Minden jóban van valami 2

– Kislányom! – súgta egy hang mellettem vagy felettem.
Nem én vagyok az! – morogtam volna vissza, ha bizonyos vagyok benne, hogy tényleg hallottam a suttogást, és nem csupán álmom játéka.
– Kislányom! – Tényleg valóságos a hang, ahogy a fölém hajoló, nőnemű alak is, ébrenlétem világának lábujjhegyen belopódzó alakja.
Hány óra lehet? Hol vagyok? Ki a kislánya a látogatónak?
Én minden jel szerint hímnemű vagyok, ahogy azt reggeli erekcióm is jól demonstrálja meztelen testemen – takaró sehol -, s amikor mindkét szememet tágra nyitom a hirtelen érkezett információáradat befogadására, elhűlten tapasztalom, hogy egyáltalán nem az általam képzelt sötétség uralja a szobát. Reggel köszöntött ránk egy idegen, suttogó nő személyében.
Ha lassan is, összeáll a kép.
Sokat segít, hogy mellőlem óvatosan felemelkedik valaki – egy csaj – nesztelen mozdulatokkal és meztelenül lekúszik az ágyról, majd szintén halkan, de kevésbé kíméletesen, ám annál határozottabban kirángatja alólam a lepedő begyűrődött részét, s azt maga köré tekerve, kioson a helyiségből, nyomában a kéretlen ébresztőt szolgáló asszonnyal.
Ennyi időre volt szükség, hogy reggeli sebességgel forgó agyam feldolgozza az eseményeket, és összekapcsolja az előző esti vagy éjjeli emlékképekkel.
Tegnap, egy sürgős feladat elvégzése közben szinte elrepült az idő – pedig nem is tartottunk szüneteket -, kolléganőmmel éjfél körül végeztünk. Ő végzett velem is, kis baráti örömszerzés formájában.
– Hazaviszel? – kérdezte Kriszti.
– Akárhová… de gyalog sincs messzebb.
– Sétálhatunk is, csak kísérj hazáig, légy szíves!
Természetesen kocsival mentünk, s a felmelegedő autóban, a rövid úton mindketten nagyokat ásítoztunk, a kimerültség most jelentkezett elnehezedő szemhéjainkon.
– Feljössz? – nézett rám, mikor megálltam a lépcsőházzal szemközt.
– Örülök, ha hazáig nem alszom végig az utat…
– Itt alhatsz nálam! – ajánlotta. – Nem foglak megerőszakolni!
– Akkor meg miért aludjak nálad?
– Nehogy nekimenj valaminek. Azért!
Kicsit még évődtünk a témán, jólesett a kocsiban ücsörögni.
– Köszi – mondtam végül, és fölélénkülve kiszálltam. – Nincs pizsamám!
– Én is meztelenül alszom. Vagy kaphatsz egy nagy pólót, ha szégyenlős vagy! De gyerünk, mert hűvös az éjszaka.
Inkább hidegnek nevezném az októberi éjjelt, de nem akartam vitatkozni, az együtt-alvás körül jártak a gondolataim: Biztos baráti jellegűnek tervezi ezt is, legfeljebb kézi, kölcsönös örömszerzésben részesítve egymást elalvás előtt.
Nem sajnáltam volna, ha ezúttal tévedek!
Leányszobájában, a szülői lakásban – ahová vissza-visszatért minden alkalommal, mikor szakított „a” pasival -, kevés, de otthonos és kényelmes berendezés fogadott, s ami a legfontosabbnak tűnt: egy hatalmas franciaágy.
Kriszti nem áldozott az időhúzásnak, reménykeltően dobálta szét a ruháit, utoljára a bugyiját is, és az ágyneműtartóból előkapott néhány párna és takaró testvéries – ironikusan mondhatnám: baráti – elosztása után villámgyorsan elfoglalta az ágy egyik térfelét, és már csak domborulatai látszottak a vékony lepel alól.
Számomra nem működött ilyen zökkenőmentesen a lecsupaszodás, nézelődésem dacára sem tudtam eldönteni, hová tehetem a ruháimat, ezért – Kriszti összevisszaságával ellentétben – az egyik sarokban helyeztem el. Néhány másodpercig csak álltam és álltam, majd követtem a jó példát, és az üresen hagyott ágyrészre feküdtem. Rövid fészkelődéssel úgy helyezkedtem, hogy meredező farkam hozzáérjen kidüllesztett, leplezett popsijához.
– Te nem alszol? – fordult először a hátára, majd felém nevetve.
– Hogy lehet így aludni? – zsörtölődtem.
– Hooogy? – kacagott, s a jelek szerint a választ jól ismerve, megmarkolta, ami kiállt belőlem.
El bírtam volna viselni, ha nem is ereszt el, szorongat még a kezével, szájával, puncijával…ehelyett lejjebb csúszott, és a cicijei közé fogadott. Csípőtájékomból ösztönös mozgások indukálódtak, megmarkoltam Kriszti vállát, fejét, beletúrtam a hajába – egyszer azt mondta, hogy eredetileg szőke, s azóta sem értem, miért festi feketére -, úgy éreztem, valami nedves és meleg ért az eddig saját nedvei segítségével csúszkáló fegyveremhez… Kriszti felől apró hangok hallatszottak, és hangos szuszogásom is feltűnt… Nem tudnám megmondani, hová sikerült, de jólesően kilőttem a tárat.
– Jó éjt! – köszönt el, és szerintem már aludt is.
Engem sem kellett biztatni.
Intenzíven és alaposan! – így szól alvásra vonatkozó jelszavam. Ennek megfelelően álmomban gond nélkül elrabolhatnának, vihetnének hegyre fel, völgybe le, át folyón és harcmezőn, égzengésen és hardrock fesztiválon… s ha reggelre visszahoznak – mert miért tartanának meg? -, akkor semmit nem tudnék az egész éjjeli kalandból.
Csak a suttogás! Az nagyon zavar, egyből meghallom, így történt ezen a reggelen is, amikor kétszer is elhangzott mellettem: „Kislányom!”
– Sziasztok! – jött vissza ugyanúgy, lepedővel takarva. Gyanítottam, hogy a köszönésében elrejtett többes szám nem afféle „királyi”, hanem részben a tettre készen feszülő fegyveremet illette. – Hogy aludtatok?
– Köszi…
– Anyu indult dolgozni, és izgult már, hogy én miért nem indulok. Bejött, és alaposan meglepődött, hogy itt alszol mellettem. – Látva, amint hamarjában körbenézek, mit teríthetnék, legalább egy jókora levélnyi méretűt magamra, felnevetett: – Elment már, apu meg még korábban, egyedül vagyunk.
– Szerintem ne siessünk, senki nem mer szólni, ha ilyen éjszakai műszak után nem érünk be fél 8-ra…
– … és különben is délig kell elküldenünk a tervet a központba, főnök sincs… – folytatta Kriszti a sietség elleni érveket.
– Gyere vissza! – mutattam magam mellé.
– Mit szeretnél? – Meglebbentette a lepedőt, kísértetek sem tudnák szexisebben.
– Éppen, amit mutattál, azt szeretném!
– Kár, hogy nincs vibrim… – sóhajtott.
– Minek az? Itt van élőben, izeg-mozog…
– Tudod… – kezdte a szokásos, barátságról szóló monológot, ami szerinte összeegyeztethetetlen a szexszel.
– Tudom, ez a mániád – vágtam közbe -, de most mi a különbség, hogy a kezeddel, ciciddel, száddal, vagy a punciddal szexelek?
– Nagyon sok, de te ezt úgysem érted! – válaszolt durcásan, és már-már meginogni láttam az előbb felcsillanó, legalább petting formában történő kielégülés lehetőségét.
– Iszunk egy kávét? – próbáltam elterelni a figyelmét.
– Főznél? Vegyél magadra valamit, a konyhában hűvösebb van… itt egy póló… mindent megtalálsz nagyjából egy kupacban…
Nem éppen így képzeltem, de miért ne főzhetnék kávét… Ágyba fogom hozni.
Cseppnyi túlzást sem tapasztaltam a kupaccal kapcsolatban: mintha „nagyjából” minden állandóan elő lenne készítve, karomat sem kellett kinyújtanom.
– Kávé? – kérdezte mögülem egy hang váratlanul.
Nem dobtam el semmit – mert éppen nem volt a kezemben -, de megpördültem és rettenetesen értetlenül bámultam arra a csajra, aki pontosan ugyanolyan volt, mint Kriszti, csak éppen szőke kiadásban.
– Ennyire nem lehetek ijesztő! – Nevetése is éppolyan csillogó és széles. – Reggelit is készítesz?
– Kétféle menüt, de még számomra is titok… – Néztem, ahogy hátul összefogja félhosszú haját, amely ugyanakkor már vissza is omlik a vállára, mintha misem történt volna. Élénksárga, passzosan rugalmas, selymes pizsamája, amely a hasán nem funkcionált, majdnem ugyanolyan színű, mint rakoncátlan fürtjei.
Nyújtotta a kezét, és bemutatkoztunk egymásnak. Tímea a szőke tündér.
– Hallottam már rólad… – mosolygott huncutul.
– Semmit ne higgy el! – tiltakoztam fejvesztetten.
– Azt se, hogy te vagy a legjobb fej a cégnél?
– Hm… Ezt az egyet esetleg… – Ilyeneket mesél itthon rólam a vezérigazgató titkárságvezetője?
– És azt, hogy humoros vagy? És azt, hogy se nyálas, se nyomulós nem vagy?…
– Elég lesz, mert zavarba megyünk! – rajtam volt a nevetés sora.
Benéztem a hűtőbe, és eldöntöttem, hogy sütök rántottát, ezek szerint 3 főre. Találtam némi sajtot, kolbászt, sonkaszalámit… Jó lesz! Kávé lepröttyögött.
– Kérsz kávét? – Timi bólintott. – Hol találok még csészét?
A mosogatóban felfedeztem ugyan 1 fülest és 1 fül-nélküli fajtát a kávéscsészék rendjéből, de mosogatást nem terveztem. Mosást, vasalást, porszívózást sem!
Timi egy felső szekrény irányába mutatott ujjával, és sárga pizsamáját átbökni készülő sötét bimbóival.
Köszönet az arab kecskepásztoroknak a kávé felfedezéséért! Nélkülük a következő percek eseményei nem történhettek volna meg.
Odahúztam egy hokedlit, s felállva bekukkantottam a jelzett szekrénykébe, alsó polc, felső polc…
A kávé megismerése eltörpül az én felfedezésem mögött! Egyetlen másodperc alatt megtapasztaltam, hogy a harangoknak is vannak érzéseik: Képzeljünk csak el egy békés harangot minden kellékével együtt, amint egy sárga-pizsamás turista benéz a palástja alá… Mit érezhet?
Ráadásképpen, nehogy kétségeim támadjanak, hogy esetleg a palástként viselkedő póló alatt nem látja a harang nyelvét, a sárga-pizsamás Timi kedvesen megjegyezte:
– Jó a pólód!
Mit lehet erre felelni? Mit mondana a harang? Bimm-bamm? Még szerencse, hogy a nővére nem adott rám egy női bugyit is a pólóval, még röhejesebb lennék.
– Neked meg jó a két pötty a pizsamádon… – Mosolyogva odapillantott. Folytattam: – Olyan, mintha döfni készülnének!
– Te is úgy állsz mindjárt,… döfőre – Kihívóan pislogott az egyébként sem hosszú, csak bő pólóm alá.
– Ha sokáig vizsgálgatsz!
Folytattam az eredetileg megkezdett műveletet, és kézbe vettem 3 kávéscsészét még mindig talppal a hokedlin.
– Maradjak még? – kérdeztem szemtelenül, teljesen felé fordulva a fehér konyhai ülőke tetején.
– Neked van kit döfködnöd, de én mit csináljak? – Lemondó hangsúly mögött nem kevés huncutságot is felfedeztem.
– Te hogyhogy itthon vagy? – kérdezte váratlanul Kriszti az ajtóból. Ennek a családnak minden tagja ilyen csendesen lépked? A hangsúly bosszúsnak és számon-kérőnek tűnt, a póló alól kikandikáló szerszámomra szegezett tekintete érdeklődőnek.
– Tíz után kell csak mennem… baj? Zavarok? – Timi hangja támadó jelleget öltött.
Kriszti visszavonulót fújt:
– Kérsz kávét?
Ott álltam a konyhai ülőke tetején, kezemben 3 kávéscsészével, deréktól lefelé meglehetősen alul-öltözötten.
– Kösz, kérek, már megbeszéltük. És te reggelit?
Úgy tűnt, megszűnt a veszély, a testvérek között teljes az összhang. Kriszti hozzám lépve, kezét nyújtotta a bögrékért, majd – mintha le akarna segíteni a magasból – két karjával átölelte a lábam.
– Megismerkedtünk! – szólt a húga.
– Látom… – Miből gondoltam, hogy ennek az egy szónak különös hangsúlya rendkívüli jelentést közvetít?
Lassan oldódott a Kriszti váratlan belépésekor kicsúcsosodott feszültség.
Cseppnyi olajra színes paprikát daraboltam – időnként kortyolva a kávémból -, tányérokat készítettem, szalámit és sajtot szeleteltem, s amikor már szinte megsült a paprika, ráütöttem 15 tojást. A lányok inkább csak nézték, hogyan készül a reggeli.
Közben egyre fesztelenebbül beszélgettünk, nevetgéltünk, viccek is elhangzottak, köztük a kedvencem – amelyet a fiatalabbik testvér dudorodó pizsamája ihletett: Te Julcsi, olyan jó neked! – Miért, Jancsika? – Mert akkor fogod meg a cicidet, amikor akarod!
– Fordítva is értelmes a vicc! Te Jancsi, olyan jó neked!… – kezdte Timi hahotázva.
– Miért, Julcsi? Vagyis: miért, Timi? – kérdeztem.
Timi elpirult, de nevetve folytatta:
– Mert akkor fogod meg a farkad, amikor akarod!
– Te is… – néztem vágyakozó tekintettel a pizsamát feszítő cicikre.
– Ne paráználkodjatok itt nekem! – figyelmeztetett Kriszti bennünket. Ezen megint csak nevettünk.
– Felveszem a nadrágomat most már… – jegyeztem meg a tűzhely elzárásakor.
– Mindegy már, ha eddig mutogattad, ne zavartasd magad! – vágta rá Timi.
– Így van, nehogy feszélyezzen így utólag! Inkább én is levetkőzök… – Krisztit ugyanúgy egy bő póló takarta, mint engem, azzal a különbséggel, hogy az övé lentebb ért, és alatta bugyit is viselt. Egy mozdulattal ezt a bugyit távolította most el.
– Ki ne lógjak a sorból… – Timi ledobta a sárga pizsama felsőjét.
Kriszti következett:
– Nem ér! Én maradtam legjobban eltakarva!
Kibújt a pólóból, és ott állt mellettem meztelenül.
– Imádom a pettinget! – jelentette ki Timi, és megszabadult a pizsama nadrágjától.
Már csak én maradtam beöltözve, úgyhogy letettem a pólómat, és úgy osztottam el három felé, igazságosan a kiadós adagnak ígérkező paprikás tojásrántottát.
– Ez nem petting, te! – oktatta a nővére. – Ez sztriptíz zene és tánc nélkül. Meg ne fázzatok a hülyeségtől!
– Mi csak téged követtünk a vetkőzéssel… – jelentettem ki.
– Engeeem? Hát ki bimbamozott először? – Érdekes, hogy neki is a harang jutott eszébe a jelenetről.
Csupaszon, és ilyen emelkedett hangulatban fogyasztottuk el a reggelit, illetve annak egy részét. A szalámihoz és egyebekhez már nem nyúltunk.
– Mosogatást nem vállalok! – szögeztem le időben, mielőtt ez a tevékenység igényként egyáltalán felvetődne.
– Aki… – kezdte Timi, és mindkét lány egyszerre elfutott. Kriszti szobájában értem őket utol, ahol megismertem a mondat további részét: – Aki utoljára marad a konyhában!
A mosogatót borító számos edény és evőeszköz mennyisége arra utalt, hogy ezt a mérkőzést gyakorta lejátsszák a mosogatás elkerülése érdekében, s az utóbbi időben mindig döntetlent értek el.
– Én eleve mondtam, hogy nem vállalom, úgyhogy nem vettem részt a versenyben… – Néztem a lányokat, ahogy elterülnek az ágyon.
– Ne törődj vele, pihenjük ki a reggelit! – mutatott maga mellé Kriszti.
Örömmel feküdtem a hátamra két izgató, meztelen csaj társaságában.
– Pihenjünk? – ámuldozott Timi. – Én nem fáradtam el… Pettingeljünk!
– Már megint ezek a parázna gondolatok! – Amikor nem láttam az arcát, Kriszta hangja alapján nem mindig tudtam megállapítani, mit mond komolyan, s mit nem.
– Nem te szoktad mondani, hogy azt szabad? – nevetett Timi.
– Megerősítem! – kapcsolódtam be az egyre érdekesebb társalgásba. – Én is hallottam már, hogy ilyeneket mondtál!
– Az csak vicc volt… – Kriszta hangjából most bizonytalanságot éreztem, ami egy pillanat alatt elmúlt, amikor gyorsvonat sebességével megérkezett húga válasza:
– Akkor pettingeljünk viccből!
Átvetette rajtam az egyik lábát, karját, és cicijeit az arcomhoz érintette. Kriszta, mintha meg akarna védeni, elkapta meredező szerszámomat, és a testemhez nyomta.
– Hohó! Hátha Timi bele akar ülni, ne zavarjuk meg ebben! – szóltam ki két cici völgyéből.
Timi a fülemhez hajolt és forrón suttogta:
– Mindent akarok, csak éppen a szexet nem… Érted? Minden belefér, élvezzünk…
Milyen egyformák! Akkor megint baráti örömszerzés következik, csak éppen ezúttal hármasban? – töprengtem magamban, miközben gyönyörködtem a két csodás testben, és élveztem, hogy osztozhatom közös élvezetünkben.
Akkora sürgés-forgás kerekedett a féktelenül tágas ágyon, mintha pár perc alatt akarnánk bepótolni esztendőnyi élvezet-kiesést. Ez rám – igaz, rövidebb intervallumra vonatkoztatva – igaz is lehetett: ébredés óta, kisebb megtorpanásokat leszámítva, álló helyzetben vártam az odaadás eljövetelét, amikor végre megfoghatom azokat a csábító ciciket, megnézhetem a kihívóan domborodó popsit, melyeket még nem ismertem, s amikor persze Kriszta mindeddig felületesen ismert, lélegzetelállító testét is birtokba vehetem… a meghatározott korlátok között.
Az ujjazást szerencsére mindketten örömmel fogadták – kéjesen merült el és bukkant fel újra meg újra 2-2 ujjam -, s azt is, ahogy dupla mennyiségű cicit és puncit kényeztethettem nyelvemmel felváltva. Testvériesen osztoztak farkam dédelgetésében, egymásra mosolyogva vagy stafétabotként átadva.
Közel két órán keresztül tartott a simogatós csata, amely véletlenül sem egymás ellen folyt. Nem tudom megmondani, ki hányszor győzött s indult újult erővel, én éppen második diadalomat arattam Kriszta popsiján, közvetlenül Timi kíváncsi tekintete közelében, amikor rövid pihegés után úgy döntöttünk: erre a reggelre ennyi élvezet jutott.
Timi kapkodva készülődött, de Krisztával mi is cihelődtünk – egymásnak örömöt okozó barátokból jó kollégákká átalakulva -, várt a közös munkahely.