Norinaga Akira – Gyűszűvirág

Az ember hamar összeismerkedik teste démonaival. Én sem voltam kivétel alóla. Iskolába jártam még, de az eszem a lányok körül kalandozott.
Persze tudtam mindenfélét, amit sihederfővel a fiúkról meg a lányokról tudni lehet – elvben. Elvben mindent pontosan tudtam. Ám amikor elértek az éjszakai megömlések, úgy éreztem, hogy rémületes dolog történt velem. Holmi szégyenletes, jóvátehetetlen dologba keveredtem. Nem értettem, hogyan. Akkoriban hosszabb ideig tartott az út az iskolából hazafelé. Megnéztem minden lányt-asszonyt, valahány az utamba akadt. Mit mondjak – rengeteg tetszett közülük. Némelyiket egyenesen csodálatosnak találtam. Láttukon a farkam mereven, szemérmetlenül dagadozott a nadrágomban. Egyszer-másszor nyomába eredtem valami csodálatos szépségű nőnek. Bámultam, akárcsak furcsa titokzatos istenséget.
Nyomkövető kalandozásaim rendszerint azzal végződtek, hogy csodálatom tárgya befordult egy piszkos kapualjba. Többnyire rövidebb-hosszabb ideig ácsorogtam az utcán, hátha előkerül.
Egyszer sem került elő. Előbb-utóbb elkullogtam, éjszaka pedig – ha csak este nem nyúltam a farkamhoz, ahogy osztálytársaimtól eltanultam – megismétlődött a szokásos esemény, amely mindig újra és újra lesújtott.
Nagyon szerencsétlennek éreztem magam.
Történt, hogy sudár, szép arcú nő nyomába szegődtem. Bámészkodva ballagott. Jobbjával úgy kapaszkodott kis válltáskájába, mint a katonák szorítják oldalukhoz a puskájuk szíját. Ringatózó léptekkel járt, valósággal lebegett a járda felett. Miniszoknyája fedetlenül hagyta formás lábát. Cipőjének sarka hangosan kopogott.
Észrevette, hogy követem. Lassabban lépkedett, mintha azt akarta volna, hogy beérjem. Kicsit odébb megállt egy kirakat előtt.
A szívem a torkomban kalimpált.
A szépség lusta mozdulattal emelte rám tekintetét, végigmért.
– Van pénzed? Meglepődve bámultam rá. Főlényesen mosolygott.
– Ha ennyi pénzed lesz, megtalálsz amott… Rózsavirágot keresd.
A cégtábla non-stop szépségszalont hirdetett. Rózsavirág visszanézett az ajtóból, és eltűnt az ajtó mögött.
Nyakamba szedtem a lábam. Elhatároztam, élére rakom a pénzt, összegyűjtöm, ha törik, ha szakad. Akkoriban Rózsavirágról ábrándoztam éjjel is, nappal is.
A pénz gyűlt, gyűlt. Lassan gyűlt. Néhány hónap múlva sem volt annyi, amennyit Rózsavirág kért. Viszont összeakadtam vele, s újólag a nyomába eredtem. Nem ismert rám. Most is ugyanannál a kirakatnál állt meg, most is azt kérdezte:
– Van pénzed?
Megmondtam, hogy mennyi van. Megrázta fejét.
– Annyiért a szoknyám se hajtom fel…
Be se fejezte a mondatot, elfordult.
Tekintetemmel követtem távolodó alakját. Ezúttal nem nézett vissza a szépségszalon ajtajából. Az ajtó becsukódott mögötte.
Bámultam az ajtót. A halántékom lüktetett. A farkam mereven állt, majd szétszakította a nadrágom.
– Szeretkezni akarsz kicsikém?
A hang váratlanul ért. Vidám arcú, középkorú nő mosolygott rám. Fogalmam sem volt róla, honnan csöppent mellém. Pislogtam.
– Kevés a pénzem.
– Hátha nekem elég a kevés… Mennyit szánsz rám?
Hagyományos öltözéket viselt, haját is hagyományosan fésülte. Nem volt szép, de vonásai nyugalmat árasztottak. Kissé félrehajtotta fejét, évődve kérdezte:
– Mennyi a pénzed?
Kiböktem. A mosoly eltűnt az arcáról.
– Csak nem loptad?
– Gyűjtöttem… Egy lányra, úgy hívják, Rózsavirág, de… Többet akart.
Hallgatott kicsit, kutató pillantással fürkészett. Rekedtes hangon szólalt meg:
– Gyere utánam.
Néhány lépés távolságból követtem. Sikátorokon át vezetett, szűk kapun fordult be. A lakás ajtaja a kapu aljából nyílt. Bezárta, nem gyújtott villanyt. Suttogva kérdezte:
– Még nem voltál nővel?
Restelkedve vallottam de. Mosolygott a zavaromon. Lassú mozdulatokkal kezdett vetkőzni.
Sose láttam addig nőt ruha nélkül, csak fényképeken. Bámultam rá. Halk, búgó hangon beszélt.
– Vetkőzz te is… hogy hívnak?
Arra kért, Gyűszűvirágnak szólítsam. Kapkodva hánytam le a ruhám. A farkam úgy állt, mint a cövek. Elé tartottam a kezem. Kuncogva mondta:
– Ne szégyelld. Nem szégyellni való… Tetszik.
Magához vont. Hűvösnek éreztem a bőrét. Gömbölyded, lágy mellét a mellemnek feszítette. Megremegtem ölelő mozdulatától. Farkam a combja közé csúszott. Dobolt a halántékom. Minden porcikám reszketett.
A hangját mintha nagyon távolról hallottam volna.
– Várj kicsikém… Könnyítünk rajta.
Lehúzott az ágyra. Ujjai óvatosan vezették a farkam a hüvelye nyílásához. Mohón benyomtam, tövig.
– Lassabban kicsikém…
A hangja most is nagyon távolinak tűnt fel. A halántékom dobolt. A harmadik párzó mozdulatnál kifröccsent a magvam.
Összevont szemöldökkel nézett.
– Nem volt jó?
A kérdés inkább megállapításként csendült. Nem tudom, hogy milyen képet vágtam. Elmosolyodott.
– Pihenj keveset, aztán megtanítalak…
Elhúzta az ölét a farkamtól, felkelt. Csalódottan hevertem az ágyon. Arra gondoltam, ha ez a szerelem, akkor mi ebben a jó? Erről nem érdemes verseket írni, ódákat zengedezni. Erről beszélni sem érdemes, hát még fizetni érte!
Hamar visszajött, forró teát hozott.
– Iszogasd… Felüdülsz tőle.
Közben beszélgettünk.
Mezítelenül nyújtózott el az oldalamon. Arról beszélt, hogy ez mindenkivel megesik, aki túlságosan felizgul.
– Mióta ácsingózol az után… a lány után? Elfelejtettem a nevét.
– Vagy fél éve… Rózsavirágnak mondta magát.
– Álmodtál is vele?
Sokáig kérdezősködött. Egy idő múlva átölelt, hozzám simult. Hallgatta a válaszaimat, újra és újra kérdezett. Az érdekelte, mit tudok a női testről, a szeretkezésről. Mondanivalójának lényege az volt, hogy férfinak-nőnek akkor élvezet a szerelem, ha mindig a másikra gondol előbb, csak azután gondol magára. Keze össze-vissza kalandozott a testemen. Lassan jött meg a bátorságom, én is simogatni kezdtem őt. Mellén felejtettem a kezem. Odapillantott a kezemre. Keble megmoccant a tenyeremben. Rózsája halványan virított, simogatásra provokált.
Rekedtesnek éreztem a hangom.
– Megcsókolhatom?
Ügyetlen puszikkal illettem a keblét. Elhúzta a fejem, szájon csókolt. Lassan vezette be nyelvét a számba, végigölelgette vele a nyelvem. Úgy csókolt, hogy beleszédültem. Hirtelen fogott le a kívánság, hogy így csókoljam meg a mellét.
Gyengéden kebléhez szorította a szám.
– Jobb tanítvány vagy, mint vártam…
Ujjaim ölének szőrzetébe fésültek. Széttárta ölét. A hangján éreztem, hogy mosolyog.
– Megnézed? Megnézheted.
Tágra nyitott szemmel csodáltam. Kezével kissé széthúzta szemérmét.
– Nézd csak… Azt hiszem, nem csúnya.
Szépnek találtam. Annyira szépnek, hogy nem kérdeztem meg, megcsókolhatom-e? Ráhajoltam a szemérmére.
Halk szóval igazgatta, hogyan csókoljam a csiklóját, szeméremajkát, hüvelyét.
– Ott egészen lágyan ereszd rá. Nekem ott nagyon érzékeny… Az ajkaknál nyújtsd hegyesre a nyílást… Ott megmerevítheted a nyelved, és ha körbeviszed, úgy mereven, akkor… Nagyon felizgatsz most…
Megrándult a teste. Tenyerét a szájára tapasztotta, felnyögött. Hüvelyének nyílása lassan remegett-rángatózott.
A farkam attól állt fel ismét, ahogy elélvezett. Rá akartam feküdni.
Nem engedte. Felült.
– Most dőlj hanyatt kicsikém. Csak dőlj hanyatt… és ne csinálj semmit. Engedd el magad…
Fölém guggolt.
Ujjai gyengéd simítással vonták le a bőrt a makkomról. Lassan emelte a makkom a csiklójához, darabig simogatta vele csiklóját. Csak a csiklót, semmi mást. Annyira lassan csinálta, hogy olyan érzésem támadt, mintha lassított filmet pergetnének a szemem előtt. Tátott szájjal bámultam az ölét.
Felemelkedett kissé, valamelyest szünetet tartott. Nem hosszút. Megfogtam közben a mellét. Halkan lebbent fel a szájáról:
– Ne vadul, kicsikém. Ne siess… Lassan, egészen lassan.
Pillanatra lehunytam a szemem. Mellének bimbója megmerevedett a tenyeremben.
Visszavitte makkomat a csiklójához. Ott tartotta kis ideig. Éppen csak odaérintette hozzá. Kezével szétnyitotta szeméremajkát. Egészen szélesre húzta. Farkamhoz nyúlt, hüvelye bejáratához igazította.
Megállt megint. Derűs tekintettel nézett. Úgy éreztem, a hüvelye körülcsókolja a makkom, pedig a farkam meg se moccant a nyílásban. Amint moccanni akart, Gyűszűvirág figyelmeztetően suttogott.
– Engedd el magad, kicsikém. hagyd, hogy én…
Akkor még nem sejtettem, hogy a jószerencse micsoda oktatómesterrel hozott össze.
Alig észrevehetően süllyesztette alá az ölét. Makkom karimájáig vett be a hüvelyébe. Ismét megállapodott kicsit. Pillantásom a szemérmére tapadt, gyönyörű látványt nyújtott. Csiklójához vitte jobbját, gyűrűsujjával körözött rajta. Elfogott a kívánság, hogy én csináljam. Engedelmesen húzta el a kezét. Lágyan értem a csiklójához, a szemem sarkából lestem. Mosolyogva nézte a próbálkozásom. Amikor két ujjam közé fogtam a csiklót, halkan adta tudtomra:
– Jól játszol velem. Jobb, mint amikor én…
Hüvelye lassan-lassan ereszkedett alá közben. Eltüntette a farkam. Akkor újra szünetet tartott, jókorát. Megmocorgott a farkamon, ismét szélesre húzta szeméremajkát. Megint várt kicsit, elnézte két ujjam közé feszülő csiklóját.
Alig-alig mozogva simogattam.
Észrevehetően felizgatott. Az is, hogy hüvelyében tart, az is, hogy játszom a csiklójával, az is, hogy nézi. A szemem majd kigúvadt, a szívem a torkomban kalimpált, a farkam dagadozott.
Hirtelen húzta el a kezem a csiklójáról, hirtelen kapta le hüvelyét a farkamról.
– Még nem hagylak elélvezni. Azt akarom, hogy tanuld meg visszatartani magad… Neked lesz jobb, kicsikém.
Susogva mondta.
Lihegtem, az arcom lángolt. Valóban az utolsó pillanatban vette el a szemérmét.
Gyűszűvirág a makkomat figyelte. A szeme nevetett. A farkam mereven állt, de a makkom lelohadt, a bőr felcsúszott rá. Ujjai most nem simították hátra a bőrt. Fölém guggolt megint, egyenesen a hüvelyébe tett. Lassan hintázott a farkamon, széthúzta szemérmét.
Ujjaim közé fogta a csiklóját.
Felsőtestét előre döntötte kissé. Hintázó mozgása lelassult. Nézte, ahogy mozgatom a csiklóját. Nem tudtam, rövid, vagy hosszú ideig játszottam-e vele. Lélegzete felgyorsult. A kezem ösztönösen mozdult gyorsabban.
Hirtelen rázkódott össze. Hüvelye vonaglott a farkamon. Most is a szájára tapasztotta tenyerét, kiáltása kéjes nyögésbe fúlt. Végigdőlt testemen, darabig aléltan hevert rajtam.
Amikor felütötte a fejét, mosolygott.
– Engedd el magad…
Ismét olyan érzésem támadt, mintha lassított felvételt néztem volna. Lassan vonta le hüvelyét a farkamról, még lassabban csúsztatta vissza belé. Tövig csúsztatta. Csiklója csakhamar kimerevedett az öléből. Körözni kezdtem rajta az ujjammal, ahogy tőle láttam. A tekintetünk össze-összeakadt. Megpirosodott az arca. Ujjaim közé vettem a csiklóját. Halk sóhaj szállt fel az ajkáról.
– De jól csinálod, kicsikém.
Ő is odanyúlt a csiklójához. Én fogtam a csiklóját, ő körözött fölötte ujjaival, oda-odaért hozzá. Hüvelye lassan-lassan mozdult a farkamon. Szája körül mosoly játszadozott.
– Neked is annyira jó?
Izgatott a hangja.
Bámultam a közös játékunkat a csiklóján. Az ő tekintete is odatapadt. A farkam önkéntelenül adta vissza hüvelyének szorítását. Ezúttal nem intett le. Hüvelye csak egy pillanatra állapodott meg. Akkor a csiklóján játszadozó ujjai is megálltak. Felemelkedett a farkamról. Baljával megérintette a farkam, lehúzta redőit.
– Jobb így?
Izgatott, hogy a makkom pőrén hatol a testébe. Ujjai körözni kezdtek a csiklója felett. A farkam egyre hevesebben feszegette hüvelyét. Hüvelyének mozgása egyik pillanatról a másikra gyorsult meg. Már nem tudtam figyelni rá – csak önmagamra figyeltem. Valami odabenn, legbelül bennem megmozdult. Fájt szinte. A farkam lövellni kezdte a magvát.
A gyönyör elkábított.
Ő is akkor élvezett el. Hüvelyének rángásai az utolsó csepp magvat is kisajtolták belőlem. Hüvelye akkor is meg-megrándult, amikor ellankadva rádőlt a testemre.
Darabig hevert rajtam. Éreztem, hogy a farkam összezsugorodik. Lassan bukott ki a hüvelyéből.
Felemelte fejét. Komoly szemmel tekintett rám.
Az eszembe ötlött: életem első kedvese. Átöleltem, heves mozdulattal szorítottam magamhoz. Mosoly futott az arcára. Orrát orromhoz érintette.
– Eressz most, kicsikém… Öltözz. Nem fognak otthon megszidni, hogy elmaradtál?
Hát alaposan elmaradtam. Kapkodva szedtem magamra a ruhát.
Köntösben jött vissza. Már fogtam a táskám. Hamiskásan hunyorított.
– Pénzt ígértél nekem… Egy yennel tartozol.
A szám tátva maradt. Egy yen – alig pénz. Elém nyújtotta tenyerét. Egyenesen feküdt rajta.
– Pontosan egy yen! Helyette fogd ezt. Legközelebb is egy yent fizetsz, és én is annyit fizetek érted… Mikor lesz időd rám?
Kicseréltem a pénzdarabot.
Később tudtam meg, özvegyasszony. Gyakran cseréltünk yent. Aztán egy nap férjhez ment, és akkor vége szakadt a pénz-cserélgetésnek.
Nagyon búsultam utána. Azt hiszem, manapság is minden asszonyban kicsit őt keresem. Bizonyos, hogy sosem tudom egészen elfeledni. Életem végéig őrzöm azt a sokat cserélgetett egyyenest, s ha olykor előveszem, arra emlékeztet, halálomig hálával tartozom Gyűszűvirágnak: iskolája nélkül valószínűleg szexuális nyomorékként tengettem volna végig az életem ebben a pénzéhes, számító világban.