Moziszex: Molnár Piroska és Czene Csaba Taxidermia 2006

Nyomatékosan kérjük az érzékeny lelkű vagy vegetáriánus olvasóinkat, hogy ne nézzék meg a videót, mert megfeküdheti a gyomrukat ez a hússzagú, disznózsírban tocsogó képi világ. Itt nincs kecmec, mellébeszélés, finom utalás, csak egy nagy lavór nyers hús és annyi szabadjára engedett vágyakozás, amitől talán még a sokat látott Kelemen Anna is zavarba jönne. Zseniálisan adja meg a jelenet alaphangulatát, ahogy főhősnőnk  Molnár Piroska vágytól elcsukló hangon keringőre hívja nem kevésbé vonzó partnerét Czene Csaba: „Vakargasson, Morosgoványi, vakargasson!” Lehet ennél plasztikusabban kifejezni, ha valaki egy kis malackodásra vágyik? Ugye nem.

Tartalom: Három történet. Három kor. Három férfi. Nagyapa, apa, fiú. Egy tisztiszolga, egy élsportoló és egy preparátor mester. Az egyik szerelemre vágyik, a másik sikerre, a harmadik halhatatlanságra.
A nagyapa fantáziál; lázas képzeletével fűti be magának fagyos kis kamráját a hideg téli estéken. A megtermékenyítő erejű képzeletnek semmi sem szab határt. Az apa zabál, négy évig volt szekcióelső az Édesiparban. Mártott ostyában egyenesen verhetetlen, 2,98 az egyéni rekordja (csak úgy viszonyításképpen, az Igor Vosztongonov 3,21-gyel lett Európa-bajnok Szófiában). A fiú állatokat töm ki. Másfél kilóval született. Most másfél perce sincs hátra. Valami olyasmire adta a fejét, amire még soha senki.
Kronologikus szerkezetű film Parti Nagy Lajos novellái alapján. Hőse egy család három egymást követő generációja. Sorsuknak alakulása egyfajta szubjektív történelemkönyvként tárja elénk a XX. század második felének legjellemzőbb életérzéseit. A történet mesélője a család legfiatalabb tagja, Lajos. Valójában az ő egyéni, és nem minden torzítás nélküli nézőpontjából ismerhetjük meg elődeinek mindennapjait. Szürreális látomások és történelmi tények elegyednek torz valóságszilánkokká, kificamodott igazságokká, groteszk érzésmozaikokká történetében, létrehozva ezzel egy olyan világot, amely leginkább Garcia Marquez regényeihez hasonlítható, ám jellegzetesen kelet-európai, jellegzetesen magyar.
Kritika: Égő, faggyúval bevont fallosz lángol a hideg faházban. 1944 telén a magányos, enyhén szellemi fogyatékos Morozsgoványi közlegény onanizál a sötét, hideg éjszakában. Genitáliája tüzet hány, mint az ördög ostora.
Markáns kezdés. Az ember vagy elborzad, vagy felnevet, megszabadulva a hirtelen sokktól. Innen a gyomor görcsbe rándul, és nem enged ki a film végéig.
Gálfi groteszk vizuális utazásra hív minket. A Taxidermia nézője már az első pillanattól fogva sejti, hogy itt bizony olyan élményekkel gazdagodik, amelyeket sosem fog elfelejteni. Parti Nagy Lajos novellafüzéreinek (Hullámzó Balaton) filmadaptációjával állunk szemben, amely mentes az irodalmi feldolgozások közhelyeitől. Semmi papíríz, hosszú, helyzetelemző narráció. Ehelyett mozgóképes költészet van jelen. A legékesebb bizonyítéka az effajta filmkészítői magatartásnak, amikor a vers, vagy akár a zene ritmusához hasonlatos ütemben libikókázik a kamera egy fateknő alatt és fölött. Az élet körforgását, a születést és a halált, a disznótort, a mosakodást a Taxidermia képes egy jelenetben megmutatni. Minden fontos rítus ebben az óriási kelesztőben zajlik. Nagyszerű ötlet és szemkápráztató vizuális megoldás. A film egyedülálló kísérlet. Valamit úgy elmondani, ahogy arra csak a filmnyelv képes. Talán ebben rejlik Pálfi és állandó segítőtársa, a látványvilágot dirigáló Pohárnok Gergely operatőr titka. A Hukkle óta megtett út tovább érlelte az alkotók bátorságát, egyéni vízióját. Akkor egy mikro- és makrovilágot bemutató, első blikkre természetfilmnek álcázott, szeretnivaló falu- krimit láthattunk, amely fellebbentette a fátylat a nadragulyafőzettel sorozatgyilkossá avanzsált parasztasszonyok mindennapjairól és férjeik groteszk haláláról. Mára Pálfi és csapata nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint a XX. század történései emberi sorsokon és kálváriákon átívelő, fantáziadús korrajzának elkészítését. A vállalkozás sikerrel járt, amit többek között a 37. Magyar Filmszemle fődíja is példáz.
A szerepválasztás telitalálat: Czene Csaba a nyúlszájú, pedofil-nekrofil nagyapa; Trócsányi Gergely alakítja a triplatokájú, néhol erősen ostoba, olykor kutyatekintetű evőbajnokot, Marc Bischoff hullafehér arcú, albínó preparátorként és embriókulcstartó-készítőként jelenik meg: ők a három generáció kísérteties alakjai, míg az idős Kálmán szerepében Máté Gábor remekel. Elhízott bálnateste és elfolyó jelleme a Csillagok háborúja Jabbáját idézi. Az idős Kálmán úgy tolja be sztaniolpapírostul egymás után a Bajnok szeleteket, mint a habtestű űrlény a békákat. Ebben az embernek már nem nevezhető véglénynek a megteremtésében Pohárnok Iván maszkmesternek jutott a munka oroszlánrésze. A végeredmény bámulatos: a figura mintha a Csillagok háborúja bábjait gyártó Industrial Light & Magic, vagy A Gyűrűk Ura maszkjait készítő Weta műhelyéből bukkant volna elő – talán egyedül a hasa sikeredett kissé gumiszerűre. A látvány tekintetében Asztalos Adrienn olyasmivel állt elő, amely Jeunet és Caro (Delicatessen, Elveszett gyerekek városa) világával és vizualitásával vetekszik. A díszletek mellett Hollywood becsületére váló CGI effektusok is készültek, amelyek nem magamutogatásként, otrombán önmagukban, önmagukért vannak jelen, hanem a lehetetlent, a nem láthatót, a képzeletet hivatottak megidézni. A Hukklével bizonyított KGB cég animátorainak munkája a film pár lélegzetelállító jelenete. A zenei világ megteremtéséért Amon Tobin, míg az audiális, fenyegető atmoszféra kialakításáért Zányi Tamás hangmérnök felelt. Olyan problémákkal kellett megbirkóznia, mint az ultrahangfelvételen keresztül bálnabőgésszerűen morajló kisbaba hangja, vagy éppen egy jó kétliteres hányás csobogása a Balaton vízében – Parti Nagynál mezeien „nullázás”. Egyszóval a már-már beteges maximalizmus hatja át a stáb munkáját, ami kishazánkban ritka, mint a fehér, vagy a rózsaszín holló.
Ez az apák és fiúk útjáról szóló mozi nem családregény, sokkal inkább tudatutazás. Az emberi sorsokon átívelő történetfolyam maga az útkeresés. A folyton önkielégítő és szeretetéhségben szenvedő Morozsgoványi, aki a boldogságot keresi; utódja, Kálmán, a víziló-izomzatú evőbajnok, akit a haláláig csak a hírnév foglalkoztat; és fia, a nyüzüge, beesett szemű Lajoska, aki a halhatatlanságot célozza meg mint élő-ember preparátor – mind-mind valamit hajtanak, valami mozgatja őket, és mind elbuknak. Hát nem erről szólt a XX. század magyar történelme?
Talán Huszárikrik Szindbádja óta nem volt ilyen pontos irodalmi adaptáció, amely filmnyelvi újításokkal is elő tudott állni. (Gondolok itt a madárfenék szemszögétől a padlón keresztül haladó-libikókázó kamerán át a zsigerekbe hatoló szikéig.) Pálfi jó tíz éve készült Hal című rövidfilmjében is fellelhető volt ez a szemérmetlenül éles világlátás. A nézőt már akkor megragadta az átgondolt, lehetetlent nem ismerő képi megoldások áradata. Snitt a hal szemszögéből, az akváriumból, a háttérben szexelő kofával, vagy például a Hukkléban a szörnyként a kisbékára támadó harcsa képe – ez a lírai világlátás jellemző leginkább az eddigi filmjeire. A Taxidermiáról még sokan, sokféleképpen fognak beszélni és vitatkozni. Természetesen nem kell, hogy mindenkinek tetsszen a film naturalizmusa, de jó lenne, ha nem szemellenzővel ülnének be a vetítőterembe a nézők: annyi álművészfilm készül évente, itt az alkalom, hogy megpillantsuk parányi palettánkon ezt a színes foltot.
Morozsgoványi, Balatony Kálmán és Lajoska történetén keresztül bepillanthatunk a XX. század groteszk magyar valóságába. Utunk szodomizált disznókon át, nagy kaviárzabáló versenyeken és élőember-preparátorokon át vezet. A Taxidermia az életet olyan perspektívából mutatja, amelyet e filmes kereső nélkül talán sosem látnánk meg.
[Videók]