Női függőség és pánik

Az új évezred nője kilépett a hercegnő cipellőből: függősége nem takargatnivaló szégyenfolt immár – mint az angyali Marylin nyugtatóhasználata -, hanem védjegy. Az ösztönvezéreltség és az alávetettség, a „bevállalósság” és egyben a szükségszerű bukás szimbóluma.

A mértéktelen anyagozás és/vagy piálás mellett a függőségek másik típusát az úgynevezett viselkedési addikciók jelentik. A plázaszagnak ellenállni nem képes, a hónap utolsó két hetét száraz bureken és vízen tengető vásárlásfüggő titkárnő, az arctalan internetes szexcsetre kattant, ám a valódi kapcsolatoktól rettegő elvált asszony, vagy a napi négy-öt órát az izomzatuk kidolgozásával töltő edzőterem-addikt csajok esetében – bár a forma más és más -, ugyanazt a közös tartalmat fedezhetjük fel.

Bizonyos viselkedések akkor is folytatódnak, ha az illető már ráébredt arra, hogy a pokol tornáca felé araszol (mert a munkamániája miatt a huszadik pasija int be neki, a rulett elvitte a lakbérhátralékot, vagy a rendszeresen kitépázott hajcsomók hiányában lassan Gusztávra kezd el hasonlítani).
A megállj-ra való képtelenség, az „önjáró”, a tudatos irányítás alól kikerülő viselkedések felvetik a kérdést: mennyire vagyunk urai a saját életünknek, illetve mennyire vagyunk otthon önmagunkban. Úgy tűnik, hogy a mostanság divatos megbetegedések egyre inkább aláássák az akaratba és az önkontrollba vetett hagyományos hitet, és a megbokrosodott vágyaknak tökéletesen kiszolgáltatott embertípusnak vetnek babérkoszorút.

A „megbolondult” és irányíthatatlan test kerül egy másik divatos pszichés betegség, a pánikszindróma centrumába is. A roham során a betegeknek olyan érzéseik vannak, mintha „nem velük történne mindez”, mintha a végtagjaik teljesen idegenek volnának, és nem az ő testükhöz tartozó karok hadonásznának segítségért. A lassíthatatlan tempóban zakatoló szív, a befolyásolhatatlannak hitt, kapkodó levegővétel tovább erősítik a hitet: „Valami szörnyűség történik, ami felett nincs hatalmam többé!” (ettől a gondolattól viszont tovább súlyosbodnak az említett tünetek).
A leggyakoribb pszichiátriai kórképek, úgy tűnik, a kontroll kérdése köré csoportosulnak. Az éhségünket nyeldekelve, hiperfegyelmezetten csipkedünk a biosalátából, az asztal alatt rángó lábunkat lefogva rámosolygunk az éppen a kirúgásunkról ordibáló kisfőnökre, de századszorra sem vagyunk képesek abbahagyni a cigizést, a körömrágást és a gázcsapellenőrzést. Egyfelől extrém szűk karámba tereljük magunkat – például nem vállaljuk fel, ha sérelem ért, ha ellentétes véleményen vagyunk stb. -, más területeken viszont képtelenek vagyunk határokat húzni és kereteket rajzolni. Nyilván így is létrejön egyfajta egyensúly, de kérdés, hogy lehetne-e kicsit kényelmesebb és testhezállóbb a balansz.