Titkárnőből rabszolga 2. rész

Fogalmam sincs, hogyan értem haza. Szédültem, alig álltam a lábamon. Képtelen voltam higgadtan végiggondolni a dolgokat, csak azt tudtam: meg kell akadályoznom, hogy ország-világ láthassa a képeimet. Ruhástól estem az ágyba. Azt hittem, nem fogok tudni aludni az idegességtől, de ahogy a párnát a fejem alatt éreztem, valami furcsa kábulat fogott el. Még mielőtt elnyomott volna az álom, tisztán és világosan az agyamba villant valami: megoldás, egy magyarázat, valami, ami rendkívül fontos volt – ám a következő pillanatban már aludtam is.
Reggel egy órával korábban, magamtól ébredtem. Tudtam, hogy volt valami őrülten fontos dolog, ami este eszembe jutott, ám nem tudtam visszaidézni. Gondolkodtam, mi a fenét tegyek. Rákényszerítettem magam, hogy kimondjam: maradnom kell. Nem engedhetem meg, hogy mindenki lássa, láthassa azokat a képeket, felvételeket. Mit számít, hogy utólag perelhetnék? Valószínűleg be sem tudnám bizonyítani, hogy tőle származnak, ő adta ki az anyagokat.

Barackszínű miniruhába bújtam: szerettem ezt a darabot, mert bár testhezsimuló és igazán szexis fazon volt, szabása és mintája a legszigorúbb kritikát is kiállta, olyan igazi-hivatali ruhadarabnak tűnt. Kivéve a hosszát: gyűlöltem a térdig, vagy épp csak térd fölöttig érő szoknyákat – ez is inkább a combom közepét súrolta, mint a térdemet… Korábban milyen örömmel bújtam bele! Most azonban ugrált a gyomrom az idegességtől és a dühtől. Automatikusan belebújtam a bugyiba is, ám azt az utolsó pillanatban levettem. Képtelenségnek éreztem, hogy így, csupasz puncival menjek el a céghez, legyen mégoly közel is. Taxit hívtam, majd felkaptam a blézeremet, ridikülömet, és leszaladtam az utcára.

Amikor beléptem a titkárságra, szinte rögtön éreztem, hogy a főnököm már bent van az irodájába. Nyitva volt az ajtaja, és szinte a levegőben érezni lehetett a jelenlétét. Tisztán emlékeztem, hogy este összesöpörte a képeket, kivette a kazettát, és visszarakta őket a borítékba, majd betette az íróasztalába: most viszont ott díszelgett a tömött boríték az asztalomon.
Kezet mostam, majd leültem az asztalom mellé – vagy inkább lerogytam. Percek teltek el, amikor rádöbbentem, hogy szinte alig veszek levegőt. Szokás szerint, ha később érkeztem, mint ő, beköszöntem, és megkérdeztem, kér-e valamit. Úgy éreztem, ehhez most nincs erőm. Ám ahogy telt az idő, rájöttem, ő nem fog szólni, nekem kell lépnem – megmutatnom magam, a külsőmmel megadva a választ a tegnapi kérdésére. Beléptem az ajtón, és remegő hangon köszöntem, majd megkérdeztem, főzzek-e egy kávét. Az ő hangja cseppet sem remegett: ugyanolyan volt, mint bármikor. Igen – válaszolta – de előtte gyere ide, van itt néhány szerződés, amit alá kellene írnod.
Odaléptem a hatalmas, főnöki íróasztalhoz. Több papírt nyomott a kezembe, majd felszólított, hogy üljek le a kis tárgyalóasztalhoz. Bár az emeleten volt rendes tárgyalóhelyiség, a személyesebb, bizalmasabb megbeszéléseit a saját irodájában folytatta le: a sarokban ugyanis négy elegáns, kényelmes fotel állt, közöttük pedig alacsony dohányzóasztal. Ide ültem le én is.
Az első papír a határozatlan idejű munkaviszonyom közös megegyezéssel történő megszüntetéséről szólt. A következő már egy három éves, határozott idejű munkaszerződés volt, amely hétfőtől kezdődött. Ennek persze az volt a lényege, hogy egyik fél sem bonthatja fel a három év letelte előtt, ha mégis megtenném, az számomra nagyon sok negatívumot jelent: nincs felmondási idő, sőt, fizetnem is kell. A harmadik papír – hab a tortán – egy tanulmányi szerződés volt. Egy éves olasz nyelvtanfolyam, a tanfolyam végén középfokú szintre kell elérnem. A képzés ára egymillió forint, amelyet vissza kell térítenem, ha megszakítom a tanfolyamot, nem érem el a megfelelő szintet, illetve ha felbontom a munkaviszonyomat három éven belül. A tanfolyam díjának teljes összegét ki kell fizetnem akkor is, ha a munkaviszonyomat hamarabb szeretném felbontani, mint a képzés véget érne – vagyis akár egy hónap után is követelhetik rajtam a teljes összeget.
Képtelenség volt az egész, tisztában voltam vele. Az olasz nyelvtanulással nincs különösebb gond, jó a nyelvérzékem, egy év alatt akár magánúton is el tudok jutni a középfokú szintig, ebben biztos voltam. De a szerződések nyilvánvalóan csak arra szolgáltak, hogy megkössék a kezem. A kezemet, amely a felvételekkel már amúgy is meg vannak kötve. Aláírtam a papírokat.
Jól van – szólt rám – Hozd ide őket, de előtte húzd föl a ruhádat a derekadig.
Olyan érzés volt, mintha egy idegen ember állt volna szemben velem. Néztem döbbenten, és ráébredtem: Elkezdődött. Bosszút fog állni, amiért le akartam lépni, hallgatólagos szerződésünk minden egyes pontját kőkeményen be fogja hajtani rajtam. Nincs menekvés, ki vagyok szolgáltatva neki, az utolsó porcikámig.

Egy magas sarkú szandál, testszínű combfix, és egy derékig gyűrt miniruha: hát igen, egy jóravaló titkárnő, kezében néhány szerződéssel, egy tollal épp a főnöke asztalához igyekszik. Lépni is alig bírtam. Amikor odaértem, kivette a kezemből a papírokat, mindegyikből kiválasztott egy példányt, és azokat visszaadta, majd fogta a tollat, és lassan felém nyúlt. Ne mozdulj! – figyelmeztetett. Döbbenten figyeltem, mit művel. A puncimhoz ért, lassan belém nyomta a tollat.
Ez nem velem történik, ezt nem hiszem el – dörömbölt az agyam. Közben pedig a testem, amelyet utáltam, gyűlöltem ebben az abszurd, felfoghatatlan pillanatban, máris reagált az érintésére: a hideg, vékonyka tárgytól és a kezétől máris nedvesedni kezdtem.
Hozd ide a cuccot – utasított – de igyekezz, nehogy kicsússzon. Nem lesz könnyű, olyan lucskos vagy, mint egy ócska ribanc.
Összeszorítottam a hűvelyemet, és – már amennyire lehetett – a lábaimat is. Kitipegtem a titkársági részbe, felkaptam a borítékot, és igyekeztem befele, már amennyire tudtam. Ahogy az ajtóhoz értem, a világ legkedvesebb, legudvariasabb hangján megkért, ugyan térdelnék le, venném a fogaim közé a borítékot, és így, térden csúszva jönnék az asztalig. És persze tegyek róla, nehogy kicsússzon az a virgonc tollacska, úgyhogy toljam már beljebb.
Letérdeltem, de közben folyamatosan fogtam a toll végét, mert tudtam, akármennyire szorítom, menthetetlenül ki fog csúszni mozgás közben. Így, térden csúszva még kevésbé tudtam szorítani a hűvelyemet, úgyhogy szinte félméterenként meg kellett állnom, és betolnom. A boríték pedig lógott a számból… Mire az asztalhoz értem, csorgott a könnyem a megaláztatástól.

Kivette a számból a borítékot, majd rámszólt, hogy álljak fel. Hátrább gurult az asztaltól a fekete, főnöki bőrfoteljével, és saját magának háttal odalökött az asztalhoz. Ellökte a kezemet a tolltól – hiszen persze most is végig tartanom kellett – és ő nyomta beljebb, sokkal durvábban, mint ahogy én tettem.
Az asztalra borította a képeket, és újra megszólalt: „Gyönyörködj benne egy kicsit. Azt hiszem, mindketten ugyanúgy tudjuk, jól választottál. De hát nem is választhattál volna másképp. Különös tekintettel a pinádra, ami valami egészen mást akar, mint a büszkeséged és az elveid, nemde?”
Miközben ezt mondta, elengedte a tollat, ami szép lassan csúszni kezdett a puncimból. Éreztem, tudtam, hogy nem szabad kiesnie, próbáltam szorítani, de semmit nem ért: a következő pillanatban a földön csattant. Amelyet szinte azonnal egy másik csattanás követett: a tenyere, a fenekemen. Bár biztosan tudtam, hogy valamilyen módon meg fog büntetni, a hatalmas, csípős fájdalom váratlanul ért, felkiáltottam. Esze ágában sem volt abbahagyni: háromszor-négyszer rávágott a fenekem jobb félgömbjére, a jobb combomra, majd baloldald folytatta. Vergődtem, próbáltam arrébb húzódni, menekültem volna, ám két lábával összeszorította az én lábaimat, nekinyomott az asztal peremének.
Amikor abbahagyta, széthúzta a lábaimat, és két ujjával benyúlt a puncimba. Hát igen – jegyezte meg, olyan hangsúllyal, ami egyértelműen kifejezte a megvetését. Rendkívül nedves voltam: lassan húzta ki az ujjait, végigsimította a két lábam közét, egészen a fenekem nyílásáig – egy kicsit be is dugta az ujjait, ami a nedvesség miatt nem is volt nehéz. Ezt nagyon sokszor megismételte, és persze valahányszor belenyomta az ujját a puncimba, minden pici izmom lüktetni kezdett.
Egy apróságot még nem mondtam – hajolt a fülemhez – az, hogy teljességgel ki vagy szolgáltatva nekem, még egy kötelezettséget ró rád. Nem csupán mindenben engedelmeskedned kell, hanem mindig, mindenben őszintének is kell lenned. Ha valaha is hazudni próbálsz, vagy csupán eltitkolnál valamit, nagyon megbánod, abban biztos lehetsz. Nos, talán tegyünk is egy próbát… Mit szeretnél most legjobban, hm? Engedjelek el végre? Dolgozni szeretnél, vagy még inkább, eltűnni egy órácskára, kisirdogálni magadat valahol, rendbehozni a ruhádat, vagy valami egészen mást….?

Megdermedtem. Teljesen egyértelmű volt, hogy mit kívánok, úgy lüktetett a puncim, úgy mozdult a csípőm minden mozdulata után, hogy az bármilyen szónál beszédesebben mondta el, mit szeretnék, mire vágyok, de képtelennek éreztem magamat arra, hogy ki is mondjam.
És ebben az őrült pillanatban, amikor a válaszomra várt, egyetlen másodpercbe sűrítve végigszaladt az agyamon mindaz, ami előző este eszembe jutott, ami olyan fontos volt, és amit a tudatom mostanáig száműzött valahová a tudatalattimba, hogy csak most szégyenítsen meg. Nos: este arra jöttem rá, hogy bár rendkívül meggyőző a főnököm zsarolási dumája, valójában kizárt, hogy komolyan szándékában álljon egy ennyire veszélyes ügyletbe beleszaladni. Bármennyire jól manipuláltak is a képek, bármennyire kevés látszik is a férfialakból, azért akik ismerik, legalábbis gyanakodnának, kit ábrázol. De még ha tényleg szándékában állt is megtenni, ha ma reggel ugyanígy öltözve bejövök, felkapom a borítékot, a szerződéseket, és kirohanok mondjuk a sarkon várakozó ügyvédemhez, akkora pert akaszthatok a nyakába, hogy soha többé nem lesz cégvezető… Nem az jutott az eszembe, hogy „eltoltam”. Hanem az a szégyenteljes, ám vitathatatlan tény, hogy bár mindezt a lelkem legmélyén mindig is tudtam, valójában vágytam arra a tökéletes kiszolgáltatottságra, amit tegnap este tálcán nyújtott nekem, és ami most annyira megaláz, megszégyenít, fáj – és felizgat.

Csak egyetlen másodperc volt, mint egy villámcsapás, úgy hasított rajtam keresztül mindez. A következő pillanatban már ott voltam, testileg-lelkileg, és választ kellett adnom egy borzalmas kérdésre.
Azt… azt szeretném, ha megdugna… – Önkéntelenül jött a magázódás. Korábban ő is tegezett, és természetesen én is. Most nem kérte ki magának.
„Bővebben egy kicsit, mit is szeretnél pontosan?”
„Kérem, kérem szépen főnök úr… dugjon… basszon meg, kérem…”
Az ujjai újra a puncimban, a puncimon, a csiklómon, majd csúsznak hátrafelé, újra behatol az egyik a fenekembe.
Nagyon kell neked egy fasz, én is úgy érzem… – vágta oda.
Hátrább csúszik, az asztal keskenyebbik végére lök, és ráhajlítja a felsőtestemet, a lábaimat széles terpeszbe rúgja. A következő pillanatban pedig… belémnyomakszik, de nem a puncimba, amelyik már csorog a nedvességtől, hanem a fenekembe, a kellőképpen benedvesített és ha nem is kellőképpen, de a feltétlenül szükséges mértékben kitágított fenekembe dugja a farkát, majd erőteljesen kefélni kezd. Könyörgök, mert fáj, amit csinál, és mert megőrülök a vágytól, de sírós szavaim semmit sem érnek. Egyre gyorsabban mozog, közben keze a mellemet markolja a ruhán keresztül. Érzem, ahogy gyűrődik az anyag, a mellem egyre jobban fáj – egyszercsak megszorítja a mellbimbóimat, felsikoltok… a következő pillanatban elélvez.

Töröld le – utasít. Majd fel kell vennem a szőnyegről a tollat, lenyalogatnom, utána pedig közli a döntését.
„Egész nap derékig feltűrt ruhában leszel, amikor az asztalodnál ülsz, dolgozol, bedugod a pinádba a tollat, de nem mozgathatod. Ha valaki kopogtat, kiveszed, lenyalogatod, beteszed a többi közé, megigazítod a ruhád, beengedet, csinálod a dolgod. Ha elment, vissza mindent. Amikor nem vagyok itt, akkor is. Nehogy kielégítsd magad, akár a tollal, akár másképp.”
Az egész nap egy őrület. Betartom az utasításait, de egyre nehezebb, szinte már attól elélvezek, amikor visszahelyezem a tollat egy-egy látogatás, megbeszélés, ügyintézés után. A munkatársaim közül hárman is rákérdeznek, minden rendben van-e, zaklatottnak tűnök. Tamás, az a kollégám, aki minden nővel testi kapcsolatra törekszik (legyen az akár csak egy simogatás, vagy akár tízfős gruppenszexbe torkolló orgia), ugyanezt a kérdést úgy teszi fel, hogy közben a derekamra szorítja a kezét, amikor pedig megfordulok, hogy elépjek tőle, belemarkol a fenekembe. Tangabugyit hordasz? – kérdezi pofátlanul, mire elküldöm a fenébe. De jogos a kérdés: a vékony anyagon keresztül nem érzi a bugyi vonalát…