Meztelen tündérek

Akartam egy kis szaftot. No, nem a nokedlire, hanem a kissé szürke, robotolós életvitelembe. Izgatni poshadó szellemem, befizettem magam és kilenc társam Alföldi A park című rendezésére, a Nemzetibe. Itt-ott hallottam már jelzőket a darabról, mindenkinél ugyanaz a motívum markánsan megmaradt az, hogy indokolatlanul sok benne a meztelenkedés. Modern, nehezen fogyasztható, fájósan emészthető, kortárs alkotásra most valahogy jobban fókuszált a keresleti görbém, mint egy klasszikus operett színházas, telt házas, vígan énekelős sikerdarabra. Korcsosuló lelkem tavaszi nyitánya.
Végül megnéztük. Értettük. Megértettük. Sokkolódtunk. Szánk nyitva. Szemünk olykor lesütve, pironkodva. Mocskos szövegek, kiélezett helyzetek, abnormális jellemek. Tényleg ilyenek vagyunk? Ennyire egyszerűek, szánalmasak, szex orientáltak? Hú, botránydarab. Legjobban a Greget alakító Rátóti Zoltán játéka tetszett, nagyon energikus és átütő jellemformálás, valamint Helen szerepében Schell Judit, aki hitelesen jót alakít. A többi szereplő színpadi játékának sikere nálam elenyésző volt.
A díszlet közepes minőség, a holdmolinó állandó jelenléte cseppet unalmas, az erdőt szimbolizáló nád engem konkrétan idegesített. A legviccesebb epizódszereplő a fiatal lányt alakító dagi, hurkás lábú vörös hajú Mészáros Piroska, ahogy kisdobos-szerű jelmezben egy plüsskutyát húz-von maga után. Az már kevésbé vicces, amikor az Erstlinget alakító idős Hollósi Frigyes a nádasban elkapja, aztán jól megdugja. Aberrált, pedofil, perverz!

A műben aztán minden terítékre került, mi szem-szájnak hányingere, a mai kor markáns jellemzője: rasszizmus (Schell Juditot leniggerkurvázza a férje), animalsex (először nem fogtam fel, mit keres a meztelen Titánia egy véres, fej nélküli plüssbika alatt), gazdasági válság, sivár, kiégő emberi kapcsolatok mátrixa, groteszk, nyárspolgári attitűdök, néger fiút orális szexre kényszeríteni vágyó Cypriant brutálisan agyonverő jelenet, maszturbálás, körbe-körbejáró, petyhüdt fütyijű, lógó csöcsű mellékszereplők. A záró epizódban Titánia fia (Makranczi Zalán) lábára plüss óriáspatát húznak, előad egy nagy monológot, majd a mellette remegő presszós lány kínjában szoknyát felrántva ráül, vonaglik, lovagol, nyög, majd egy orbitálisan hangos orgazmust követően holtan esik hátra.
A végén felgyúlnak a fények. A közönség tele volt középkorú és idősebb nézővel, arcukon a döbbenet. Hát, ők bizonyára nem erre számítottak a dicső Nemzetiben, ilyen vékonyka, lassú ütemes, halk tenyércsapást még színházi élményeim során nem hallottam. Nyilván a színészek a darab kapcsán már hozzászokhattak ehhez, arcukon nem látszott a meglepődés, némán, rezzenéstelen arccal álltak a színpadon. Nem volt visszataps, mindenki, ahogy tudott kimenekült a teremből.
Figyelemfelkeltésnek pazar. Tényszerű. Igaz. Célt ért? Beszédtéma. De nemzetünk klasszikus színháza tényleg elbírja ezt? Így lehet embereket behívni, jegyrendelésre késztetni? A hagyományos, a tradicionális már nem menő, vagy azon a nyelven, a „leegyszerűsített népnek” az már nem eladható? És mi célt szolgált az állandó meztelen, bőrkabátját konstans nyitogató Tündér teste? A Szentiván éji álom, hogy vonatkoztatható mellekre, péniszekre? Alföldi biztos tudja. Reméljük, az ilyen és ehhez hasonló polgárpukkasztó darabokat, míg sikere van, igazgathatja…