Nemsokára kötelező dugás

Már egy hónap sincs hátra, és elérkezik február 14., amikor rózsaszín szívecskék árasztják el a virágosstandokat, de még az ábécék pénztárait is. Szívecskés fényképkeret, szívecskét szorongató kedves plüssmackók, vörös rózsa, kupidók, giccs-giccs hátán. Na, meg azok a piros csipkecsodák, amik ott lógnak minden valamirevaló fehérneműbolt ajtajában. Pont ezek adják ennek a cikknek is a kiindulópontját.
Ahogyan a nagy átlag szerint nem igazán szerelmes az a férfi, aki ezen a napon nem ad kedvesének legalább egy tucat vérvörös rózsát, valami ékszert vagy apró csecsebecsét, és nem viszi el vacsizni, úgy nem igazi szerető az a nő sem, aki mindezek után nem csábítja el harisnyatartóban kedvesét… Hogy már az előre betanult sztriptízről ne is beszéljünk, hiszen ebből sincs hiány: a neves rúdtánciskolák már bevett gyakorlatként hirdetik meg gyorstalpalóikat a szerelmesek ünnepe előtti hónapokban. A fehérneműüzletekbe pedig kiteszik a (feltételezzük, hogy a Mikulás-szezon után megmaradt, fehér pamacsoktól megfosztott) piros csipkekölteményeket. Az ezeket reklámozó plakátok pedig mindenkinek azt sugallják: te is ilyen szexi leszel, mint a képen látható modell/a te csajod is ilyen szexi lesz, mint ez a szupermodell – feltéve, ha megveszed az adott darabot.
A szexshop az, ahol évről évre változatos erotikus ajándékot kaphatunk, új témákra is motivációt. Pl. szadómazó játékok, nővérkés szerepjáték, férfi nő szerepcsere felcsatolhatóval.
Mintha február 14. lenne az az éjszaka, amikor minden nőnek kötelezően szexistennővé kellene változnia. De miért is? Mert az elterjedt és elvárt séma szerint ha van gyertyafényes vacsi, ajándék, ékszer, virágok, akkor a csipkecsoda, a sztriptíz és zárásképpen a kötelező kufirc sem maradhat el. De mi van, ha éppen akkor nincs kedvünk harisnyatartót és mídert húzni és kéjesen ropni a nappali közepén? Miért ne tehetnénk ezt meg akkor, amikor kedvünk van? Mondjuk február 15-én vagy 16-án? (Persze ha esetleg ezzel az elcsépelt ünneppel kapcsolatban még egyes csajoknak vannak olyan álromantikus elvárásaik, hogy vacsora és virág, akkor ne csodálkozzanak, ha kedvesük is számon kéri a jeles nap alkalmából neki járó showműsort.)
A kufirccal semmi baj, az előtte álló jelzővel, amit a világ aggatott rá, már annál több. Kötelező kufirc, mert milyen szerelmes pár az, aki nem bújik össze ezen a jeles napon?! A kötelező Valentin-napi kufirc ugyanolyan abszurd, mint a kötelező szilveszteri bulizás – az ember rágörcsöl, mert mivel mindenki fantasztikusan és frenetikusan érzi magát szilveszterkor, nekünk is úgy kell, de ha lehet, még jobban. Legalábbis a reklámok, a plakátok mind-mind ezt szeretnénk elhitetni velünk. Azt a buta illúziót, hogy Valentin-nap éjjelén a legtöbb nő a legújabb fehérnemű-szettjében táncolja be magát a hálószobába.
Pedig a szeretkezésben pont az önfeledtség, a spontaneitás, a lazaság a szép. És mit csinál az ember? Mit csinál a társadalom (vagy a reklámszakemberek – ez még nem tisztázott)? Keretek, szabályok és elvárások közé szorítja a szexet. És hiába próbálja meg az ember elfelejteni például a Valentin-napot, egy szívecske a közértben vagy egy vörös bugyit viselő modellány valamelyik plakáton biztosan szembejön vele, és kész, bumm, bevillan.