Mindenki menyasszonya – szextörténet

– Aztán jó zalai nohát kaptál-e a szilvapálinka előtt? Tudod, olyan rózsaszínes, schillerest, kaparóst, vastag, fehér, gömbölyű üvegpohárban.
– Előtte, Tóni bácsi? Meg utána, meg közben! Csak épp a pohárban nem keverték össze, és a vőlegénynek mindenkivel koccintania kellett. Rettenetes volt!
– Bizony, az úgy szokás arrafelé. Egyetlen ellenszere van, jó, faggyús, büdös birkapörkölttel megágyazni neki. Akkor aztán mindegy mit iszol és mennyit.
– Egy idő után így is mindegy volt. A menyasszonytáncnál már a seprű támasztotta őt a falhoz. – nevetett Edit.
– El is lopták Editet, ami a népi folklór szerint nagy szégyen. – fűztem hozzá bűnbánóan.
– Gyerekkori barátaim tréfáltak meg. – szúrta közbe gyorsan újdonsült feleségem.
– Mit nem hallok Editke? Aztán legalább rendesen megtiszteltek azok a gyerekkori barátok?
– No de Tóni bácsi! – jött zavarba Edit.
– Ismerlek én téged. No meg a jó falusi lakodalmakat is, amikor idegen legény akar benősülni egy házhoz. – mosolygott Tóni bácsi mindentudóan.
Nem fogtam fel mondatainak súlyát, hiszen mit tudtam én még akkor Editről.
Számomra ő hosszú combú, alma mellű, csodás barna szépség volt, aki körül vibrált a levegő. Aki, bár távoli zalai faluból került a főiskolára, cseppnyi elfogódottság nélkül állt szóba bárkivel, és könnyed, táncos lábakkal lépdelt a pesti éjszakában. Szemének vidám szikráit pedig semmilyen éjszakázás nem tudta megtörni, a sötét karikák, a duzzadt, kiharapott ajkak csak karakterisztikusabbá, végzetesebbé tették az arcát. A fiúk cinkos pillantásait elismerésnek vélve kihúztam magam mellette, és büszkén hagytam, hogy Edit hozzám simítsa csípőjét.
Csak néha gyötörtek homályos sejtések, amikor zárva találtam ajtaját a koleszban, vagy csak egy cédula várt, két sorban odavetett mentegetőzéssel. De hát a lepke sem tudja, hogy a lámpa nem csak ragyogó, fényes, de éget is. Fenntartások nélkül örültem Edit vad és korlátlan szabadságának, izgalmas, színes ismeretségi körének. Szédülten hagytam, hogy magával vonjon kielégíthetetlen kíváncsisága féktelen játékaiba, és meg kell mondanom, soha nem csalódtam benne. Egyszerű szülei számára diplomás, egyetlen lányuk volt, minden büszkeségük tárgya és forrása, aki jó állást, lakást, férjet is talált a távoli Pesten, ahol ők életükben tán egyszer, ha jártak. Az otthon tyúkokat etető, tehenet fejő Editet valószínűleg meg sem ismerték volna az éjszakai 100 évesben, vagy a Bukarest szálló bárjában. De azt én sem sejtettem, hogy Editben nem két, hanem három lélek lakozik.
A kortalan – öreg Tóni bácsi, akinek beszámoltunk falusi lakodalmunk hányattatásairól, jobban tájékozott volt. Annál is inkább, mert ő is Edit különös – excentrikus baráti köréhez tartozott. Vagy inkább fordítva, Edit volt nagy becsben tartott virága Tóni bácsi gonddal ápolt rózsakertjének. Mert Tóni bácsi úgy volt a nőkkel, mint kertész a virágjaival. Soha nem tudott betelni illatukkal, mindig az új és új formák, színek, alakzatok kötötték le figyelmét. A hamvas szirmú, alig bimbózó gyereklányoktól, a lángolóan szétnyílt, régi bájukat hallatlan önfegyelemmel őrző, végzetes, vörös rózsa szépasszonyokig. Sőt, néha még egy-egy gyorsan elvirágzó, vadrózsa-cigánylány is feltűnt a villa kertjének bokrai között. Senki nem tudta, hogy Tóni bácsi honnan jött, miért nincs családja, vannak-e rokonai, miből él, és mivel üti agyon az időt naphosszat. Délutánonként angolra, franciára, olaszra oktatta különböző külkereskedelmi vállalatok hőn áhított álláshelyeit már elnyert, de épp elkötelezettségük okán többnyire csak oroszul beszélő kádereit. No meg előrelátó, gondoskodó szülők gimnazista gyermekeit.
– Erre parancsoljon! – hajolt meg könnyedén Tóni bácsi a 15 éves, farmeros gyereklánynak, és tökéletes úriemberként vezette be a szalonba, amelynek bútorai, szőnyegei halványan őrizték még a villa nappalijának régi fényét. Tanítványai a grammatikai szabályokon túl kultúrát, viselkedést, stílust, eleganciát is tanultak tőle. Esetleg mást is, mert a rossznyelvek szerint Tóni bácsi néha nem elégedett meg a szívéhez közel álló rózsák illatával. Ám én azt hiszem, inkább csak gyönyörködött bennük.
Akkoriban, a 70-es évek végén a Piért-boltok kirakatainak félreeső zugaiban már fel-feltűntek az első rózsaszín-szemérmes aktnaptárok. A Filmmúzeum már játszotta a Dekameront és a Canterbury meséket, de a cenzúra meg a mozigépész ollója nyomán többnyire csak az eszmei mondanivaló maradt a vetített kópián. Tudtuk, hogy létezik videomagnó, de a többség, még csak a Dániából csempészett Super 8-as pornófilm tekercsekhez juthatott hozzá. S persze ez a többség is szűk és nagyon zárt baráti köröket jelentett. Hát persze, hogy osztatlan elismerést keltettek Tóni bácsi 30-as, 50-es évekbeli fényképei és amatőr filmjei. El sem tudtuk képzelni ki és hogyan készíthetett ilyen felvételeket a sötét 50-es években. De Tóni bácsi csak mosolygott: “Az érzékeket nem lehet betiltani, és minél jobban elnyomják őket, annál erősebben dolgoznak.” – mondta.
Áhítatos rajongói voltunk Tóni bácsi titokzatos forrásokból táplálkozó régi és újabb gyűjteményének. A hatalmas kert, és a közepén álló villa pedig számos eldugott zugot kínált felajzott érzékeink kielégítésére, amit Tóni bácsi cinkos mosollyal még bátorított is.
De a tabuk nélküli, szabad beszélgetés, a legújabb, itthon még meg sem jelent regények, a bennfentes politikai pletykák, a pikáns viccek legalább olyan csábítóak voltak, mint a szex. Tóni bácsi villája intézmény volt a kiválasztott kevesek számára.
Neki számoltunk be az elkövetkezendő életünktől oly távoli és egzotikus paraszt lagzinkról, ahová igazi barátaink nem voltak, talán nem is lehettek volna hivatalosak. Úgy gondoltuk, nekik majd idehaza tartunk egy nagyobb méretű házibulit, “hivatalossá téve” előttük is egymáshoz tartozásunkat. De Tóni bácsi kitalálta gondolatunkat.
– No és mit szólnátok, ha …
Igaz, hogy második lakodalmunkra nem volt hivatalos a fél falu, és nem a hegyesre pödört bajszú, pirospozsgás násznagy rigmusai szabták meg a teendők és az ételek szigorú rendjét, de a nők körülményes készülődése egy cseppet sem volt rövidebb. Vali, Edit, Andrea és Tünde már délben felverték Tóni bácsi villájának csendjét, meg a rendjét is, lehet, az öreg már rég megbánta, hogy kedvenc rózsájának lakodalmat kívánt rendezni. Mi ugyan csak hatra voltunk odarendelve, de a lányok még csak akkor vonultak el öltözködni, és ez legalább másfél órát tartott. A háziasszonyi teendőket Tóni bácsi kérésére ellátó Vali időnként kijött, ellátott minket szendvicsekkel, aztán gondosan becsukva maga után az ajtót, újra eltűnt.
– Türelem, addig foglaljátok el magatokat! – mondta mindannyiszor.
Azért a különbség szembeötlő volt, a házi főzésű szilvapálinka helyett fekete és piros címkéjű cseresznyés üvegek sorakoztak az asztalon. A hűtőben szépen egymásra tárazott Sztalicsnaják lapultak, a kancsókban pedig Tóni bácsi Eger környéki pincékből beszerzett Medoc-ja és Leánykája piroslott meg sápadozott. Annyi pia volt összekészítve, mintha legalábbis legénybúcsút tartanánk, azt is három napost. Pedig tudtam, valójában inkább Edit leánybúcsúja ez, a társaság az övé, s én még igazán nem váltottam meg a belépőjegyet a villába.
Hát elfoglaltuk magunkat, amíg a lányok készülődtek, közben kezdtem magam úgy érezni, mint a zalai lakodalomban, nem tudtam már, a fejem zsibbad-e jobban vagy a lábam. De a többiekben is emelkedett a nyomás, mert Laci és Tamás mindenáron meg akarták kukkolni a menyasszony öltöztetését. Ezért felmásztak az ablak előtti cseresznyefára, mi pedig fogadtunk, hogy melyikük esik le előbb. Látni ugyan nem sokat láthattak, mert amikor cseresznyemagokkal kezdték lődözni az ablakot, a lányok rögtön behúzták a függönyt. Ráadásul a bevonulásról is lekéstek, mert tényleg nem tudtak lemászni a fáról.
Sokáig készülődtek, de az eredmény minden várakozást felülmúlt. A villa nappaliba vezető széles lépcsőjén először Vali jelent meg. A jó harmincas asszonyon, már akadt néhány felesleges kiló, de tagadhatatlanul a legjobb helyeken volt kipárnázva. Ő azonban csak bejelentette a menyasszonyt, lakonikus tömörséggel:
– Na, akkor most fogjátok meg az állatokat, nehogy leessen!
Leesett, mert Edit helyett megjelent Tünde, Tóni bácsi legújabb, 17 éves, még gimnazista tanítványa.
Besütött szőke hajjal, rózsaszín selyemben, koszorúslányként virágot hintve, legfeljebb 15-nek látszott.
Pimasz mosollyal pukedlizett, mint egy rosszcsont angyalka, és leszaladt a lépcsőn Tóni bácsi karjaiba, hisz Edit másként amúgy sem fért volna el a lépcsőn. Edit szélesen terülő, hófehér tüll szoknyája teljesen betöltötte a lépcső szélességét. Titok volt, honnan szerezték a ruhát. A széles szoknya felett dereka különösen vékonynak, megroppanthatónak tűnt. Az elől dúsan hímzett selyem felsőrész áttetsző tüllben folytatódott, ami a nyakán záródott, de vállait, karját szabadon hagyta. Kezén könyékig érő fehér csipkekesztyű, fényes, barna haján apró gyöngyökkel ékesített ezüst fejék. Az tartotta a hosszú, derekáig lógó fátylat. Az utána lépő Andrea még eligazgatta a ruha alját, aztán a királynő levonult.
Ma sem tudnám eldönteni, melyik volt az igazi esküvőnk, a zalai, vagy a pesti. Mindkettő tartogatott meglepetéseket. De akkor, Tóni bácsi szertartásos köszöntését hallgatva, úgy éreztem, ez az igazi.
Azért persze, itt Pesten is végig csinálták velünk az összes elképzelhető játékot, amit magyar lakodalmakon valaha kitaláltak. Az egy pohárból ivástól, az egy kanállal evésen keresztül az egy cipőbe bújásig, no meg a menyasszonyi torta szeleteléséig. De itt nem feszélyeztek a játékok, a vaskos tréfák és anekdoták a nászéjszakáról. A társalgás pedig az idő előrehaladtával amúgy is egyre felszabadultabb lett, már mindenki ugratott mindenkit, amikor Vali szót kért.
– Éjfél elmúlt, ideje, hogy menyecske legyen a menyasszonyból.
– Még mit nem, hogy most megint eltűnjetek másfél órára, mi!? – tiltakozott Kálmán.
– És a menyasszonytánc hol marad? – kérdezte Imre, mint egyetlen, a szükséges formaságokon már átesett házasember a társaságban.
– Engem táncoltass, ne a menyasszonyt! – feleselt vele Vali, a felesége.
– Nem mentek sehova! Tessék itt átöltözni! – élénkült meg Laci, aki eddig nagyon mély letargiában iddogált.
– Átöltözni, átöltözni! Lássuk a menyecskét, lássuk a menyecskét! – skandálták kórusban a férfiak, örülve, hogy a kifogyott tréfák után végre megint történik valami.
Tóni bácsi sejtelmes mosollyal, hajolt Vali füléhez, aki eltűnt, majd hamarosan egy ki tudja honnan előhalászott szakadozott zsomborral tért vissza, és harsány hangon jelentette be.
– Eladó a menyasszony! Eladó a menyasszony! – de zenét nem tett fel hozzá, hát a nappali közepére penderített Edit is csak állt, nem tudván, hogy is lesz ez most, de Vali helyesbített.
– Eladó a menyasszony, ruhája!
Meg volt-e előre beszélve ez a sajátos menyasszonytánc, nem tudom, Andrea és Tünde a piruló, vonakodó Edit mellé álltak, és hófehér, csupa fátyol menyasszonyi ruhájában megperdítették az ámuló férfiszemek előtt.
Tamás és Laci látták már Editet ennél kevesebb ruhában is, fogták és érintették őt már a maga csupasz és őrjítő meztelenségében is. Mégis az ártatlan, szűzies, fehér ruha, a napbarnított bőrön is jól látható pirulás, izgatóbbá tette őt, mint valaha. Edit izgalmát a menyasszonyi ruha mellrészének hullámzása jelezte, vállgödrében nyugtalanul lüktetett a verőér, keze jól láthatóan remegett, hiába igyekezett azt szoknyájához szorítani. Andrea cinkos pillantást vetett a fal mellett álló Valira, és végigsimította feleségem barna haját, karcsú nyakát, a ruha által szabadon hagyott gömbölyű vállát. Szembefordította velünk, és lágyan hátravetette az Edit fejdíszéről hosszan lecsüngő áttetsző fátylat. A menyasszony másik oldalán Tünde állt riadtan, még nem engedte el Edit kezét, de a lába már menekítette volna. A tapinthatóvá vált csendben ő is megsejtette, mi következhet, s az éhes férfiakon körbepillantva Tóni bácsi mellé menekült, aki megnyugtatóan zárta tenyerébe a kezét.
– Eladó a menyasszony! – törte szét a csendet Vali.
– Soha nem voltál még ilyen szép. – hallottam Kálmán rekedt hangját.
Ötszázas hullott az odaperdülő Vali zsomborába, és Andrea keze nyomán repült a könnyű, átlátszó tüllszoknya.
– Ó, hát hány van rajta? – morajlott fel a csalódott férfisereg.
A szoknya ugyanolyan széles harangként borította Editet deréktól lefelé, mint az előbb. De a bankók, s a szoknyák szaporán hullani kezdtek, a játékba gyorsan beletanuló Edit minden pördülésénél magasabbra emelkedett az egyre könnyebbé váló ruha. A kutató pillantások pedig egyre többet képzeltek a kivillanó, izmos vádlik, telt combok fölé, közé. Az utolsó, vékony tüllszoknya azonban feszes, szűk, fehér selyem alsószoknyát rejtett.
Edit kerek feneke láttán bárhol felhördültek volna, most azonban furcsa csend lett. A kissé előrebukó vállú, lehajtott fejű, félmeztelen menyasszony látványa felkavaró volt. Azt hiszem, mindenki úgy érezte, mintha valami szégyenletes dolgon kapták volna. Hiába tudtam, hogy mosolygós, barna évfolyamtársnőm áll előttem, aki sem kapcsolatunk előtt, sem alatt, nem élt önmegtartóztató életet. Mégsem haboztam egy percig sem, hogy feleségül vegyem. Aki soha nem rejtette szépségét senki elől, aki adakozó volt de ezért nem lehetett rá haragudni.
De az ártatlanság, tisztaság, fehérség attribútumaival felruházott, és azoktól félig megfosztott menyasszony ott hallatlanul izgatónak, egyben végtelenül megalázottnak tűnt. Valami ilyesmit érezhettek a többiek is, mert senki nem nyúlt a pohara után, abbamaradtak a tréfák, Tünde rémülten ült Tóni bácsiba kapaszkodva, amíg Andrea megszabadította feleségemet a ruha felső részétől is. Az áttetsző, finom, csupa csipke melltartót még soha nem láttam rajta. Mint később megtudtam Tóni bácsi nászajándéka volt, dekadens, tiltott kapitalista termék a vasfüggönyön túlról. A kosár csak alulról ölelte, tartotta Edit alma melleit, a sötéten barnálló, izgatott bimbókat már szabadon hagyta. A fehér csipke és melleinek nap nem látta fehérsége, szemben a meleg júniusban már lebarnult nyakával, vállával megint a tiltott leselkedésen való rajtakapottság érzetét keltette. Amikor végül a selyem alsószoknya is lehullott, egy emberként szakadt ki belőlünk a sóhaj. A melltartóhoz tartozó apró bugyi izgatóbb volt, mintha semmi nem lett volna rajta. Mintha az egész nadrág a szélén végigfutó keskeny csipkedíszből állt volna. A leheletvékony anyag leszorította a vadul burjánzó szőrszálakat, rásimult Edit nagy, erős szeméremajkaira. A biztos kényelmetlen körömcipő megfeszítette lábát, amúgy is izmos combjait a fehér harisnyában. Csipkés bugyiban, melltartóban, állt előttünk a lefátyolozott menyasszony.
Soha még ilyen kívánatosnak nem láttam Editet, mint akkor. Dermedt csend volt, mindenki, a lányok is csak a látványt itták magukba. Vali, a már mindent próbált nősténytigris sután tartotta a zsombort, Andrea úgy maradt, guggolva Edit mellett, ahogy az alsószoknyát lesegítette róla utoljára. Senki nem merte megtörni a varázst. Nem tudta, mi lenne az a szó, az a mozdulat, ami nem otromba, durva, közönséges és mégis továbblépve feloldja a már-már elviselhetetlen feszültséget.
Edit bugyiján mindenki által láthatóan nedves folt kezdett terjedni. Úgy éreztem, fel kell állnom, a karomba ölelve átmenni vele valamelyik szobába, beteljesíteni mindenki által látható vágyát. S így megfosztani őket a lefátyolozott menyasszony, lüktető, meleg ölének, duzzadó, kemény mellének látványától. Csak egy pillantásra vártam Edittől, egy bíztató szemvillanásra, hogy vigyem már, hogy rám vár, nekem mutatja kívánatos testét.
A csend elviselhetetlen feszültséget idézett fel bennem. Gyűlölöm a csendet.
Gyerekkoromban gyakran nem tudtam, mit követtem el akaratlanul. Bűneimre csak anyám hallgatása figyelmeztetett. Napokig tudott hallgatni, némán, szűkre szabott mozdulatokkal irányított, elém tette az ételt, leszedte a tányért, vagy mutatott a fürdőszobára, figyelmeztetve teendőimre. Hallgatása minden büszkeséget kiölt belőlem, megalázkodva találtam ki újabb és újabb bűnöket, de soha nem tudtam meg, melyik volt az, amelyik haragját kiváltotta. Mert mindenki bűnös, ameddig ártatlanságát be nem bizonyítja. De a hosszú vezeklés után édes volt a megbocsátás, amikor egy bíztató mosollyal magához hívott, az ölébe vett, és halkan duruzsolva a fülembe súgta: “Ugye, nem csinálsz ilyet többet?” ezért a fülemet simogató meleg leheletért mindent megígértem.
De most hiába vártam Edit bíztató pillantására, mosolyára. Lassú, fáradt tekintete nem engem keresett. Hát tudtam, várnom kell még, de a varázst valakinek meg kell törnie.
Edit Tóni bácsi szemét kereste könyörgőn, reménykedve, és talán némi büszke diadallal. Az öreg nehezen tápászkodott fel kedvenc foteljából, két tenyerébe fogta Edit arcát, gyengéden szájon csókolta.
– Vigyétek, öltöztessétek fel! Mert amikor visszahozzátok, már végérvényesen Józsefhez tartozik. – nézett Imrére, a korelnökre, rajta kívül a társaságban.
A tekintetek, melyeknek fókuszában eddig Edit állt, most összezavarodtak. Tóni bácsi érzéke a drámai jelenetek iránt tökéletes volt. Senki nem mert nézni, senkire. Vali a zsomborban heverő bankjegyekre meredt, amíg férje ellépett mellette. Kálmán félszeg mosollyal kerülte ki guggoló barátnőjét, és alig merte megfogni Edit kezét. Én pedig akár a fejemre is állhattam volna, mert felém még véletlenül sem nézett senki. Lehet, hogy furcsa, de nem Editet láttam, hanem hihetetlen élességgel a guggoló Andrea combjai között világító fehér bugyit bámultam. Amíg Andrea egyszer csak felugrott, és harsány “Még mit nem!” kiáltással iramodott Editék után, majd feldöntve Tamást és Lacit, akik épp lehajtott fejjel oldalogtak el Tünde mellett. A feszültség egy pillanat alatt szertefoszlott, Vali levágta a zsombort.
– Erről nem volt szó Tóni bácsi! – villogó, féltékeny szemmel nézett az ajtó mögött eltűnt férje után.
Csak Tünde ült még mindig dermedten, ahogy Tóni bácsi otthagyta, és a szőnyeg mintáit bámulta a lába előtt. Az öreg mosolyogva simított végig Vali felháborodástól kipirult arcán.
– Miért van az, hogy a nők képtelenek elviselni, ha valami nélkülük történik?
Aztán nagy pohár hideg vodkát nyomott a kezembe, és mellém ereszkedett a díványra.
– Nem szabad csalódottnak érezned magad! Ismered Editet, nagy bátorságra vall őt feleségül venni. Biztos számot vetettél azzal, hogy ő olyan, mint egy működő vulkán. Élvezheted áldásait, de ha kitör, feléget, felperzsel maga körül mindent. Aztán megnyugszik, és újra szőlőskertekkel, gyümölcsösökkel lehet koszorúzni. Jó feleséged lesz, ha képes vagy elfogadni ezt a tulajdonságát. S te erős ember vagy, tudod, hogy a bőkezű, adakozó nők … – és csak mondta, mondta, duruzsolta, míg odabent a szobában …
Nem mondom, hogy nem éreztem csalódottságot. Persze azt mindig tudtam, hogy Editet nem lehet kisajátítani. De úgy gondoltam, vadászataira ezen túl én is elkísérhetem, és osztozhatok féktelen örömeiben. Valami akaratlan vétek lehetett, ami miatt Edit megfosztott a szomszéd szobában tomboló nászéjszakától?
– Na, menjünk mi is! – emelkedett fel egyszer csak Tóni bácsi.
– Azért nekünk sem kell unatkoznunk. – fűzte még hozzá, és Vali úgy nyalta meg a szája szélét, hogy biztos voltam benne, legszívesebben itt helyben elfogyasztana minket.
Csak Tünde üldögélt bátortalanul, magába roskadva.
– Gyere te is Tünde! Te sem maradhatsz ki mindenből. – fogta meg a kezét Tóni bácsi.
Nem tudom, hány év lehetett közöttük, negyven biztos, egy egész emberöltő. A sötét öltönyös, enyhén görnyedt, ősz férfi, s a habos – fodros koszorúslányruhába öltözött Tünde úgy álltak egymás mellett, mint egy régi fénykép: nagyapa a Városligetbe viszi unokáját, vagy első bálozó kislány szigorú családi felügyelet alatt. De most másról szólt a dolog, és a szeles, mindenhez értek, mindenbe beleszólok Tünde megrettenve hallgatott. Érezte ezt Vali is, mert belém karolva a gyereklány felé küldött bátorító mosolyt.
De Tóni bácsi nem fölfelé vezetett minket a széles lépcsőn a hálószobák felé, hanem ki a verandára, aztán a sötét, csillagfényes kertbe. A széles, magas, vasrácsos ablakon át beláttunk a kivilágított szobába.
A piros, babos, gondosan vasalt menyecskeruha a szék támlájára készítve érintetlenül várta a menyasszonyt, aki ugyanúgy fátyolban, harisnyában és fehérneműben mindenkinek kitárulkozva hevert a széles ágyon, ahogy elváltunk tőle. Még a leheletnyi bugyit sem vetették le róla, bár az láthatóan nem akadályozta a férfiakat semmiben. Az agyonázott vékony anyag, s a nedves foltok Edit hasán mutatták, valaki már szerette őt. Imre, mert ő ült egy szál kigombolt fehér ingben Edit fejénél, aki vékony ujjaival játszott a nedvesen csillogó, félig már puha hímvesszővel.
– Kár, elkéstünk! – súgta a fülembe Vali.
Gondolom, ő a férjét szerette volna látni Edit “asszonnyá avatásán”, de elkésésről szó sem volt. Odabent Andrea, aki eddig Kálmánt készítette fel a feladatra, kisiklatta szájából a nagyra nőtt vöröslő dorongot, és félrehúzta Edit visszacsúszott bugyiját.
Az indiai szerelmi művészet tankönyve, a Káma Szútra, méret szerint is osztályozza a nőket és a férfiakat. Nos Edit méretei lélegzetelállítóak, még szerencse, hogy a legkisebb érintésre is érzékeny, mert őt betölteni szinte lehetetlen feladat.
Kálmán is könnyedén siklott be, s Edit lehunyt szemmel, mozdulatlanul fogadta rohamait. A világító fehér harisnyás combok, A lehunyt szemmel fekvő menyasszony arcát félig eltakaró fátyol, a fekete öltönyben várakozó Tamás és Laci nyitott sliccéből feléje szegeződő falloszok látványa több volt, mint amit nyugodtan el lehet viselni. Erkölcsi gyávaság lenne nem elmondani, hogy a látvány felizgatott. A fiúk a legnagyobb gyengédséggel nyúltak Edithez, az egész jelenet mégis a perverz megalázottság érzetét keltette. Kálmán nem is bírta sokáig, egy hördüléssel kitépte magát, és áradása olyan bőséges volt, hogy még Edit nyakán, vállgödrében is eltévedt spermacseppek csillogtak.
Tünde szapora légzését hallottam magam mellett, aztán egy tapogatózó kezet éreztem a nadrágomon. Meglepetéssel vettem tudomásul, hogy Tóni bácsi az, aki egymás után pattintja ki sliccem gombjait, szabadítja ki farkamat az alsónadrágból, aztán Tünde apró, puha kezét szorítja rá. Óvatosan mutatta neki, mit csináljon, így ketten simogatták vadul lüktető szerszámomat. Vali nyitott szájjal vette a levegőt, egyik kezével könnyű nyári ruháját emelte fel, a másik a bugyijába mélyedt, de közben le nem vette volna szemét a szobában játszódó jelenetről.
Tamás és Laci már a koleszban is élvezték együtt Editet, most sem akart egyikük sem második lenni. A bugyijától immár megfosztott menyasszony előredőlve lovagolt Tamáson, betakarva mindkettőjüket a hosszan lelógó fátyollal. Laci úgy ügyeskedett, hogy hátulról férjen Edithez. Mintha szendvicsbe fogták volna, de ismerve Editet, sejtettem, másról van szó. Ilyen kitágult állapotban ő képes volt két szerszámot is a puncijába fogadni, a fiúk egyszerre izgathatták egymást és Editet.
Az ágyon hullámzó jelenet Andreára sem maradt hatástalan, az egyik fotel támlájára hajolva kínálta magát, s bár méretekben nem vetekedhetett Edittel, fehéren világító kerek popsija, a combjai közül előtüremkedő szőkésbarna pihék nagyon is csábítóak voltak. Vali felszisszent mellettem, amikor odabent Kálmán előzékenyen az ő férjét engedte barátnője mögé. Hiába, Kálmán sosem volt féltékeny fajta, az ágyon himbálózó Laokon-csoport pedig jobban izgatta a fantáziáját. Némi nehézséggel felkapaszkodott hozzájuk, és Tamás feje mellé térdelve Edit szájának kínálta magát.
Vali egyetlen mozdulattal tépte le magáról bugyiját, állát az ablakpárkányra támasztotta, két kézzel megragadta a vasrácsot, és széles, asszonyos fenekét fordította felém.
– Gyere, már! Mire vársz? Nem látod, mit csinálnak a feleségeddel?
A bosszú sajátos fajtáját űzzük mi most, gondoltam, amíg behatoltam jókora fenekéhez illő, öblös puncijába. De Vali elégedett morgással vette tudomásul az ütemes csattanásokat, tán még azt is kiszámolta, hogy ugyanazt az ütemet követjük – e, mint odabent a férje Andreával. Tünde ámuló szemmel lépett közelebb hozzánk. Nem tudta, mit nézzen, az odabent lassan a csúcshoz közelgő orgiát, vagy idekint a csípőjét vadul tekerő, hangosan élvező Valit.
Tünde alig ivott az éjszaka, azt hiszem, ő mindvégig józan maradt, mi viszont bőségesen poharaztunk, s Edit vetkőztetése, majd “nászéjszakára” vitele minden gátlást feloldott bennünk. Így lehetett, hogy amikor az egyébként mindig tapintatos, kedves Vali megérezte Tünde bátortalanul simogató kezét terjedelmes tomporán, hátranyúlt, és minden teketória nélkül a combjai közé húzta azt.
– Ott simogasd kislány, nyugodtan bedughatod az ujjadat is! Csak figyelj, és tanulj! – mondta rekedten, durván.
A szobában Edit fürdött a három fiú spermájában. Nem ők vettek észre minket először. A fotelra hajoló Andrea, s az ablakba könyöklő Vali pillantása fúródott egymásba. Aztán Imréé az enyémbe. Amikor észrevett minket, széles mosolyra nyílt az ajka, s nyitott tenyérrel nagyot csapott Andrea fenekére.
Nevettem, és válaszul én is elkezdtem előbb óvatosan, aztán egyre nagyobbakat csapva fenekelni Valit. Az egymásnak válaszoló csattanások keltették fel a többiek figyelmét. A fiúk Andreát és Imrét állták körül, nevetve bíztatták őket. Edit letépte fátylát, ami eddig mindent kibírt, megtörülgette maszatos arcát, combjait, és kitárva az ablakot nekem szurkolt.
Egyszer csak azt vettem észre, hogy az ablakpárkányra támaszkodó Vali széles, puha hátán kivehetővé válik a bikini felső részének világos csíkja. Hajnalodott.
Utólag felmerül bennem, vajon Tóni bácsi valóban így gondolta-e? Tudta-e, mi fog történni? Akarta – e, hogy Tünde is köztünk maradjon, vagy játékos hajlama őt is megtréfálta, s csak sodródott az eseményekkel.
Akkor már hiába próbálta elvonni onnan a 17 éves kislányt. Hát csak óvón átfogta a vállát, és hagyta, hogy még utoljára Tünde kezébe helyezzem szerszámomat, és egy rándulással a tenyerébe élvezzek.