Szadó-mazó vágyakba beavatás 4

Elhatároztam, hogy már csak a vesszőfutásra kelek majd fel. Mikor eljött az ideje, úgy, ahogy voltam meztelenül, lementem a társalgóba és szóltam a lányoknak, kész vagyok, tőlem indulhatunk. Egyikük felvetette, hogy kössék be a szememet, úgy vigyenek oda a rejthelyre. Felőlem, vetettem oda foghegyről, ha nektek ettől van meg a boldogságotok. Türtem, hogy a szememet egy kendővel bekössék és kivezessenek a szabadba. Mikor a rajthoz értünk, levették a kendőt, és egyikük ott maradt velem.
Neki volt a feladata, hogy számolja a köröket és figyelje, hogy a kezemet a csalánosban a fejem fölött tartsam. A többiek elmentek, hogy elfoglalják helyüket az emelkedőnél, majdani vesszőzésem színhelyén.
Ez nagyon jól alakul, gondoltam, mert tudtam Tercsitől, hogy ő nem vesz rész a vesszőfutásomon, és most ezt a kolléganőmet is itt hagyták. Úgy, hogy csak hatan várnak rám az emelkedőnél, ahol majd négykézláb haladok. Igaz, meghagyták, hogy a bíró is rám húzhat mikor elhaladok előtte, és volt is nála frissen vágott mogyoróvessző, de amikor majd elfutok előtte, örül, ha egyet rám tud verni, és nem négyet-ötöt, mintha az emelkedőnél lenne.
Megvártam a megbeszélt tíz percet, hogy a lányok is elfoglalják helyeiket az emelkedőnél. Azt ugyan nem láttuk, hogy ott vannak-e már, mert az erdő eltakarta előlünk az emelkedőt, de ha nem érnek oda tíz perce, magukra vessenek. Így a bíró jelére, elhelyezkedtem, szabályos guggoló rajtban, és elhangzott az elkészülni… vigyázz… Én előre dőltem, felemeltem a fenekemet, és vártam. Mikor Piroska, a kijelölt bíró kiadta a rajt vezényszót, azzal egy időben, de inkább egy kicsit előbb ráhúzott egyet a felemelt fenekemre. Ettől persze én kiugrottam, és elkezdtem a futást. Alig tettem meg néhány lépést, mikor felharsant Piroska, hangja.
– Korai rajt.
Mit volt mit tennem, visszafordultam, és újra felvettem a start helyzetet, de most óvatosabb voltam, mert hiába csattant ismét kicsivel korábban a vessző a pucér popómon, mint, ahogy a rajt elhangzott. Ezúttal csak összerándultam a vesszőcsapástól, de csak egy ütemmel a vezényszó után indultam el. Hiába, mert néhány lépés után Piroska ismét visszarendelt.
Nagyon mérges voltam, mert tudtam, hogy nem ugrottam ki, és mérgemnek hangot is adtam néhány keresetlen szóval. Ezzel, csak azt értem el, hogy a bíró megsértéséért, meg kellett fognom a bokámat, és kaptam Pirostól huszonöt kemény vesszőcsapást meztelen fenekemre. Ekkor jöttem rá, lehet, hogy mégis nehezebb lesz ez a futás, mint gondoltam.
A harmadik rajtom végre sikerült. Igaz, hogy ekkor nem csak a rajt vezényszót vártam meg, hanem ott maradtam előre hajolva, testem legmagasabb pontján a fenekemmel, de még vissza is szóltam Piroskának, aki közben másodszor is erőteljesen rám húzott, hogy ha indulhatok, akkor üssön egyet a majd a hátamra is. Így ott maradtam a fájdalomtól remegő lábakkal, és tűrtem, hogy a bíró az előző kettőn felül újabb harminc erős vesszőcsapást helyez el, a tegnapi hatalmas veréstől, még érzékeny pucér popómon. Végre a harmincadik csapás után, kaptam egyet a hátamra is, és elindulhattam.
Jó negyven méter után elértem a csalános részt. Itt fölemeltem kezeimet a fejem fölé, nehogy ez szemét Piroska még egy kört futtasson velem. A csalán így persze akadálytalanul érte elől combjaimat, hasamat és mellemet. Sőt, akárhogy is vigyáztam menet közben, jó párszor a puncimat is elérte. A csalánon keresztül úgy harminc méteren vezetett az utam, és mikor végre kijutottam belőle, akkor az erdő széléig sima ösvényen futhattam. Az erdei út két oldalán mogyoróbokrok sorakoztak, és még jól látszott rajtuk, hogy a kolléganőim alapos pusztítást végeztek a vékonyabb hajtásaik között. Innen való volt az is, amelyik az előbb Piros kezében csattogott a fenekemen. Kocogás közben át is futott a fejemen a kérdés, minek vágtak le ennyi vesszőt a lányok a mogyoró bokrokról? A választ akkor kaptam meg, mikor az erdő sarkát elérve rákanyarodtam a meredek kaptatóra, ahol a hat kolléganőm várt rám, hogy megvesszőzzön, amikor felkapaszkodok előttük.
Amikor felnéztem nem hittem a szememnek, mert a meredek ösvény két oldalán, egymástól másfél méter távolságra, legalább nyolcvan-kilencven ember várt, férfiak, nők vegyesen, és mindegyikük kezében mogyorópálca. Ettől, megmondom őszintén, úgy megriadtam, hogy ha nem pucér vagyok, csíkosra vert fenékkel, akkor inkább elindulok gyalog haza. Így azonban, nem tehettem mást, összeszedtem a bátorságomat, és nekivágtam az emelkedőnek. Igyekeztem minél gyorsabban túl lenni rajt, aminek persze az lett a vége, hogy kétszer is elestem. Egyszer ráadásul pont a kolléganőim csoportja előtt, és mire tovább tudtam menni legalább tizenöt ütést kaptam.
Egyébként nagyon nehéz leírni a vesszőfutás hangulatát. Nincs jobb szó rá, mint a borzalmas, ahogy kapaszkodtam fölfelé, miközben, mindkét oldalról záporoznak rám a mogyorópálca ütések. Nemcsak megviselt fenekemen csattannak a pálcák, hanem hátamon, combjaimon, de jutott belőlük vádlimra, karomra is, sőt kettőt kaptam a mellemre és valakinek a puncimat is sikerült eltalálnia. Sírva, zokogva érkezem az emelkedő tetejére, úgy, hogy közben legalább százhúsz-százharminc pálcaütést kaptam, legtöbbjét azért a fenekemre. És ezt kell még négyszer megtennem. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy a legtöbb ott lévő megelégedett azzal, hogy egyet rám ver, amikor elhaladok előtte és nem ütött mindenki erőset. A kör további részén ráértem gondolkodni, mit tegyek?
Egyébként az a sok ember, mint később megtudtam, úgy került oda, hogy a vesszőfutásomat meghirdették a közeli faluban, mint látványosságot, amihez kérték a helyiek szíves együttműködését. Elhatároztam, hogy a következő körben nem fogok ennyire síetni, hanem lassan megyek fel a kaptatón és minden ott levőnek felkínálom fenekemet a pálcaütésre, és mikor megkaptam, megköszönöm az ütést. A tervem kitűnően bevált, mert az újabb felmenetelnél, csak kilencvennégy ütést kaptam és mindegyiket a popómra. Kettő vagy három ütést csak a kolléganőimtől kaptam, de őket is rákényszeríttette a tömeghangulat, hogy csak egyet üssenek. Ráadásul a fenekem állapota miatt a legtöbben csak jelképesen vesszőztek meg.
Egyedül csak Piroskánál nem vált be a tervem, mert mikor előtte is megálltam, és felkínáltam a fenekemet verésre, ő odavitt egy vastag kidőlt fához, keresztbe fektetett rajta, és az első odaérkezésemkor negyvenet, a másodiknál ötvenet. A következőknél, hatvanat, hetvenet, és végül nyolcvanat vert a pucér fenekemre. Most megvolt az öröme is, hogy én mindegyik verést végig jajgattam és zokogtam. Ráadásul, mikor a harmadik körnél a csalánosban megbotlottam és elestem, így a kezem lekerült a fejem fölül. Csak abban az esetben volt hajlandó ezt elnézni, ha őt választom majd arra, hogy a még hátra levő száz vesszőcsapást kimérje rám, és a kilépésem után is bejövök öt alkalommal hozzá. Ezeken az alkalmakkor kapok tőle háromszázat a meztelen fenekemre egy nádpálcával.
Mikor a vesszőfutásom befejeződött, megállapodásunk szerint én Piroskát kértem meg a vesszőzésemre. Amit aztán ő a tőle telhető legnagyobb erővel végre is hajtott rajtam, én pedig kilépésem után még öt alkalommal feküdtem hason, és tűrtem el a tőle kapott nádpálcázást. Pedig akkor már a budai társasházban voltam házfelügyelő, és már túl voltam a közös képviselővel folytatott vitámon. Ennek eredménye az lett, hogy életemben először sikerült átesnem egy jókora és többször megismételt korbácsoláson is, amelynek részvevője egy százötven centi hosszú fűzfalevél alakú kemény bőrben végződő, fonott kutyabőr korbács volt. Egyrészről a pucér fenekem volt, másrészről -és el kell ismernem,- hogy végül a popóm maradt alul a nemes küzdelemben.
[Domina történetek]