhatatlan lenne a locsolója, és minden pénzes nőt sorba látogatna minden nap. De szép is lenne!
Fene ezt a sok virágot!
Visszafelé a C szektoron át szokott közlekedni, de ezúttal hagyta szomjazni az ottani növényeket. Jól kalkulált! Az iménti, terebélyes nő még mindig a hűs folyosón tartózkodott – nem is a fedélzet zsírcsöpögtető hőségében -, és ismét kacsintott a filigrán kertészre.
A virágok szakértője először végigpillantott a folyosón, majd leplezetlen érdeklődéssel a bőven adagolt bájakon. A termetes asszony majd’ elolvadt a gyönyörűségtől…
Ez az a pillanat, amikor hirtelen közömbösségre kell váltani! A trükk bevált, a nő tekintete elárulta, hogy ennyi előjáték után már nem akarja félbehagyni az action-t.
A kertész az órájára néz, majd aggódva az üres folyosó távolabbi vége felé… Ez is mindig beválik! A megrendelő – magában ebben a stádiumban már, korosztálytól függetlenül megrendelőnek nevezi a kielégítésre váró hölgyeket -, ahogy az már ildomos, érzékeli, hogy drága a hajókertész ideje, és éppen szabályok sorát készül megszegni a megrendelő kedvéért. Minél többször végigtekint a folyosón, annál nagyobb címletű bankjegy üti a markát… 15 perc múlva.
Könnyű a kurváknak! Annyiszor teszik szét a lábukat, vagy annyi farkat cumiznak le, amennyi belefér az idejükbe. Sajnos egy kertészlegénynek véges a kapacitása, napi egy-két alkalommal kell megkeresni azt az összeget, ami a kurváknál akár húsz lehetőségre oszlik el. Vagy még többre! – Ilyeneken morfondírozott, amíg a testes nő fölött térdelt, és szórakozottan hagyta, hogy az a farka tövét nyalogassa.
Feneke alatt hatalmas mellek terültek szét, mint folyadékkal telt, de leereszteni készülő lufik. Az asszony húsos szája mélyén fémszínű fogak, teste erőteljesen párolgott.
– Haladjunk már! – mondta félhangosan az alatta szuszugó-lihegő nőnek.
Átevickélt a lelapuló-szétfolyó hason, betérdelt a két vaskos oszlop közé, s felemelte azokat. Régi megfigyelése, hogy szeretnek a nők kényelmetlen testtartásokban dugni, s ha elfáradnak, vagy megfájdul minden csontjuk, azt is a szexelés részének tekintik. Az ő bajuk!
Az asszony egyre hangosabban zihált, összeadódott az extrém testhelyzet és régóta áhított húsdarab benne-mozgásának élménye. A kertész gondolatban végigjárta a hajó azon szegleteit is, amit kifelejtett körútja során, majd számolgatta magában, hány olyan nő vakációzhat még a fedélzeten, akiről nem fedezte fel, hogy „szabad a pálya”… A szuszogás erősödött, a lihegés nyögéssé változott…
A hajókertész megmarkolta a nedvektől síkos farkát, kihúzta a cuppogós nőből, és a hasához kente. Ismét a fejéhez térdelt, és nagylelkűen engedte, hogy még egyszer végigszopogassa…
Eltette a pénzt – Megdolgoztam érte! – mondta anyanyelvén, a megrendelők többsége úgyis csak a saját nyelvét, és az angolt érti.
Az asszony valamit magyarázott, és a duplaágy másik felére mutatott. Szeretné, ha a kertészlegény ott aludna? Vagy van egy útitársa, aki szintén igénybe venné a szolgáltatást? Mindegy! A kertész nemzetközi jellel mutatta, hogy bármelyik változatra érvényes válasza: pénzbe kerül.
Sietett a folyosón, csak egy pillanatra torpant meg annál az ajtónál, amelynek a mágnescsíkos kártyája a zsebében lapult. A 327. Most nem lenne jó még egy menetet kierőlködni… Szeme villogott, szája ráérősen elhúzódott:
– Majd megtalálsz még, kicsikém, ha hiányzom! – mosolygott az ajtóra.