Megkísértve 1

– Oldozz fel atyám, mert vétkeztem…
Gabriel Martinez atya már azelőtt tudta, hogy ki ül a gyóntatófülke másik oldalán, mielőtt a lány megszólalt volna, hiszen az illatát, ezt a lágy, finom, üde illatot már jól ismerte. Izabella Swan, a város egyik legmódosabb családjának középső leánya. A lány alig múlt húsz éves, elképesztően gyönyörű alkattal és arccal áldotta meg a természet, művelt és bájos ifjú hölgy, aki minden héten egyszer eljött hozzá gyónni, és bevallotta apró kis bűneit, amikért természetesen megkapta a feloldozást. Feloldozást kért a torkosságáért, mert nem tudta megállni, hogy a vasárnapi ebéd után feltálalt csokoládétortából ne egyen meg még egy szeletet. Vagy a hazugságért, amivel megmentett egy macskát, amiért az belenyalt a tejfölbe. A haragért, amit a lovászmester iránt érzett, amikor az megütötte a kedvenc lovát. Általánosságban véve Izabella Swan bűnei könnyen feloldozhatóvá váltak, mindössze pár Mi Atyánk-ot és Üdvözlégy-et kellett elmondania érte. Gabriel szívesen hallgatta kicsit rekedt, bársonyos hangját. Nem egy alkalommal beszélgettek ők ketten, nagyokat sétálva a templomkertben, és Gabriel rendkívül szórakoztatónak és kellemesnek találta ezeket a beszélgetéseket a nála tíz évvel fiatalabb leányzóval annak ellenére, hogy ő sokkal tapasztaltabb volt Izabellnél és többet is látott a világból, mint amennyit a lány egyáltalán el tudott volna képzelni.
Gabriel atya húsz éves korára már megcsömörlött az élettől. Nehéz sorsú családból származott, szülei kétségbeesetten próbáltak tisztességes életet élni, de belebuktak a megpróbáltatásokba. Édesanyja beteg lett és meghalt, apja pedig az alkohol rabságában végezte. Gabriel tíz évesen magára maradt egy kegyetlen világban. Koldulásból, és lopásokból tartotta fenn magát. Éppen a sekrestyét akarta kirabolni, amikor Martin atya elkapta. A jó pap ahelyett, hogy rendesen megruházta volna, enni adott neki, és tiszta, meleg ruhát. Felajánlotta a kis papi lakban a kályha melletti kis zugot, ahol a fiú meghúzhatta magát. Gabriel az első éjszaka után megszökött tőle, és magával vitte a templom ezüst gyertyatartóit is.
Hosszú, viszontagságokkal teli évek következtek, Gabriel minden rosszat megkapott az élettől, és mindent elvett, amit az élet adott neki. Csak embert nem ölt, de minden más bűntettet elkövetett. Lopott, csalt, hazudott, ármánykodott, és hajszolta az élvezeteket. Az évek alatt uzsoráskodással jelentős vagyonra tett szert, mígnem egy újabb részeg éjszaka után egy örömlány karjaiban ébredt, ahogy abban az időkben eme tevékenység állandó jelleget vett fel nála. Felkelt az ágyból, ivott egy pohár vizet, és visszanézett az olcsó utcalányra. Undor fogta el tőle, undort érzett magával szemben is, amiért idáig süllyedt. Hónapokat töltött el kereséssel, de végül megtalálta a közel tíz évvel azelőtt pénzzé tett gyertyatartókat, felszámolta a lakását, a kapcsolatait, és egy hideg, ködös reggel bekopogott a sekrestye ajtaján. Kinyílt a nehéz faajtó, és egy hajlott hátú, az élet által meggyötört ember állt a másik oldalán. Gabriel maga elé tartotta a gyertyatartókat, és így szólt:
– Martin atya, bocsásson meg nekem, és segítsen, hogy jobb emberré válhassak.
Martin atya elképedve nézett az előtte álló fess fiatalemberre. Magas, széles vállú, jóképű idegen nézett le rá. Természetesen felismerte a gyertyatartókat, és jól emlékezett a kisfiúra is, aki annak idején ellopta őket. Könny szökött a szemébe, és hátrébb lépett az ajtóból, hogy beengedje a megtérő bárányt.
Tíz év telt el azóta, hosszú, tanulással és lemondásokkal együtt járó kemény tíz év, Gabriel mégsem bánta meg egyetlen percét sem a döntésének. Megtalálta a helyét az egyházban és azóta a nap óta példás életet élt. Martin atya segített neki végigmenni ezen az úton, és Gabriel őszinte könnyeket hullajtott, amikor kénytelen volt elmondani a szentbeszédet öreg mestere, egyben legjobb barátja sírja felett. Neki köszönte meg néma imája közben a kinevezését, amikor ide helyezték, ebbe a kis városba, és önálló felekezetet kapott. A kezdeti idegenkedést, amit főleg fiatal kora és kinézete okozott, hamarosan felváltotta a tisztelet és a szeretet. Szerénységével, finom modorával, segítőkészségével, példás beszédeivel kivívta az istenfélő emberek tiszteletét és bizalmát. Szinte minden titkukat ismerte, és igyekezett az Isten által megszabott úton tartani őket.
Felriadt révedezéséből, és válaszolt az engedélyére váró lánynak.
– Milyen bűnt követtél el lányom?
– Óh atyám, a legsúlyosabbat, amit eddig még sosem tettem. Bűnös gondolatok férkőztek az elmémbe, és nem tudok szabadulni tőlük.
– Miféle gondolatok ezek, lányom?
– Pajzán álmaim vannak atyám, parázna gondolatok és vágyak borzongatnak, és mocskosnak érzem magam tőlük, megrémisztenek! – Izabella hangja elcsuklott, hiszen hazudott ebben a pillanatban is. Valóban megijedt az elején hirtelen támadt vágyaitól, hiszen mélyen vallásos közegben nőtt fel, ahol nincs helye az efféle tiltott gondolatoknak. Ahogy egyre újabb és újabb reggel ébredt fel átizzadt hálóingében, összegyűrt takarójába kapaszkodva, izgatott szívének minden dobbanását ismerős érzésként köszöntve, hirtelen megváltoztak az érzései. Ismeretlenek voltak a számára, de már nem ijesztőek. Minden este imádkozott lefekvés előtt, de minden este szíve egy része fohászkodott az újabb álomért, ami felkavarta, és izgatott borzongással töltötte el. Kivirult a vágyaktól és az átélt élményektől, oly módon, hogy nevelőnője aggodalmasan jegyezte meg a mamájának, hogy talán egy hódoló van a dologban. Mamája pedig az eddig is szigorú tanrendet még feszesebb beosztásra változtatta, az utolsó kis percig kitöltve lánya idejét, elejét véve az esetleges kilengéseknek. Így történt, hogy Izabella a házukat csak akkor hagyta el, ha a templomba ment, mint ahogy most is. Érezte, hogy nem helyesek a gondolatai és az álmai, így az egyetlen emberhez fordult, akiben teljesen megbízhatott: Gabriel atyához.
Egészen ezidáig egyáltalán nem gondolt férfiként a fiatal papra, hiszen az atya gyerekkora óta az élete része volt. Mostanában viszont megváltoztak az érzései iránta. Egyre többször jutott eszébe a férfi mosolya, kék szemének villanása, kezének lágy mozdulatai, ahogy istentiszteleteit kíséri végig, a reverenda alatt megbújó izmos teste. Izabella és a nevelőnő az illemtanórára igyekeztek egyik nap, amikor megállította őket az egyik piaci árus. A nevelőnő hosszas beszélgetésbe elegyedett vele, Izabella pedig hamarosan elunta magát. A templomtól nem messze álltak meg, léptei akaratlanul is afelé indultak. A paplakot egy kis park választotta el a templomtól, Izabella hangtalan léptekkel szelte át, az egyre erősödő balta csapások hangját követve. Megkerülte a kicsi házat, és megdöbbenve állt meg a kert sarkában. Gabriel atya háttal állt neki, és fát hasogatott. Nem volt rajta reverenda, sőt még ing sem. Egyetlen feszes nadrágban hajlongott, meztelen hátán megfeszültek az izmok, ahogy felemelte a karját, hogy lesújtson a baltával a fára. Izabellának elakadt a lélegzete és rájött, hogy soha életében nem látott még ilyen szépet, mint amilyen ez a férfi volt. Forró nyári nap hevítette a levegőt, és az izmos, fiatal testet beborította az izzadtság, vékony filmréteget vonva a tökéletes bőrre. Izabella kipirult arccal nézte, ahogy a verejték kis patakba gyűlik Gabriel lapockáján, és akadálytalanul folyik végig a hátán, le egészen a keskeny csípőjére, ahol a nadrág anyaga magába szippantja. Felgyorsult a lélegzete, amikor Gabriel letette a baltát, és a kerti kúthoz lépett. Vizet engedett a vödörbe, és úgy, ahogy volt, a feje fölé emelte a vödröt, és leöntötte magát a vízzel, felüdülést és frissülést keresve. Felkacagott a hirtelen hidegtől, hangja erőteljesen és borzongatóan égett bele Izabella fülébe. Gabriel megrázta a fejét, vizes haját az ujjaival fésülte át, Izabella ujjai pedig bizseregni kezdtek, hogy azokat a sűrű, fekete tincseket a saját ujjaival érinthesse. Megijedt saját merészségétől, és a pajzán érzésektől, amik felébredtek benne, levegő után kapkodva fordult sarkon, és szaladni kezdett vissza arra, amerről jött.
Ezután egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a férfit. Kereste az alkalmakat, hogy beszélhessen vele, hogy hallhassa borzongatóan mély, férfias hangját, hogy láthassa őt, minden alkalommal kereste a tekintetét, amikor az atya a szószékről beszélt a gyülekezethez, és alig tudta leplezni vágyait, amikor az atya a Jézus testét szimbolizáló ostyát a szájába csúsztatta. Nem mert ránézni közben, félt, hogy a benne égő vágy feltűnik a férfinak.
És most itt van a gyóntató fülkében, és az álmait akarja megosztani a férfival, amik róla szólnak.
– Pajzán álmok? Miről szólnak az álmaid?
– Óh atyám, nem is tudom, hogyan mondjam el….
– Ne szégyelld magad, Isten előtt nem kell, hogy titkaid legyenek – Gabriel igyekezett óvatosan fogalmazni. Nem tudta, mi lehet az, ami ennyire felzaklatta ezt a lányt, de bízott benne, hogy bármi is legyen az, ő majd tud neki segíteni, hogy leküzdje.
– Pillanatnyilag Ön miatt vagyok zavarban atyám. De másnak nem mondhatom el… – Izabella hangja suttogásig halkult.
– Miattam? – Gabriel őszintén megdöbbent. Nem emlékezett rá, hogy valaha is adott volna rá okot Izabellának, hogy bármitől is zavarba jöjjön, amit neki elmond.
– Igen atyám, hiszen Ön is férfi.
– Óh…. Ez valóban így van, de azt hittem tudod, hogy én elsősorban pap vagyok, és nem hiszem, hogy bármikor is jelét adtam volna annak, hogy …
– Persze atyám, kérem ne haragudjon rám! – Izabella kezdte nagyon rosszul érezni magát ettől az egésztől, pedig még bele sem kezdett – Egyszerűen csak… nem akarom, hogy rossz véleménye legyen rólam…
Gabriel megzavarodva nézett maga elé. Kezében tartotta a bibliáját, szinte soha sem vált meg tőle. Amióta eldöntötte, hogy a papi hivatást választja magának, mint életformát, azóta megszűnt bármit is érezni akármilyen világi élvezet hajszolása iránt. Persze az elején elég nehéz volt, de a papi reverenda sokféle kísértéstől megmentette. Most pedig itt ül a fülke másik oldalán egy gyönyörű lány, aki minden bizonnyal még nem élt át egyetlen szerelmi kalandot sem, és a felkavaró álmait fogja megosztani vele, ami nagy valószínűséggel ki fog merülni annyiban, hogy esetleg arról álmodott, valaki megfogta a kezét, vagy úgy nézett rá, mint ahogy egy férfi szokott egy nőre.
– Ne aggódj lányom, természetesen nem fog változni rólad a véleményem, tudom, hogy tiszta és erkölcsös életet élsz. Ami most történik veled, természetes folyamat. Bármit is álmodtál, vagy éreztél, az mind annak a jele, hogy a nővé válás útjára léptél. Ezek az érzések segítenek neked abban, hogy ha majd férjhez mész, akkor kellő érettséggel és izgalommal tudd magad átadni a házaséletnek.
– De ez nem bűn, atyám? Hiszen … én… olyat érzek, amit még soha, és… szerintem ez bűnös élvezet…
– Meséld el az álmodat, és majd segítek eldönteni, hogy bűnös-e az érzés, ami áthat, rendben?
– Hát jó… – Izabella behunyta a szemét, és maga elé képzelte Gabrielt és a legutóbbi álmát. Akadozva beszélni kezdett.
– Egy tó partján állok, egyedül. Virágszirmokat szórok a vízbe, ujjaim közül egymás után hullanak a vízbe az illatos szirmok. Lágy szellő fújdogál, meleg nyári nap hevíti a bőröm. A víz annyira hívogatóan langyos, és mivel egyedül vagyok, arra gondolok, hogy megmártózom a vízben. Kioldom a kalapom szalagját és lágyan a földre ejtem. Hátranyúlok, hogy kioldjam a fűzőm, mikor a kezem hozzáér valaki más kezéhez. Egy férfi áll mögöttem és folytatja megkezdett mozdulatomat, gyengéden bontogatni kezdi a fűzőmet. Nem ijedek meg, olyan, mintha számítottam volna az érkezésére, egyáltalán nem félek tőle, sőt… a testem érdekesen reagál: a szívem felgyorsul, a bőröm lángolni kezd, a mellem megtelik, és izgatottan meredni kezd a bimbóm, ölemben sürgető vágyat érzek….
A férfi mozdulatai lassúak és ingerlőek, hozzám hajol, és a száját a nyakamra tapasztja. Forró az ajka, nyelve pedig nedves, ahogy belecsókol a nyakamba, enyhén megharap, érzem, hogy megremeg a lábam az izgalomtól. Hátrahajtom a fejem, ő még közelebb lép hozzám, egy kicsit felfüggeszti a vetkőztetésem, átölel, karjai a derekamra fonódnak. Egyik keze lassan felcsúszik a hasamról a mellemre, értő mozdulattal ér hozzám, a ruhám alá nyúl, ujjai merev bimbóimat ingerlik. Felsóhajtok a vágytól, érzem, hogy szinte elemészt valami hihetetlen érzés. Megfordulok a karjaiban, és csókra nyújtom a szám. Karjaimmal átölelem a nyakát, úgy húzom magamhoz a fejét, ő pedig nem tétovázik, habozás nélkül hajol a számra és megcsókol. Édes a szája, kemény és mégis bársonyosan puha. Olyan finoman csókol, hogy szinte elalélok tőle, a következő pillanatban pedig emésztő szenvedély süti át a csókját, amitől szinte összecsuklik a lábam, támaszt keresve kapaszkodok belé, ő pedig erősen tart és egy pillanatra sem függeszti fel a csókot. Nyelve mélyen a számba hatol, végigsimogatja a szájpadlásom, a fogaimat, majd az én nyelvem keresi. Bátortalanul viszonzom, de ő türelmesen megvárja, míg önként mozdulok felé. Lélegzetünk összekeveredik, együtt veszünk levegőt, zihálunk…
Keze a hajamban matat, megtalálja az elrejtett csatokat, pár pillanat és ujjaival rázza szét a tincseimet. Megfogja a tarkómat, és keményen tapad a számra, csókja immár sürgető és még többet ígér, szabályszerűen habzsolja az ajkaim. Szinte eszemet vesztem az érzésektől, amik rám törnek, viszonozni szeretném, vagy tenni valamit, amitől neki is legalább ilyen jó lesz.
Kirángatom a nadrágjába tűrt inget, és alá csúsztatom a kezem. Bőre forró és sima, izmai acélosak, egész teste megremeg, ahogy meztelen mellkasára simul a tenyerem. Elszakad a szája az enyémtől, megpördít, újra háttal állok neki, már nem olyan lazák a mozdulatai, érzem, ahogy szinte cibálja a fűzőm szalagjait. Elég gyorsan végez velük, érzem, ahogy a szorító érzés megszűnik, kezei a vállamon, lágyan simogatja le rólam a ruhát, hamarosan csak alsóneműben állok előtte. Lábammal lököm félre a feleslegessé vált ruhámat, kicsit zavarban vagyok a meztelenségemtől. Ő is érzi a zavaromat, oldani próbálja. Újra hozzám simul hátulról, a teste teljesen az én testemhez tapad. Hajamat oldalra húzza, újra a nyakamat csókolja, kezével az államat fogja, megfeszítve ezzel a nyakam bőrét. Csak sóhajtani tudok az érzéstől, ami elönt az érintésétől. Mesteri, amit művel a szájával, a zavarom hamarosan teljesen a múlté, azt akarom, hogy teljesen meztelen legyek, hogy úgy érintsen meg, ahogy eddig még senki. Nem tudom szabályozni a nyögéseket, és a sóhajokat, amik felszakadnak a torkomból, pedig igazából még semmit sem csinált velem …
Úgy tűnik, végre megkegyelmez, és abbahagyja édes kínzásomat. Vagy ő is többre vágyik? Megint maga felé fordít, tekintete az enyémbe fúródik, szinte elveszek mélykék szemében. Két kezébe fogja az arcom, a csókja most hihetetlenül gyengéd, érzem, hogy remeg az egész teste a visszafojtott vágytól. Eltol magától, és lassan nekiáll, hogy teljesen levetkőztessen. Ujjai lágyan simogatják le a vállamról az alsóneműmet. Még mindig egymás szemébe mélyedünk, akkor is, amikor az utolsó akadály végleg lekerül rólam. Becsukja a szemét, sűrű szempillája árnyékot vet az arcára. Amikor újra kinyitja, már nem a szemem érdekli. Látni akar, végignéz rajtam, tetőtől – talpig. Az egész testem vibrál a vágytól, mellbimbóim megkeményednek, megállíthatatlanul remegek, látom, visszatartja a lélegzetét, ahogy nézi a testem. Hatalmas sóhaj szakad ki belőle, és azt suttogja:
– „Istenem, de gyönyörű vagy!”
Tekintete visszatér az arcomra, fogva tartja az enyémet, ahogy kigombolja az ingét. Nincs más szavam rá, egyszerűen szép a teste. Izmos, barna bőrű, bizseregnek az ujjaim, hogy végre hozzá érhessek. Önkéntelenül lépek oda hozzá, tenyerem rásimítom boltozatos mellkasára, sosem éreztem még ilyet… elképedek milyen édesen csiklandó az érzés, ahogy a puha szőr, ami a mellkasát fedi a tenyerem érinti. Megfordítom a kezem, és most kézfejemmel simogatom, merészen követve azt az érdekes V alakú vonalat … elakadok a nadrág derekánál, játékos a megtorpanásom, utam újra felfelé vezet, ujjhegyemet széles vállán húzom végig, át a kulcscsonton, le a karján, majd vissza. Elkapja a kezem, szájához emeli az ujjaim, és egyenként puha csókot lehel rájuk. Szája a tenyerem érinti, sírni tudnék az érzéstől, amikor nyelvét érzem a bőrömön. Valahol, mélyen a hasamban belémnyilall valami kéjjel vegyített édes fájdalom, legalább olyan gyönyörűséges az érzés, mint amilyen félelmetes.
Magához húz, szorosan, egészen szorosan, meztelen testünk összesimul. Bőröm borzasztó érzékeny, szinte fájdalomként élem meg nadrágjának anyagát, ahogy hozzám ér. Egyik kezével végigsimít a hátamon, végig a gerincemen, őt nem akadályozza már semmi, gond nélkül jut el a fenekemig, hirtelen keményen megmarkol, még szorosabban magához húz, szinte beleolvadok a testébe. Szája újra az enyémhez közelít, csókja, ha lehet, az eddigieknél is mélyebb és szenvedélyesebb. Megroggyan a térdem, és már nem tart vissza, velem hanyatlik le a földre. Szégyentelenül tárulkozok ki neki, hagyom, hogy fölém kerüljön, könyökére támaszkodik, hogy ne nehezedjen teljes súlyával rám. Lábaim között fekszik, az ölemnél valami keményet érzek, valami mélyen eltemetett bűntudat tolakszik előtérbe, de félresöpröm, nem akarok foglalkozni vele. Most nem.
Kezeim a derekára, lábaim a lábaira fonódnak, magamhoz húzom, ő újra a nyakam csókolja, meg-megszívja néha a bőröm. Egyik keze a mellemet gyúrja, érintése már-már durva, de a fájdalom, amit okoz csak tovább szítja a vágyam. Nincs bennem szemernyi félelem sem a következményeket tekintve, hiába kutatom szégyenérzet nyomát, semmi sincs bennem, ami megmentene attól, ami hamarosan bekövetkezik. Akarom ezt a férfit, talán még soha, semmit nem akartam ennyire az életben. Fogalmam sincs, honnan a tudat bennem, érzem, hogy készen állok arra, hogy magáévá tegyen, de nem tudom, hogyan adjam a tudtára. Magam is megdöbbenek a tettemen, amikor szemérmetlen módon megfogom a fenekét, és szinte magamra rántom. Felhörren az egyértelmű felhívásra, azt hiszem már így is nagyon sokáig tartóztatta meg önmaga vágyait. Kettőnk közé nyúl, hogy kibontsa a nadrágját, de váratlanul mégis eltér az eredeti szándékától… Vagy eleve ez volt a szándéka, hogy még tovább kínozzon?… Megérzi vágyam nedvét az ágyékomon, mivel rajtam fekszik, esélyem sincs arra, hogy összerántsam a lábaim, így tehetetlenül tűröm, hogy hozzám érjen ott lenn. Hátraejtem a fejem, hozzáfeszülök a kezéhez, ájulás közeli az állapot, amibe kerülök. Kezében nyoma sincs gyengédségnek, régen túl vagyunk azon a határon, én sem akarom, hogy gyengéd legyen velem. Határozottan és kíméletlenül izgat az ujjaival, biztosan kényelmetlen neki a testhelyzet, amiben vagyunk, és mégsem változtat rajta. Érzem, hogy hamarosan átlendülök valami láthatatlan határon, a feszítés a testemben már óriási, valami közeleg, valami megfoghatatlan, és én könyörgök, hogy igen, még, még, még!!!….
Izabella hangja elcsuklott, egyik pillanatról a másikra hallgatott el, és a hirtelen beálló néma csönd hangosabb bármilyen zajnál.
Gabriel a rácsos ablak másik oldalán zihálva lélegzik, fejét a gyóntatófülke falának veti, szemét szorosra zárja. Képtelen rá, hogy megszabaduljon az elébe vetített látványtól: Izabella meztelen teste, ahogy készen áll az egyesülésre, a gyönyör előtti utolsó fázisban. Óh, a gondolatai most egyáltalán nem voltak paphoz méltóak, most csak a férfi gondolkodott, az a férfi, aki hosszú elnyomás után, most újra felébredt benne. Nem érzi magában a hitet, ami eddig táplálta, csak az őrült, önző vágyat, hogy leteperje és magáévá tegye ezt a lányt, hogy valóságossá tegye és beteljesítse az álmát. Olyan nagyon régen nem volt része asszonyi ölelésben, és egy asszony teste által adott gyönyörben. Felnyög a vágytól, és erre a hangra tér magához a hirtelen támadt őrületből. Kábán néz körül, bibliája régen nincs már a kezében, észre sem vette, hogy leejtette a földre.
Visszafojtott zokogást hall az ablak másik oldaláról, amitől azonnal kijózanodik. Keresi a hangját, és próbál értelmes gondolatokat kicsikarni az agyából. Lehajol a bibliájáért, elfintorodik a fájdalomtól, amit összegörnyedt teste okoz. Nagy levegőt vesz, próbál lehiggadni, és távol kerülni a földi élvezet hívásától.
– Ne sírj, lányom. – szólal meg, rá sem ismer a saját hangjára, köszörül a torkán, hogy elmúljon rekedtsége.
Még keservesebb zokogás hallatszik a másik oldalról és Gabriel hirtelen olthatatlan vágyat érez arra, hogy magához ölelje ezt a lányt, de tudja, ha megtenné, nem lenne megállás. Máris látja szemei előtt elsuhanni a képet, ahogy a lány a vállára hajolva sír, ő a hátát simogatja, az érintés egyre bensőségesebb lesz, míg végül átveszi az uralmat a teste felett a vágy, és nem tud ellenállni neki: megcsókolja azt az édes ajkat, hogy megízlelje, és eltüntesse róla a könnyek sós ízét. Megrázza a fejét, nagyon nehéz visszatérnie papi mivoltához. Félve kérdezi meg:
– Mi történik ezután?
A válasz hosszú csend után érkezik.
– Nem tudom…. Még sosem álmodtam tovább… sikoltva ébredek, a takaróm a testem köré csavarodva, az egész testem merő verejték, és alig kapok levegőt…
Néhány percig mindketten hallgatnak: a lány a szégyentől, a férfi a visszafojtott vágytól.
– Ugye jól éreztem atyám? Ez bűnös érzés?
Gabriel újra hallja az édes hangban a könnyek jelentkezését, ezért megpróbál kíméletes lenni:
– Valóban rendhagyó, hogy egy olyan ifjú hölgynél, mint amilyen Te is vagy, ilyen részletekbe hajló álom megzavarja az éjszaka nyugalmát. Ugye nem tévedek, ha azt mondom, a valóságban ez sosem történt meg veled?
– Természetesen nem, atyám! Soha férfi még nem érintett!
– Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy vajon honnan táplálkozik az álmod? Tudod, vannak dolgok férfi és nő között, amik csakis tapasztalat útján sajátíthatók el. És amit te most elmeséltél, azt át kell élni, anélkül nem lenne szabad, hogy ezekről az érzésekről tudomásod legyen. Még egyszer kérdezem: ugye nem hallgattál el előlem semmit? Ugye nincs senki az életedben olyan, aki … mondjuk megtanított téged ezekre a dolgokra…. És aki visszaélt az ártatlanságoddal?
– Istenemre esküszöm, hogy soha, semmi ilyesmi nem történt velem a valóságban!!! Érti már atyám, hogy miért vagyok ilyen kétségbeesett? Érzem, hogy ez a kárhozat felé taszít engem!
Izabella újra felsírt.
– Sssss, ne sírj… Van még valami, amit meg kell kérdeznem…
Gabriel megvárta, amíg a zokogás csendes hüppögéssé alakul át odaát, és csak azután folytatta:
– Ez a férfi, aki az álmodban veled van…. Látod az arcát? Be tudod azonosítani? Ismered őt?
Hirtelen és megdöbbentő a csend, ami a kérdést követi.
– Izabella? – kérdezi Gabriel, közelebb hajolva a rácsos ablakhoz, megpróbálta kifürkészni a lány arcát. A következő pillanatban meghökkenten egyenesedett fel, ugyanis Izabella a túloldalon felemelte a fejét, tekintetük a rácson keresztül összekapcsolódott. A halk választól megfordult körülötte a világ, és úgy érezte atomjaira hullott szét.
– Igen atyám. Ön az ….