Minden jóban van valami 1

Egy élénk ág okozhatta, amely éppen a tábla magasságában ringatózott halványzölden, sárgán és barnásan a kora őszi jövés-menésben, amikor többszöri nekifutással is ezt olvastam: Haláltanya.
Az ajtó fölötti hirdetőtábla színvilága szöges ellentétben állt e cégér keltette benyomással, de a betűk mellett hivalkodó, hatalmasra festett üst, s alatta az élénkpiros tűz-ábrázolás igazolni látszottak a hely szellemét. Önkéntelenül irányt változtatva, hátrafelé léptem hármat-négyet, talpam alatt recsegtek a száraz gallyak, amelyek idefelé még engedelmesen – és némán – tűrték a behatolást.
A Haláltanya ajtaja végérvényesen zárva, korhadt deszkái belegyógyultak még elnyűttebb keretükbe, várva azt az időt, amikor egy hangosabb szellő játékos legyintésére, hamarjában visszapörgetve életük fonalát, végleg megadják magukat, és sietősen porrá vagy hamuvá válnak.
A csend akkorra volt, alig fért el a tisztáson. Nem messze pedig az országút, ahol leparkoltam, megmozgatni a lábaimat kiszálltam, s ahonnan szórakozottan néhány lépést tettem egy elhagyott, hepehupás úton, és ahová jobbnak láttam visszaóvatoskodni.
Még egy utolsó pillantást vetettem a kopott tanyára, s tekintetet vonzó táblájára… és eldöntöttem, hogy ezt nem fogom senkinek elmesélni. A cégtábla takarás nélkül vigyorgott: „haltanya”.
Elöntött a vitézség, és mégis a lábmozgatás mellett szavaztam. Gondoltam, ha már „haltanya”, akkor valami horgásztó is rejtőzik a közelben, amit megnézhetek ebben a melegbarna időben, amikor úgysem sietek, hiszen a gps szerint eddigre a reméltnél közelebb kerültem úti célomhoz.
Fittyet hányva illemre, és ügyet sem vetve a cseppet sem ijesztő, omladozó tanyára, a tisztás közepén szolid sercegéssel lehúztam a cipzáramat, és gondos célzással telibe találtam 2 tölgyfalevelet, bravúrosan leterítettem 3 makkot és egy makkhoz tartozó kupakot. A kétujjas cipzár-felhúzást nem feltűnő, de határozott kuncogás kísérte.
Két fiatal lány guggolt tőlem jobbra, egymással szemközt, térd alá letolt nadrágban, tekintetük felém irányítva. Szinkronpisilésük után egyszerre álltak fel, és profi hastáncos mozdulatokkal belepréselték egyöntetűen fakó feneküket az egyformán kopott nadrágjukba.
– Egészségetekre!
– Köszi, neked is!
Ezzel fel is oldódott a feszültség, már ha volt egyáltalán.
Egy évvel és egy hónappal később…
– Miért van bent egyáltalán? – morogtam, fejemmel egy bizonyos irányba jelezve, bár elégedetlenségem tárgya, vagy inkább személye, aki arrafelé székelt, nem hallhatta.
– Éppen ezért jött be. Felhívtam, hogy sürgős jelzéssel e-mailje érkezett.
– Mindegyikre az van írva, hogy sürgős… – füstölögtem tovább, változatlan intenzitással. Jól tudtam, hogy a nagyfőnök titkárnője legkevésbé sem tehet egy központból érkezett elektronikus levélről, és abban is biztos voltam, hogy nem ártó szándékkal vagy éppen nem rosszindulattal közölte az információkat.
Tavasz óta – mennyi minden történt már! -, mikor itt kezdett dolgozni, gyorsan kialakult az a szimpátia, mély rokonszenv, és sürgősen a még mélyebb barátság, ami a cinkossággal megfejelt haverságnál jóval több.
– A lényeget elmondom gyorsan, mert mindjárt keres, merre kódorgok már megint. – A sietség dacára helyet foglalt az irodámban található alacsony asztal mögötti egyik mélynövésű fotel egyikében, ahogy szokott. Kicsit húzogatott a szoknyáján lefelé, ahogy mindig is tette, ám a bugyija háromszögét folyamatosan figyelemmel kísérhettem, mint általában. – Azt írta vissza mailben, hogy készen van az üzleti terv és a stratégia, csak formába kell önteni, és már holnap felküldjük.
– Hogyhogy készen van? Hol jövök én a képbe? – kérdeztem rosszat sejtve. Legtöbbször ilyen hófehér bugyi néz velem szembe, mindenféle csipkés változatban.
– Mindjárt megtudod, szerintem. A szöveg úgy szólt, hogy te fogod holnap elküldeni, mert neki előre tervezett programja van, éppen a központban.
– Mi a …? – Befejezni nem volt alkalmam, mert nagy lendülettel nyílt az ajtó, és szélesen belépett rajta, akit éppen kedvezőtlen színben kívántam ábrázolni.
– Jó, hogy itt vagytok, mind a ketten! – nyújtotta a kezét, amolyan leereszkedően baráti jobbot, majd nagy nyögések közepette leeresztette magát a meglepődötten nyöszörgő másik fotelbe.
– Úgy tervezzétek, hogy holnap reggel be kell küldenünk az üzleti tervet, ami… – Hatásszünet. – …ami legalább 50 oldalas, látványos, de tartalmas a szöveg is.
A következőkben elkezdte felszínesen bemutatni egy üzleti terv ismérveit, mellyel igazolta előttünk, hogy látott már ilyet, ám abban nem voltam biztos, hogy meg tudná írni. A cégnél pedig ilyet soha senki nem írt még – szerintem
– Tehát minimum 50 oldal? – kíséreltem meg a lényegre térni, mert nagyon úgy festett a helyzet, hogy ez a felesleges fontoskodás már a mi időnkből rabol el értékes perceket. – Mi legyen a célja?
– Ötven fölött, de ütős! – Elgondolkozott. – Elsődleges cél: a központnak elnyerje a tetszését.
– Mondhatjuk szakdolgozatnak, aminek senki nem vizsgálja a valóságtartalmát? – Ez a kitétel nagyban befolyásolhatja a terv egyszerűségét vagy munkaigényét.
– Hát… mondhatod. De ha visszakapjuk megvalósításra a saját tervünket, és nem kivitelezhető, akkor beadhatod a felmondásodat!… Holnap délelőtt, déli 12 óráig legkésőbb el kell küldeni az én gépemről.
A képlet egyszerű: összecsapni egy tervet, ami „látványos” és humbuk, és biztosan mi tesszük le legelőször a tulajdonosok asztalára, hogy megdicsérjék érte a főnököt. Amennyiben a terv mégsem tetszik – elolvassák egyáltalán? – a központnak, vagy netán végre is kell hajtani, akkor az én hibám.
Kriszti az arcom fürkészte, de nem tudta leolvasni, mekkora feladatnak tartom, mert még én sem voltam ezzel tisztában. Mosolygósra váltott, ahogy fogadni szokta a főnöki utasításokat.
– Kriszti, te fogod beírni, összeállítani… egy napra új főnököd lesz, mindent úgy csinálj, ahogy mondja! – Ezzel tisztázódott kedvenc kolléganőm szerepe. Örültem neki, mert géppuskaropogás-szerű gyorsasággal ír, összehasonlíthatatlanul az én kétujjas változatommal, és magasan túlszárnyalva sok más adminisztratív területen ténykedő kolléganőjét.
Ezzel a végszóval a nagyfőnök magunkra is hagyott bennünket, miután sikeresen lefejtette magáról a rágyógyulni készülő, tágasnak nevezhető fotelt.
Kriszti kivételesen nem igyekezett vissza a titkárságra elfoglalni nélkülözhetetlen bázisát, hiszen ettől a perctől kezdve legálisan tartózkodhatott szerénységem irodájában. Eddig is sok időt töltött nálam – házon kívüli főnök esetében, rosszindulatú pletykák szerint folyamatosan idehelyezte miniszoknyás popsiját -, még azt is megtette, hogy más titkárságra átirányította a telefonját, nehogy zavarjon bennünket a beszélgetésben.
– Meddig fog tartani? – tette fel a számára legfontosabb kérdést. Lábai közötti fehérség másfajta üzeneteket közvetített.
– Kéredzkedj el otthonról éjszakára! – nevettem. Tudtam jól, hiszen az intim szférában sem léteznek titkaink egymás előtt, hogy megint a szüleinél lakik, az aktuális pasit otthagyta.
– Együtt alszunk? Ez izgi lesz! Nem hoztam pizsit…
– Alvásra ne számíts, mert sok ám az ötven oldal! Milyen gyorsan tudsz írni?
– Amilyen gyorsan mondod… Kezdhetjük?
– Adj egy félórát, amíg végiggondolom, aztán belevágunk. Te addig intézd el, amit mára terveztél! Rázz le mindenkit, „apádat” távolítsd el, ott kellene csinálnunk, a te géped gyorsabb, és ott nem is mernek zavarni.
– Bezárjuk az ajtót! – lelkesedett.
35 perccel később…
– Kapsz egy finom kávét, el ne aludj nekem!
– Rá is fogok gyújtani, közben megbeszéljük a stratégiát. Mármint a sajátunkat a terv elkészítéséről.
– Mehetünk! – Előkotort a táskája mélyéből 2 szál cigit, és elvonultunk a folyosó legvégébe, ahová a cigizőket száműzték, s ahová mi is kisétálunk néha, bár egyikünk sem nagy dohányos, a társasági élet kedvévért.
Kettesben voltunk, lassan lejár a munkaidő, a hátralévő perceket a kollégák már pakolással töltik, nehogy túlórában kelljen fiókba süllyeszteni a másnapra maradó iratkupacot. Régebben egy ilyen kétszemélyes alkalommal mutatta meg Kriszti – hosszú unszolás után – a puncija fölé tetovált virágot.
Belecsaptam a munkába:
– Átküldtem neked néhány táblázatot, ezeket fogjuk beszúrni a tervbe, vagy így, vagy grafikonok formájában. Ha menet közben látjuk, hogy kevés, akkor keresek még, de ez nem segít ki minket, hiába tudunk benyomni akár húsz- huszonöt grafikont, rizsára is szükség van.
Első oldalon cím, második oldalon cím és tartalomjegyzék, ezt beállítjuk automatikusra alcímek alapján, harmadik oldalon vezetői összegzés, negyediken célok összefoglalása, ötödik…
– Akkor pihenhetünk is, mindjárt kész! – Látszott Krisztin, hogy megnyugvással töltötte el, amint ismertettem a kész elképzelésemet, pedig nem fog ártani mindezt tartalommal is megtölteni.
– Megvan még a virágod?
– A tetkó? Sokat halványodott.
– Közelebbről kell nézni!
– Haha!
Kriszti mögött állva figyeltem a monitoron, ahogy telnek az oldalak, ehhez igazítottam a szöveget, amit tényleg nagyon gyorsan begépelt.
Közben jólesett hozzáérni a hajához, vállához.
Érdekes kapcsolat volt a miénk. Ismertük egymás legtitkosabb dolgait, megbeszéltünk mindent – gyakorta beült az irodámba, megszokott foteljébe, bugyit villogtatva -, ám ennél a mély barátságnál nem léptünk tovább.
– Éppen ezért… – szokta mondogatni – sajnálnám elrontani ezt a kapcsolatot. Te egy ideális partner vagy, de te is csak pasi. Ha lefeküdnénk egymással, utána más csaj lenne érdekes, egy új, és ezt nem tudnád nekem a szokásos nyíltsággal elmondani, sérülne az őszinteség, rámenne a barátság.
Minden alkalommal ugyanez a válasz, amikor jelzem, vagy felvetem, hogy jó lenne változtatnunk valamit, csak néha bővebben kifejtve,.. Az is közrejátszik persze, hogy mindkettőnknek van és akad más is. Mindig ugyanoda, a barátság elvesztésére lyukad ki. Ezt én sem szeretném, de mégis megpróbálkozhatnánk, milyen lenne egymással!
Követhetetlen tempóban forgatja át a táblázatokat tetszés szerinti grafikonokká, színezi, nagyítja, közben megfogalmazom a következő mondatokat… és közben el-elkalandoznak a gondolataim.
Formás, feszes alakja ül előttem, ha úgy látom jónak, megsimogatom a haját, vagy vállára teszem a kezem, ez belefér a barátságba. Egyik reggel azzal dicsekedett, hogy a pasija felvette telefonnal, ahogy szexelnek, és ő is készített néhány felvételt. Meg is mutatta a mobilján – ez is belefér a barátságba -, nem sokat láttam belőle, de azt nagyon ingerlőnek találtam.
– Mire kellenek ezek a képek? – kérdeztem akkor.
– Neked akartam megmutatni, de most már kitörlöm.
– A pasidnak minek? Láthat minden nap…
– Biztos mutogatni akarja a haveroknak.
– Nem zavar?
– A fejem nem látszik, arra vigyázott.
– Ezen látszik, amit nekem mutattál, csak a puncid nem.
– Azt meg már úgyis láttad élőben, például amikor kikövetelted a folyosó végén, hogy mutassam meg a tetkót.
Nem vitatkoztam, úgysem pusztán a vizualitásra vágytam, hanem empirikus próbára, de úgy tűnt, ebben a témában következetes.
Felnézett:
– Mehetünk! – Észre sem vettem erotikus gondolataim útvesztőin kanyarogva, hogy nemcsak végzett a sajtszerű újabb grafikonnal, de még jelmagyarázatot is írt mellé.
– Elégedett vagyok veled!
– Ez kölcsönös! – viszonozta. – Nem ismerek senki mást, akivel ilyen jó és jól lehet együtt dolgozni. Még jobb lenne, ha…
– Mondd csak bátran, szerintem már magunk maradtunk az egész házban, felhasaltatlak az asztalra…
– A vállaimat… ha megnyomkodnád, úgyis szabadok a kezeid.
Négy-négy ujjamat végighúztam a vállán, egészen a karcsú nyakáig, majd vissza, mintegy ismerkedésképpen.
– Kezdünk egy új fejezetet – irányítottam közben, a munkával is haladni kellett. – Idemásoljuk a második vagy harmadik táblát ismét… igen, ezt, minden adatát felszorozzunk 1,15-tel, de nem legyen egész szám sehol…
Centiről centire haladtam a szabaddá vált vállain, jó volt érinteni, beszívtam az illatát… Még valamit kitalált, egyetlen mozdulattal megoldotta, hogy felsője lecsússzon egészen a cicijéig. A melltartó pántjait én hajtottam le, miközben villámgyorsan átképletezte a táblázatot és fölülírta a számokat, hogy ne látszódjék a bűvészkedés.
Feszülő férfiasságom Kriszta székének támlájához nyomódott. Ha kicsit lábujjhegyre állnék, elérném a nyakát – gondoltam.
– Ha bírod még, ne hagyd abba! – biztatott.
Hogyne bírtam volna! A váll fogalmát kiterjesztettem a háta közepéig, a könyökéig, a cicik vonaláig… simogattam lelkesen. Egyik-másik ujjam néha, mind gyakrabban betévedt a cicik völgyébe, s mindig ugyanúgy, a ruhán egy picit lentebb tolva elértem, hogy Kriszti a bimbókig kiszolgáltatta magát.
– Minden G pontom ott található – jegyezte meg, miközben a kurzort a fejezetcím helyére vezette, és várt. – Nyolcadik, ugye? Cím? Nyomtatok ki egy táblázatot, mert nem fogod látni, ha írom a szöveget…
– Úgy nem tudlak masszírozni…
– Ne a kezedbe fogd, ide letesszük…
Annak ürügyén, hogy immár Kriszti válla fölött nemcsak a monitort, hanem egyebeket is látnom kellett, mind többször hajoltam be az illatfelhőbe, és mintegy véletlenül kiszabadítottam a ciciket fogságukból. A szám már csak milliméterekre járt a nyakától, vállától, kezeim pedig elhanyagolták a már felfedezett területeket, csakis a ciciket markoltam. A tervezés pedig még eredményesebben haladt, néztem az oldalszámot 40.
– Nagyon jót teszel velem! – Ezzel a mondatával jelezte, hogy azért tisztában van ám azzal, mi folyik.
– Nekem is jólesne… – Igyekeztem panaszosra venni a tónust.
– Nincs szabad kezem, haladjunk, sok van még hátra! – Hangjában egy cseppnyi türelmetlenséget sem fedeztem fel.
Úgy diktáltam a terv szöveges részét, hogy ha bármikor visszakérdez az előző mondatra, nem tudtam volna megismételni. Egy profi titkárnő nem kérdez vissza
Valahogyan egy csepp átverekedte magát két rétegen, s foltként jelent meg a nadrágom elején. Kriszti valamiképp ráérezhetett erre, mert ártatlanul megjegyezte:
– Amíg átnézem a tördelést, kimehetnél kicsit.
– Úgy értsem: ne zavarjalak?
– Dehogy zavarsz! Ha oda tudnék koncentrálni, már kétszer elmentem volna, de te ráérsz, el tudod intézni magadnak.
– Tartsunk egy kis szünetet, elmegyünk együtt! – javasoltam. Mivel nem érkezett a szokásos ellenvetés barátság elrontásáról és hasonló fegyelembe veendő szempontokról, tovább próbálkoztam: – Ennyi jár nekünk…
Egyik kezével hirtelen hátranyúlva megragadott – hmm! -, és válasz nélkül, újra a billentyűket püfölte.
Ha azt mondom, nem volt egyszerű még néhány oldalt úgy összehozni, hogy annak értelme is legyen, s közben a ciciket simogatva, visszafogni magam, Krisztit mégsem dönteni az asztalra, és mégsem rángatni le a bugyiját… akkor a „nem volt egyszerű” kifejezés cseppet sem érzékelteti az élvezettel teli kínlódásomat.
Nem is hittem el, amikor felmosolygott rám:
– Ennyi?
– Készen vagyunk! – sóhajtottam.
– Elolvasod gyorsan? – Félrebillentette a forgószékét.
– Csak alakilag átnézem, ennyi hülyeséget nem akarok látni még egyszer…
Fogtam az egeret, és Kriszti hosszú combjai felett áthajolva, elégedetten nézegettem egyenként az oldalakat, csak bele-beleolvastam a szövegbe. Elégedettségemet csak fokozta, hogy két fürge kéz lehúzta térdig a nadrágomat, és rásimult nyársalni kész fegyveremre.
Tizedik oldal körül járhattam, mikor közém és az asztal közé furakodott egy fej, és tanulmányozta, amit a markában érzett. Utolsó oldal után megfordultam, asztalnak támaszkodva szemrevételeztem, mit tesz velem és magával: egyik keze rendületlenül engem kényeztetett, a másikkal széttárt lábai között járt, ugyanabban a tempóban.
– Vigyázz! – akartam mondani, de addigra már előtört hosszú együttmunkálkodásunk sokáig visszatartott eredménye.
Néptelen irodaház, vezérigazgatói titkárság, éjjel, ki tudja – és kit érdekel? – hány óra… Elkészültünk, mindketten, mindennel. Csak rá kellett nézni az arcára, kipirult, szeme csillogott, szája elégedett mosolyra húzódott.
– Ugye, így is jó volt?
– Most ne gyere megint a barátsággal!… – tiltakoztam gyorsan.
– A barátság változatlan. Mint barátok segítettünk egymásnak örömszerzésben… Viszont továbbra is elmesélhetem neked a pasikat… de miért fogom ki mindig a leghülyébbeket!? … a legjobb pasi meg a legjobb barátom maradt. Te is elmondod ezután is, kit akarsz megdugni…
– Téged! – vágtam rá.
– Már a múltkor is akartam kérdezni cigizés közben, csak valamiért elmaradt… Te tényleg azt hiszed, hogy akkor láttad a puncimat először, amikor megmutattam a tetkót?
– Akkor láttam… – Elbizonytalanodtam. Csak emlékeznék tán Kriszti puncijára, ha lett volna vele dolgom?
– Haha! Egyszer együtt pisiltünk egy erdőben… nem emlékszel?… úgy néztél, hogy direkt lassan húztam fel a nadrágot… nem emlékszel?
– A …hm… tanya! Te voltál?
– Barátnőmmel. A barátaink pecáztak, mi meg unatkoztunk, amikor a haltanyánál elővetted a farkad és célozgattad a leveleket… Nem akartunk hangosan felröhögni, mert mi is éppen pisilés közben jártunk, de azért észrevettél minket.
– Nagyon hasonlítotok egymásra, már amennyit láttam…
– Mindent láthattál! Aztán gyorsan otthagytál bennünket, pedig mi voltunk nagyobb zavarban. A barátnőmnek meséltem, hogy itt kollégák lettünk, és mindig kérdezi, milyen vagy…
– Csak jókat mondj ám!
– Csakis! Annyi jót hallott már, hogy egész beindult rád!… Összehozzalak benneteket?
– Nem akarok még egy barátot és kölcsönös baráti örömszerzést…
– Ne reklamálj! Mondd, hogy nem volt jó, de úgysem hiszem el! A barátnőmmel szexelhetsz, attól mi még barátok maradunk.