Nudista part

Nyári meleg árasztotta el a kockaköves főteret. Nem ritka az efféle szeptember-kezdet, és még elviselhetetlenebbnek érezzük, ha vállunkra telepszik az új tanév.
Szótlanul ücsörögtünk a lepergett színű padon – három nap összes óraközi szünetében és délutánján kibeszéltük már a nyári élményeket, kire mi tartozott -, bámultuk a korlát mellett csapatostól elhaladó lányokat.
Kevéssel múlt dél. Nem is ettük még meg a menza ízletesnek és bőségesnek karikírozott menüjét, egymásnak idegen, közeledni szándékozó, friss osztálytársakként szokni próbáltuk a város levegőjét.
Tibi volt az egyetlen helyi lakos közülünk, a többiek mind bejárók vagy kollégisták, ám ő szolidaritásból ugyanolyan unott képpel meredt a semmibe, mint mi.
Engem ugyan nem vettek fel a koleszba, mert a család kiemelkedőnek ítélt anyagi helyezte nem indokolta ezt a rendkívüli kedvezményt: épp csak annyira viselték meg az otthoniakat tanulmányaim költségei, hogy általában a hónapok második felében nem kellett nagy bevásárlásokat rendezniük a semmiből… De ez egy másik történet!
– Mehetnénk egy kört! – javasoltam egy idő után, fészkelődve. Sosem bírtam sokáig egyhelyben ücsörögni.
– Nézzük meg a csajokat! – vágta rá erre Tibi.
Sanyi széttárta a karját, ami nagyjából azt jelentette: minek tennénk egy lépést is, van itt annyi csaj, amennyit éppen be tudunk fogni lapos tekintetünkkel.
Úgy tűnt, ezen elbicsaklott a kezdeményezés, pedig egyedül nem sok kedvet éreztem a kódorgáshoz.
– Van egy hely a híd után… – Hatásszünet. Éreztem, hogy Tibi nem a táj szépségeit fogja körülírni. Folytatta: – Nyáron nudisták lepik el, ilyenkor meg kijárnak a főiskolás csajok napozni…
Osztatlan figyelem és lelkesedés.
– Milyen messze van? – érdeklődött Sanyi, és felpattanva a padról, kettőt lépett balra.
– Ha arra indulsz, akkor nagyon-nagyon távol – grimaszolt Tibi és jobb felé mutatott – ugyanis amarra kell menni.
Átgázolva néptelen, homokos strandon, sárgán bóbiskoló növényzeten legalább 20 percig tartott az út.
– Nem biztos ám, hogy ott vannak! – jegyezte meg Tibi többször is, de a hév töretlennek bizonyult.
Ki-ki vérmérséklete és eddigi gyér élményei alapján elképzelte az általa ideálisnak tekintett női testeket a homokban, s mintha elszaladnának, sietősre fogtuk a menetet. Ha összeállítottuk volna a beszélgetés alapján, milyen lányokat szeretnénk meztelenül látni, a következőképpen összegezhetnénk az óhajt: mindegy.
Letértünk a gáton húzódó keskeny útról.
– Ott a bokros rész után – mutatta Tibi.
Sanyi, aki legelöl loholt – mintha attól tartana, hogy nem jut mindenkinek a látványból -, hirtelen megtorpant, s mint a váratlanul fékező buszon, feltorlódtunk mögötte.
Nem is tudtam, mit kell nézni a kihalt placcon.
Jóval távolabb, de kivehetően ruha nélkül, négy csaj feküdt. Ketten hassal simultak valami törülközőfélére, és olvastak vagy tanultak, egy bizonyára zeneszóra mozgatta ütemesen a felhúzott térdeit, s a negyedik pedig ülve, egy következő bokorsor irányába beszélt valamit.
Öt! Az alacsony, gyérlevelű növények mögül előjött még egy lány – jól látszott egyenletes barnasága -, és a hasalókhoz csatlakozott. Bármelyikünk szívesen cserélt volna szerepet a leterített törülközőkkel. Vagy legalább közelebb lennének! Vagy mi kerülnénk közelebb, de számunkra kockázatosnak tűnt végigmenni a széles parton. Még elszaladnának, vagy legalábbis felöltöznének, mire odaérünk!
Néztük a homorú hátakat, a domborodó popsikat, tekintetünk megmászott minden emelkedőt és bekukkantott minden mélyedésbe… Legizgalmasabb a hol összezáruló, hol kitáruló térdek látványa volt, ha hozzáképzeltük, mit láthatnánk szemből.
Egy-egy zenefoszlány megtalált bennünket, és hallottuk a hangjukat is anélkül, hogy értenénk, mit beszélnek. Sanyi felemelt fejjel, kitágult orrcimpákkal súgta:
– Punciszag!
Jó lett volna érezni az illatukat, hiszen ez azt jelenti, hogy sokkal közelebb lennénk a pucér testekhez.
A lányok betartották a vízparti napozás íratlan – és előttem más által mindeddig fel nem fedezett – szabályait: aki fekszik, annak a talpa van a víz felé, aki ül, annak az arca.
Tibi megfordult, mi vakon a nyomában, s mintha a töltésre kapaszkodna fel, jókora kört leírva a másik oldalról közelítette meg a napozóhelyet. Cipőnket megtöltötte a forrón csillogó homok.
Úgy érzékeltük, hogy csupán néhány méter választ el az izgató látványtól. Tényleg érezni véltük kellemes illatok kavakládját, amikor az utolsó lépéseket megtettük. Nem tartottunk tőle, hogy meghallanak, hiszem a lépteink zaját elnyelte a süppedős homok, és elég hangosan szólt a zenéjük. Viszont nem láttunk semmit az U alakú növényzet belsejéből.
Ha kidugjuk a fejünket a cserje rigolyás nyílásain, a lányok közvetlen társaságában találnánk magunkat… Egymásra nézve, vállvonogatva, némán tanakodtunk.
Bátorságnak ennyi év távlatából sem nevezném, inkább vakmerőségnek, ahogy intettem a többieknek – figyeljetek! – és vállalva csintalan ágak belémakaszkodását, majdnem hangtalanul átosontam a növényzeten. Minden lépéssel felkészültem rá, hogy ott találom magam a heverésző, ruhátlan lányok között.
Kétoldalra óvatosan elhajlítva az utolsó gallyakat, majdnem hangosan felnevettem: kissé elvétettük az irányt. A zene ugyan itt szólt az árnyékban, de a csajok mögé kerültünk olyan 8-10 méterrel.
Korábbi helyzetünkhöz képest zavartalanul és aprólékosan vizsgálgattam a lányokat. Végigpásztáztam a női formákat egyenként, a teljesség igényével. Továbbra is a lábait tárogató lány bizonyult a legizgalmasabbnak – már ha egyáltalán választani kellene -, minden második mozdulatával zavartalan betekintést biztosított keskeny, bizalmas réséhez, ami körös-körül világosabb volt, de a szétnyíló punci közepe hihetetlenül sötétpiros. Fölötte az a néhány rendezett pehely nem sok árnyékot tartott. Meresztgettem a szemeimet!
Érett labdaként, keményen, napsütötte-pirosan emelkedett ki két félgömb a fantasztikusan vékony derék alatt, és – képzeletem kiegészítette a látványt – néhány halvány pihével kergetőzött a napsugár, a bársonyos völgy előtt. Alig bírtam elszakadni a hason olvasó lány feszes puhaságától!
Vidáman tértem vissza a többiekhez, beszámolni a látottakról. Suttogó tanácskozásunkat egy váratlanul közeledő, erősödő hang zavarta meg:
– Az teljesen másik tanszék, ne keverd össze!
A lányok közül válaszolt valaki, kreditekről és határidőkről beszélt.
– Mindjárt megmutatom, ha visszamegyek – jelentette ki közvetlenül mellettünk egy csaj. Ahelyett, hogy ígéretét igyekezett volna betartani, felénk mutatta gömbölyű fenekét, aminél szebbet el sem tudtam képzelni.
Az én tartózkodási helyemtől csupán egy tucatnyi apró levél takarta el, vagyis – nézőpont kérdése – úgy álltam ott, mint a kisgyerek, aki a szemei elé tartja a kezét, és azt hiszi, hogy őt nem látja senki. Nem gondoltam, hogy nem láthat meg senki! A többiek talán még kevésbe voltak fedve.
Az a néhány levél is csak addig takarta el a lányt itt-ott, foltokban, amíg le nem guggolt nekünk háttal. Vastag sugárral pisilt a homokba, és még maradt ebben a helyzetben pár pillanatig, majd felemelkedve és előrehajolva – mintha át akarna lesni a lábai között – megszemlélte, akad-e még egy kóbor csepp, és visszasétált a többiekhez.
– Mit szólsz?
– Huh!
– Apáááám!
– Phhh!
Miután ekképpen megosztottuk egymással a véleményünket, suttogva megbeszéltük, hogy az imént általam felfedezett helyről felváltva megszemléljük az összes lányt.
Így alkalmam volt duplázni. Másodszor már sokkal higgadtabban vizsgáltam meg minden négyzetcentiméternyi felületét a napozóknak, bár a higgadtság kifejezés helyett valami sokkal találóbbat is választhatnék, hiszen mérhetetlen önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy hidegvérrel tekintsek a lányokra, amikor legszívesebben elővettem volna feszülő fegyveremet és a bokor mögötti homokba csöpögtetem kikívánkozó tartalmát.
Éreztem, hogy mindkét réteg ruha átnedvesedik rajtam.
Azt hiszem, a többiek agyában is hasonló gondolatok fordultak meg. Diszkréten kerültük egymás zavaros tekintetét, és kíméletesen nem néztünk másikunk övvonala alá.
Tibi zárta a kukucskálós sort. Jóval hamarabb tért vissza a vártnál, mutatóujja a szája előtt, szemvillanása az előbbi pisilős-helyre irányította a figyelmünket.
Újabb műsorszám következett.
A zenére fekvő csaj érkezett lomha léptekkel oldalról, majd háttal leguggolt, azaz mindössze félig ereszkedett le, mintha csak nekünk akarna kedvezni hirtelen kiszélesedő fenekének rendkívüli látványával. Tisztán megfigyelhettem ebből az irányból is a pici kerek, és a kétujjnyi párnák között megbúvó hosszanti nyílást… Fogadni mernék, hogy a bokor innenső oldalán elvörösödő négy fej mindegyikében ugyanaz az ötlet fogant meg, ami tudományos alapon a párzási ösztönre vezethető vissza, ám mi ennél jóval gyakorlatiasabban fogalmaztuk meg magunk számára, mit tennénk…
Amikor ráérősen megvárta az utolsó cseppet is – mennyivel praktikusabb a mi eljárásunk azzal a kis rázogatással! -, még ugyanebben az egyensúlyozó testhelyzetben kihajtogatta a markában rejtegetett papírzsebkendőt, és felitatta az esetleges kései cseppet. Ahogy jött, elgondolkozó léptekkel visszatért a többiekhez.
Vártunk még egy keveset, hátha elérkezett a pisilési idő a lányoknál, de a többiek nem járultak elénk.
Kellemes élményekkel gazdagodva vettük a város felé az irányt…
– Micsoda beállás volt!
– Ha egy rejtett kamerát tartana a pinájában, jó kis csoportkép készült volna rólunk!
– Vagy ha átnéz a lábai között, hát nem nagyon rejtőztünk el… – Ez a megjegyzés már nem volt annyira vicces.
Sanyi, aki ezúttal is elöl baktatott, hirtelen éles kanyarral visszavezetett bennünket a legelső leshelyünkre. Felesleges óvatoskodás nélkül kiléptünk a fövenyre, s mintha csak most vennénk észre a távolabb napozókat, vidáman meresztgettük a szemünket.
Aki nem akar csalódni bennem, most kérem, hogy a befejező szakaszt ne olvassa el, hiszen – ahogy a híradóban mondanák – megrázó események következnek:
A lányok szinte egyszerre pillantottak meg bennünket. Egyikük – teljesen feleslegesen, hiszen úgysem látszott volna, sőt amit ő nem sejtett: már úgyis láttuk – tenyerével eltakarta a punciját, s biztosan rólunk beszéltek valamit vihorászva, mind teljesen felénk fordulva. Kicsit nevetgéltek, majd aki mindeddig legbuzgóbbnak bizonyult a napon tanulásban, felült és két kezével integetett, hogy menjünk oda…
Ha vissza lehetne lapozni a sors könyvében ehhez a fejezethez, megkísérelnék módosítani a történteken: Elszaladtunk. A 2. rész itt.