Történetek

Miért mentem egy szerencsejátékoshoz?

Fiatalok voltunk a húgommal és sikeresek. Legalábbis akkor úgy hittem. A nyolcvanas években Pest legmenőbb szórakoztatóhelyein voltunk törzsvendégek, tolmácsként rengeteg pénzt kerestünk. Abban bíztunk, hogy találkozunk egy gazdag férfival, és nyomorúságos gyerekkorunkat feledve elhagyhatjuk az országot.
Az évek teltek, és nem mentünk férjhez. Zsuzsa racionálisan gondolkodott, és nem látta senki mellett biztosítva a jövőjét, én pedig titkon bíztam abban, hogy az igazi nemcsak gazdag lesz, de tökéletes lelki társ is.
Anyagi gondjaink nem voltak, átlagon felül éltünk. Meglepődtem, amikor Zsuzsa közölte, hogy megismerkedett egy olasz üzletemberrel, Carlóval, és hozzámegy feleségül. Csodálkozásom tovább nőtt, amikor megláttam Carlót: kedves arcú, enyhén pocakosodó, középkorú férfi volt.
– Te megőrültél – mondtam Zsunak. – Hogy néz ki ez az ember?
– Teljesen normálisan – felelte a húgom. – Szeret, és mellette biztonságban leszek. Amíg csak élek.
Zsuzsa kiköltözött a férjéhez, és én, amikor csak tehettem, meglátogattam. Rá kellett jönnöm, hogy a húgom jól választott: Carlo szerette és kényeztette, engem pedig mindig barátságosan fogadott.
Meg sem lepődtem, amikor bemutatták Carlo barátját, Alessandrót. Tudtam, a sógorom igyekszik férjet találni nekem, lehetőleg imádott feleségéhez közel.
Sandro kedves volt, majdnem tökéletes. De csak majdnem. Az a bizonyos szikra hiányzott, és hiába igyekezett, nem tudott lázba hozni.
– Legalább próbáld meg! – kérlelt Zsuzsa. – Tavasszal eljön velünk néhány napra Magyarországra. Adj esélyt neki, kérlek!
Szép napokat töltöttünk együtt, Sandro szórakoztató volt, udvarias és nagyon férfias. A látogatás végére úgy éreztem, nem is olyan szörnyű, hogy nem vagyok szerelmes belé, és lefeküdtem vele. Tökéletes szerető volt, boldogan simultam a karjába.
– Örülök neked – mondta. – Annyi éven át kerestem az igazit…
– És úgy érzed, megtaláltad? – kérdeztem.
– Igen, úgy. Tudom, hogy neked kicsit gyors a tempó, és hogy te még nem érzel ugyanígy, de bízom abban, hogy meg tudlak győzni arról, mellettem igazán boldog lennél, Kata.
Sokat gondolkodtam, végül úgy döntöttem, miért ne próbáljam meg. Veszteni nem veszthetek semmit.
Pár hét múlva Sandro visszatért, és megkérte a kezemet.
– Mondanom kell valamit, még mielőtt válaszolsz – mondta. – Elmúltam már negyven jócskán, de gyerekem még nem született. Pár éve kiderült, hogy nem is fog. Egy fiatalkori betegség következményeként nem lehet gyerekem. Gondoltam, ezt nem árt, ha tudod.
A bejelentése meglepett, és hirtelen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Gondolkodási időt kértem, ami láthatóan nem lepte meg Sandrót. Visszautazott a hazájába, és abban maradtunk, két hét elteltével követni fogom, ha úgy döntöttem, vele élem le az életemet.
Nehéz napok következtek. Az egyik percben úgy döntöttem, nem számít, hogy nem leszek anya, a másikban pedig úgy, várok az igazira, arra, akit igazán megszeretek és apja lesz a gyerekemnek.
Ebben a zaklatott időszakban történt, hogy egyik reggel arra ébredtem, áll a víz a fürdőszobámban. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek, átrohantam a szomszédba, ahol egy öreg ezermester bácsi lakott. A csengetésre fiatal férfi nyitott ajtót.
– Jó reggelt – köszönt kedvesen. – Segíthetek? – nézett végig sokatmondóan rövid hálóingemen.
– Igen – nyögtem ki nagy nehezen. – Miklós bácsit keresem, van nálam egy kis gond.
– Apa gyengélkedik, még alszik. De talán én is tudok segíteni – mondta mosolyogva.
– Azt hiszem, csőtörés van nálam.
– Egy perc, és jövök.
Karcsi percek alatt elhárította a bajt.
– Köszönöm. Mivel tartozom? – kérdeztem.
– Semmivel. Mindjárt felébred a férje, és aztán magyarázkodhatunk…
Felnevettem.
– Előtte nem kell. Ugyanis egyedül élek.
– Tényleg? Akkor viszont egy reggelivel meghálálhatja ezt a kis apróságot… Persze, ha nem gond.
Nem volt gond… Karcsi rendkívül szórakoztató volt. A motorok és autók szerelmeseként járta a világot, négy-öt hónapot dolgozott egy-egy városban, aztán ha elég pénzt gyűjtött a szabad életre, továbbállt.
– Miklós bácsi soha nem említette, hogy van egy fia.
– Nem túl büszke rám. Sőt kicsit haragszik. Otthagytam az egyetemet. Nem érti meg, hogy én így vagyok boldog…
– Majd igyekszem meggyőzni arról, hogy milyen remek fia van – szaladt ki a számon, amitől persze rögtön zavarba is jöttem.
– Ó, köszönöm. Van még valami, amit remekül tudok – felelte rekedten, és mire észbe kaptam, már meg is csókolt. Egész testemet tűzbe hozta a csókja, elborított a vágy. Karcsi a fellegekbe repített, és aznap délutánra tudtam, hogy nem lehetek Sandro felesége, nekem Karcsi mellett a helyem.
Sandro megértően fogadta a hírt, amit személyesen mondtam meg neki. Karcsival utaztam ki, aki a közeli szállodában várta, amíg rendeztem korábbi életemet.
– Feladtam a biztos jövőmet – mondtam, amikor visszatértem hozzá.
– Nem, drágám. A jövőd mellettem van – felelte.
– Melletted? Biztos? Több mint tíz évvel vagy fiatalabb nálam… Én férjet akartam és gyereket.
– Igen? És mi az akadálya?
Nemsokára megtartottuk az esküvőt. Zsuzsa és Carlo nem örült a döntésemnek.
– Csóró és nagyon fiatal – mondta a húgom.
– De szeretem – feleltem.
– Aha. De a szerelem elmúlik. És akkor mi marad? Felpattan a motorjára, és elszáguld…
– Igazságtalan vagy – mondtam.
– Nem, csak józan.
Én azonban nem törődtem senki véleményével, boldog voltam Karcsi mellett.
Karcsi munkát talált a közeli szervizben, de egyre többet beszéltünk arról, hogy nyitunk saját műhelyt.
Egyik este egyedül voltam otthon, amikor csöngettek. Két tagbaszakadt ember állt a kapuban, és Karcsit keresték.
– Nincs itthon. Segíthetek?
– Nem hinném. Hacsak nincs a keze ügyében gyorsan ötmillió forint. Annyival tartozik ugyanis a kedves férje.
– Ötmillióval? Kinek?
– Ezt talán kérdezze meg tőle, asszonyom. És mondja meg neki, hogy lejárt a határidő. Nem szeretnék még egyszer idejönni. Érti, ugye?
Karcsi zavart és dühös lett, amikor elmeséltem neki, kik jártak nálunk.
– A szemetek! Nem gondoltam volna, hogy idejönnek!
– Kik ezek, Karcsi? És miért tartozol nekik ennyi pénzzel?
Elmondta, hogy régi üzletelésből halmozott fel ennyi adósságot. Amikor felajánlottam, hogy kifizetem, tiltakozott.
– Csak nem képzeled, Kata! Majd valahogy megoldom.
– Hogyan? Nehéz lesz a fizetésedből ennyit félretenni, nem gondolod? És szeretném, ha a gyerekemnek lenne apja – tettem hozzá.
A kisfiunk azonban halva született. Nehezen tettem túl magamat a tragédián, de az élet ment tovább. Megnyitottuk a műhelyt, sokat dolgoztunk.
Az újabb terhesség vigaszt nyújtott, alig vártam, hogy karomba fogjam a babánkat. Az események azonban megint nem úgy alakultak, ahogy szerettem volna: a hetedik hónapban megindult a szülés, és a lányunk mindössze pár órát élt.
Teljesen összeomlottam. Elmúltam negyven, tudtam, nincs több esélyem. Üresnek éreztem magam, értelmetlenek az életet. Depressziós lettem, napokon át csak aludtam. Sem Karcsi, sem az üzlet nem érdekelt. Hónapok teltek el így, furcsa kábulatban.
Zsu és Carlo hívtak, menjek hozzájuk, pihenjek egy kicsit a tengerparti villájukban, de mozdulni sem volt kedvem. Végül értem jöttek, és szinte erőszakkal cipeltek magukkal. Karcsi eleinte tiltakozott, de Zsuzsa hamar leintette.
Pokoli nehéz volt az első időszak, hiszen addigra már a nyugtatók rabja lettem. Hála Zsuzsáéknak és egy remek pszichológusnak, kint hamar rendbe jöttem, és két hónap múlva már megerősödve, tervekkel tele jöttem haza. Itthon azonban rossz hír fogadott: Karcsi több milliót bukott az üzlettel.
– Tudod, hogy eddig nem kérdeztem, de most már nem hallgathatunk tovább. Mire kellett neked ez a rengeteg pénz? – Még mielőtt kimondta volna, tudtam a választ. – Rohadt szerencsejáték! Mire fogadsz, te bolond?
A valóság rosszabb volt, mint gondoltam. Karcsi nagyban játszott: a világ számos országában voltak bukméker haverjai, akiknek természetesen mindig tuti tippjük volt.
Sírva ígérte meg, hogy befejezi, és én hittem neki, mert hinni akartam.
Szinte semmink sem marad, csak a csőd szélén álló üzlet és a gyönyörű házam. Nem mondtam el senkinek, mi történt, bíztam Karcsiban, bíztam a szerelmünkben. Azt hittem, kettőnknek könnyebb lesz.
Valami azonban megváltozott. Karcsi valóban felhagyott a fogadásokkal, de egyre kedvetlenebb, egyre szomorúbb lett. Sokszor töltötte az estéit a haverokkal, és néha napokra eltűnt a motoros barátaival. Ha megemlítettem neki, hogy talán velem is tölthetne egy kis időt, csak legyintett.
– Egy idegronccsal? Ugyan!
Fájtak a szavai, és magam sem tudom, miért tűrtem, hogy így beszéljen velem. Szerettem és ragaszkodtam hozzá annak ellenére, hogy amióta visszajöttem Olaszországból, nem közeledett felém.
Egyik nap, amikor éppen a műhelyben voltunk mindketten, rendőrautó állt meg a ház előtt. Karcsi sápadtan nézte a belépő rendőröket és én biztos voltam benne, nagy a baj. Mintha egy filmet néznék, úgy követtem nyomon az eseményeket: a halk beszélgetést Karcsi és a rendőrök között, a bilincset… Láttam Karcsi tekintetét, büszkeség és félelem villant sötétkék szemében.
Lopott autókkal üzletelt, egész Európát behálózta az a banda, amelyiknek tagja volt. Döbbenten hallgattam az ellene felhozott vádakat, reménykedtem, hogy nem igaz semmi, csak tévedés az egész. De Karcsi nem tagadott.
– Segítesz? – kérdezte.
– Én? Egy idegroncs? – kérdeztem vissza.
– Igazad van, nem voltam veled tisztességes. De az elején szerettelek, hidd el. Csak aztán valami megváltozott… Nem való nekem a család, az otthon. Csavargó vagyok, nem lett volna szabad megállapodnom.
Fájt, amit mondott, de nem hibáztattam. Ragaszkodtam egy ábrándhoz, amihez nem lett volna szabad. Az ébredés keserű és fájdalmas volt.
Mindent eladtam, hogy kifizessem az adósságokat. Karcsi a büntetését töltötte, amikor elváltunk. Miután eladtam a házat is, elhagytam Magyarországot. Zsuzsa és Carlo legnagyobb örömére a tengerparton vettem magamnak egy kis házat. Nem reméltem már semmit az élettől, csak nyugalmat és lelki békét.
Sandro akkor bukkant fel újra az életemben, amikor már tudtam mosolyogni. Mellette megnyugvást találtam és – bármilyen meglepő – szerelmet.
Sok mindent köszönhetek neki, de a leghálásabb egy gyönyörű, szőke kislányért vagyok, aki minket választott szüleinek azon a sorsdöntő napon, amikor beléptünk a gyerekotthon kapuján. Végül is közel az ötvenhez megtaláltam mindent, amiről álmodtam. Forrás Nana.hu

Leave a Reply