Vladimir Nabokov: Lolita

Lolita. Az irodalmi allúziók páratlan gyűjteménye, stílusbeli gazdagság, nyelvi bravúrok a regény minden egyes oldalán nagy mesterségbeli tudással kiegyensúlyozva, formába öntve – bár itt felmerül a kérdés az első olvasat után: valóság vagy absztrakció, tudatos mondatszerkesztés vagy ad absurdum spontaneitás? Melyikkel van dolgunk? A válasz nem egyszerű, mégis kézenfekvő: külön egyikkel sem, hanem mindezek jól szerkesztett, kordában tartott szimbiózisával találkozunk. Mert a történet valóságos, bár néhol (többek között váratlan megoldásaival) képtelen – a regénynek határozott struktúrája van, ám mégis talányos, rébuszokkal teli ez a rendszer: a fejezetek, az események látszólag vertikálisak. Azok közé az alkotások, opusok közé tartozik, amelyeket szóról szóra, gondolatról gondolatra lépve, apránként kell, s lehet ízlelgetni, amelyeknek nyelvi, stílusbeli és esztétikai zamata mélyen és penetránsan ívódik a befogadó virtuális ínyébe, érzékeibe. Csak egy példával élve: amikor a feleségével, Lolita anyjával töltött kényszerű együttlétéről ír, nagyon képszerűen – amelyben benne van egyfajta rejtett szembeállítás és nem kívánt “párhuzam” – így fogalmaz: “Keresztülűzettem egy sötét erdő pusztuló aljnövényzetén.” Vissza lehet-e adni ennél érzékletesebben – bár ez csak fordítás, de jó fordítás – azt az érzést, amit ekkor Humbert, a szinte már rosszindulatú és gonosz, aljasul számító férj kortárs, és egyébként korához képest igen csinos feleségéről, a vele töltött éjszakáról, a tulajdonképpeni kötelező és számára rutinszerű, örömtelen házaséletről ír? Aligha. Mert ebben a mondatban minden benne van. Sűrű. Ott van a feleség fúria-öle, sötét és akaratos jelenvalósága, elhasználtsága, jogos, házastársi követelődzése, – ami nyilvánvalóan ebben a vonatkozásban nem verbális –és ott van hősünk (vagy antihősünk?) hányattatása infernális-mitikusan beleöntve ebbe a mondatba. Ilyen ez a regény, sűrű és súlyos. Egy ilyen könyv nem lehet könnyű olvasmány.
A szerző a saját könyvéről írott utószavában Ihlet és Szerkesztés kölcsönhatásáról ír, olyanfajta író, aki az alkotást egy percre se metéli meg mesterkélt, kiagyalt kritikusi kérdésekre kész választ kínáló allűrökkel. Nem is ösztönös ebben az értelemben, hiszen a regény minden egyes lapjáról világít a mesterségbeli tudás, az úgynevezett tudatos vonalvezetés, ha használhatjuk ezt a talán nem teljesen ideillő terminust. A Lolita már jóval tényleges megszületése előtt, igaz csak kezdetleges formájában, létezett Nabokov zsigereiben. Első, még novella terjedelmű változatát csapnivalónak ítélve, egy baráti körben tartott felolvasása után megsemmisítette. 1940-et írtak akkor. Az első próbálkozás még oroszul, míg a második, a teljes változatot hozó próbálkozás angolul íródott. Bilingvis író? Ha úgy vesszük nem, mert “trilingvis”, hiszen franciául is ír: bár az előkelőbb francia mégiscsak “harmadrangú” marad az író számára, főleg, ha a Lolitát és későbbi műveit tekintjük. Márai szerint az írónak egyetlen hazája az anyanyelve. Ő is több nyelvet bírt, akár Nabokov, de csak az anyanyelvén írt, magyarul. A cseh Kundera ma már franciául alkot, a magyar Faludy angolul írta önéletrajzi regényét, Nabokov tehát nincs egyedül a világirodalomban, nem egyedi jelenség. (Ott van még Conrad, vagy Beckett… ha folytatni akarnánk a példálózást.) Márai éveket, sőt, az angolt tekintve, évtizedeket élt anyanyelvi környezetben, akárcsak a többi említett író, de soha nem cserélte fel “elsőrangú” nyelvét, – hogy az eredeti párhuzammal éljek – az anyanyelvét egy “másodrangú” angolra, németre vagy franciára, míg a többiek egy idő eltelte után átváltottak. (Ennek az a fő oka, hogy Márai egész írói működése során elsősorban a magyar olvasóközönségnek írt.) Ez talán természetes jelenség, kényszer. Ahogy ezt Nabokov megfogalmazza, bizonyos mértékben minden nyelvet váltó vagy váltogató bilingvis íróra igaz lehet – itt csak a születésüknél fogva is kétnyelvűek képezhetnek némi kivételt. “Személyes tragédiám, ami nem tartozik – és ne is tartozzék – senkire, az, hogy természetes közegemet, gáttalan, gazdag és végtelenül hajlékony orosz nyelvemet föl kellett cserélnem egy másodrangú angolra, és megfosztattam mindazon segédeszközöktől, – a torzító tükörtől, a fekete bársony háttérfüggönytől, a hallgatólagos gondolattársításoktól és hagyományoktól – melyeket a bennszülött illuzionista, frakkszárnyát fölkötve, oly varázsosan tud fölhasználni, hogy a maga módján haladja meg az örökséget.”
Nabokov jellegzetes belterjessége abban rejlik, hogy önmaga fordítja műveit oroszra, így például felvetődik az eredetiség problémája, ugyanis a fordítások második változatok is egyben. A Lolita esetében mégis az angol nyelvű változatot kell hitelesnek és eredetinek tekintenünk, – bár az orosz “változat” csak részleteiben tér el, lényegét tekintve nem – nem azért, mert jobbnak ítélhetnénk, – hiszen, ha nem tudunk oroszul, nem is ismerhetjük az orosz változatot – hanem mert az angol nyelvű, elsőnek elkészült változat vonult be az irodalmi köztudatba, a fordítások is ez alapján készülnek. És nemcsak a nyelvvel, de szintúgy a környezettel is meg kellett vívnia a maga, egyszemélyes küzdelmeit a szerzőnek. Ekkor már nem volt éppen fiatal, 50 körül járt. Tíz évébe telt, amíg felfedezte a maga számára Amerikát. Végül is ez tette lehetővé, hogy olyan szcenériát hozzon létre a regényben, mely valóságszerűen és hihetően tárja elénk a helyi világ legapróbb részleteit is – Humbert ódivatú európaisága, egész személyiségének gáláns feszélyezettsége ellenére is ízig-vérig amerikainak érezzük a “valóságot”, a környezetet, vagyis tulajdonképpen az egész regényt. És ezen nem változtatnak a helyenként odaszúrt francia mondatok se. Hősünk nem amerikai, nem is válik azzá, de a “valóság”, a környezet – mind a tárgyi, mind a természeti, mind az emberi – nagyon is amerikai.
A mű megjárta a maga Kálváriáját, minthogy már a legelején kitétetett bárgyú és korlátolt félreértések, vagy inkább abszolút félreolvasások és meg nem értések szerencsétlen sorozatának. A pornográf jelzőt az első körben ráragasztották a kiadók lektorai, majd később a kritikusok is. Elég volt a téma – szimplán értelmezve: egy “pedofil” vallomása, illetve egy “vérfertőző” kapcsolat története. (Az egyik lektor rábeszélő, sugalló impulzusa alapján akár pederasztát is írhattam volna.) Az első “hivatásos” olvasók, vagyis a különböző kiadók lektorai, a legkülönfélébb álindokokkal utasították vissza a mű kinyomtatását: “a vén Európa megrontja az ifjú Amerikát”, és ugyanez vissza, – hasonló nonszenszek – de a többség végig sem olvasta. Valami olyasmit kerestek a könyvben, amit akár pornográf vagy botrányos, nem szokványos elemnek is nevezhetnénk, ami szerintük eladhatóvá tette volna a könyvet, de mivel ezt nem a hagyományos, redukált, rövid “realista” fogalmazás és tálalás formájában vélték felfedezni, észre se vehették a regény stílusbeli tökéletességét és nagyságát. A Lolita valóban nem felel meg a középszerű sikerregények színvonalának, merthogy össze sem hasonlítható velük, magasan fölöttük áll. A Lolita nem hordoz szigorú, eszmei-esztétikai értelemben vett “tanulságot”, nem is célja ez. Az író erről így vall: “Számomra egy regény csak annyiban létezik, amennyiben – hogy nevén nevezzem – esztétikai gyönyörűséget nyújt számomra, vagyis olyan létérzetet, mely valahogy, valahol kapcsolatban áll más létállapotokkal, melyekben a művészet (kíváncsiság, gyöngédség, kedvesség, mámor) a norma.” Az “eszmék irodalmának” féltve őrzött darabjai giccsként öröklődnek az utókorra, ezt a giccset néhol klasszikusoknak nevezik. Olyan ez, mint a boldogság fogalma az egyszerű ember számára, mert az egyszerű, hétköznapi ember, a kispolgár “boldog” biztonságérzetre és állandó, kiszámítható ismétlődésekre vágyik: ezt jelenti a boldogság a hétköznapokban, a hétköznapi ember számára, a művészet, az esztétika világának sáncain kívül. A “tanulság” pedig gipszként merevedett meg, és ezen mit sem változtatnak az új nézőpontok, az új magyarázatok – vagy az új ötletek. Mindegy. Nabokov giccs-példái nem kisebb írók a világirodalomból, – akiknek nagysága persze mindamellett vitathatatlan, a szerző sem vitatja, hiszen itt másról van szó – mint: Balzac, Gorkij, Mann. Mindegyik nagy írónak megvan a maga személyes kontaktusa elődeivel. Hemingway például, a rá jellemző nagyképűséggel vagy csak nevezzük stílusosan “tökösségnek” – ringbe lép a hagyománnyal, vagyis elődeivel, ahol is Turgenyevet simán, egy menetben kiüti: a többiekkel óvatosabb. A Lolitának még az Amerika-ellenesség vádjával is szembesülnie kellett. A nyárspolgári miliő szívderítő közönségessége ugyanúgy hat európai környezetben is, az amerikai motelek lényegüket és funkciójukat tekintve nem sokban különböznek a svájci hotelektől és angol fogadóktól, különösen, ha az író szándékát tekintjük – Európa éppoly fantasztikus és személyes, mint Amerika: így tud az író egyszersmind amerikaivá válni, hogy közben európaiságát is megőrzi csakúgy, mint főhőse. A kettő tehát nem zárja ki egymást. Milyen a viszonya a szerzőnek művéhez? Intim és bensőséges, vagyis teljesen személyes. A megjelent könyv nemcsak egyfajta önigazolás lehet, de olyasvalami is egyben, melynek ösztönszerűen kiválasztott, vagy inkább legemlékezetesebb részei állandó szellemi bizonyosságot, és alkattól függően, elégült, könnyű nosztalgiát idézhetnek elő – a szindbádi nosztalgia minden író lelkében ott él valamilyen alakban, ez az, ami a bensőségesség legszemélyesebb és legmélyebb láthatatlan köreit vonja mű és szerzője köré. Egy műalkotás addig él, addig hat és addig eleven, amíg párbeszédben áll a mindenkori jelennel. Ha már a szerző életében elvész a kapocs író és műve között, ha a mű útmutató sarkcsillagként, viszonyítási pontként nem fénylett soha az alkotások egyszemélyes palettáján, nem járta saját útját a művek öntörvényű planetáriumában, ha nem marad aktív szerzője retrospektív emlékezetében, akkor életképtelen és olvasatlan marad. A Lolitát még ma is olvassák, újabb és újabb kiadásokat él meg. Nabokov viszonya az angol nyelvhez leginkább egy szerelmi kapcsolathoz hasonlítható, lehet ugyan tökéletes a stílus, elemi a forma és a kifejezés ereje, de valahol mégis gügyög és dadog. Ezt csak a szerző érezheti, az olvasó a fordításokban természetszerűleg egyáltalán nem, de még az angol eredetiben sem. Az eredmény, a kész mű tehát semmit sem árul el erről, hacsak nem olvastuk Nabokov oroszul írott érettebb műveinek egyikét, persze oroszul. Idegen nyelven írni nemcsak kihívás, de egyben lemondás is. Lemondás mindarról, amit az anyanyelv nyújthat a bennszülött író számára. Lehet egy idegen nyelvet íróként is “tökéletesen” és bravúrosan használni, de az árnyalatok olyan természetes és ösztönös szélességével, a nyelvi spektrum olyan sokszínűségével, mint az anyanyelvet, nem. A fordításról: az Anyegin fordítása közben ezt írja Nabokov: “Poétafő hull a kosárba, ez a fordítás, semmi más, majomrikács, kanárilárma, hullagyalázás, nem vitás.”
Mint említettem, Nabokov könyve végigjárta a félreértések stációit, csakúgy, mint a 20. század több más regénye, például Lawrence Lady Chatterley-je vagy Joyce Ulysses-e. Ennek ellenére, rövidesen megjelenése után, 1962-ben filmre adaptálták. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy a könyv valószínűleg elsikkadt volna, – a kiadói huzavonák és a balszerencsés tálalás miatt: a könyv másodvonalbeli, nyíltan pornográf opusok társaságában jelent meg a hírhedt Olympia Pressnél – ha váratlanul Graham Greene a Times-nak adott interjújában az év legjobb könyvének nem nevezi. A könyv így rögtön a figyelem középpontjába került. Ha az író életét tesszük vizsgálódás tárgyává, akkor észrevehetjük, hogy származása és életútja több európai nyelvvel, a nagy nemzetek irodalmával való megismerkedést és az ebben való jártasságot juttatja osztályrészéül – ezt ma már szinte csak irigykedve szemlélheti a magamfajta, egy-két idegen nyelvet beszélő 21. századi autodidakta irodalmár, kontárkodó esszéista. Márai, a polgár, kortársa és sok szempontból “sorstársa” Nabokovnak, ugyanúgy bírta a három nagy európai kultúrnyelvet: az angolt, a németet és a franciát. Ez a nemzedék gyerekkorától kezdve tanulta és rendszerint jól beszélte ezeket a nyelveket, különösen, ha középosztálybeli és/vagy értelmiségi szülőktől származott. (Ezen nyelveken kívül persze jelentősek még az európai irodalomban: a latin, az olasz, a spanyol, az orosz, a cseh és a lengyel. A skandináv nyelvek vagy a magyar – bármily nagyszerű műveknek is adták a nyelvét – nem tartoznak a világirodalom fővonalába, s nemcsak mint nyelvek, de mint irodalmak sem – egy Ibsen, egy Strindberg, egy Kierkegaard vagy egy Grundtvig sem változtat ezen.) Persze ezen abszolúte lehet vitatkozni, hiszen ez a vélemény csakis a világirodalom – ami sok esetben még ma is az európai és az észak-amerikai irodalmat jelenti, esetleg kiegészítve Latin-Amerika kétségkívül világirodalmi rangú íróival, költőivel: Borges, Márquez, Neruda, Vargas Llosa, Cortazár stb. – klasszikus, Európa-központú szemlélete alapján áll, és ennek a vonala mentén kívánja meghúzni az úgynevezett fővonalat, vagyis meghatározni a főforrást, ahonnan Nabokov allúziói is vétetnek, ahonnan az irodalmi élmény-anyag táplálkozik. Nabokov írói pályájának végső állomása tehát Amerika, – ha eltekintünk attól, hogy öregkorában visszatér Európába – itt döntötte el, hogy angol nyelvű amerikai íróvá válik. Egész életében anyagi nehézségekkel küszködött egészen addig, amíg a Lolita bestseller-sikere e vonatkozásban meghozta neki a teljes függetlenséget. Ettől kezdve az írásnak élt. Egyik kritikusa megalkotja az úgynevezett “Nabokov-paradigma” fogalmát, az országokon és nyelveken átívelő életpálya és életmű, a többnyelvűség irodalmi értelemben vett fogalmát. Nabokov esetében ezt tovább bonyolítja és színezi az író páratlan fordítói munkássága – amelyre itt külön nem térek ki. Arra is felfigyelhetünk, hogy az író több hőse is hordoz úgynevezetett Nabokov-paradigma-elemeket, gondoljunk csak mindjárt Humbert Humbert-re. Francia entellektüel, nyelvileg és szellemileg idegen ebben a számára érezhetően “másodrangú” közegben. Idegensége, gyanús idegen volta nemcsak messze hangzóan mesterkélt angolsága miatt nyilvánvaló, de archaikus-szellemi felsőbbrendűsége miatt is, ami viselkedéséből, beszédmodorából, széles, egyáltalán nem felületes műveltségéből, egész lényének kisugárzásából érezhető. Az európai alaposság és lassúság szemben az Újvilág félművelt, romlott és felszínes sznobizmusával. Humbert és Quilty. Ha irodalmi toposzokban gondolkodnánk, akár ezt a szembeállítást is használhatnánk. Bár igaz, ez nem helytálló, hiszen Quilty ugyan romlott és sznob, de mindenképpen egyenrangú versenytárs és partner szellemi értelemben is. Humbert és Charlotte – Humbert és Lolita. Nabokov irtózik minden erkölcsi állásfoglalástól, de ha szigorúan a könyvet tekintjük, szembeötlik az ellentmondás. Az önnön szenvedélyétől szenvedő és kínzó kétségek között vergődő Humbertet szinte kiszolgálják a véletlenek, e véletlenek nélkül el sem jutott volna Lolita elcsábításáig – hiszen, ha a cselekményt nézzük, nem is Humbert, hanem Lolita teszi meg az első lépést a “vérfertőző” kapcsolatban. Nem Humbert csábítja el Lolitát, hanem fordítva. Charlotte halálos balesete is merő véletlen, ezáltal nem csupán az út vált szabaddá, de egyben Humbert megszabadult az egyetlen komoly gátló tényezőtől is, aki életben maradása esetén minden esélyt tönkretett volna, főleg azután, hogy hősünk naplója a kezébe került. Ez az eset szinte mesébe illő fordulat. Humbert egy hajszálra szerelme teljes kollapszusától, kezében két pohár jeges whiskyvel, előrevetődő, elkerülhetetlen szerencsétlenségének adjutánsai: és akkor megszólal a telefon, a megváltás csilingelése a dermedt reménytelenségben. Nem érti, sokáig mi sem, olvasók, hogy mi történt. Gyám lesz, jogilag senki sem bolygatja az ügyet, újdonsült apa és leánya keresztül-kasul utazgat a hatalmas Államokon. Senki sem akadékoskodik. Hol vannak a nagyszülők, a rokonok – itt-ott elvétve hallunk róluk, de akkor is inkább csak mintegy Humbert aggódó és bűnterhes idegeinek rezdüléseként. Fairy-tale.
Ki a nagy ellenfél? Ki a láthatatlan Fantom, aki mindent tud (s egyáltalán tud) kapcsolatukról, aki végigköveti őket a fél országon? “Quilty, Clare. Amerikai drámaíró. Született: 1911, Ocean City, New Jersey.” Az adatok már a memoár elején rendelkezésünkre állnak, de elvarázsolt főhősünk, Humbert Humbert sokáig mit sem sejt – egészen addig, amíg Lolita nem közli vele a regény végén, áldott állapotban fel nem fedi a csábító személyét. Azazhogy sejt valamit, de nincs tudatában sejtelme tárgyának, ettől válik oly ijesztővé ez az árny, Quilty árnya, mely ráborul hősünkre és elkíséri a történet elejétől a végéig, a paradox és groteszk kivégzésig. Ennek az árnynak, fantomnak mély gyökerei vannak Humbert lelkében, alakja részben svájci nagybátyjának alakjával, de leginkább saját alakjával mosódik össze – mint annak ellenpárja. Az 1997-es filmváltozatban a verandán üldögélő, a háttérből megszólaló Quilty alakja sokkal plasztikusabb, mint a könyvben. Pont időben, az ördögi kérdőre vonás hátborzongató talányosságával, a csábítás éjszakáján jelenik meg ott és akkor, ahol leginkább számíthatnánk, de mégsem számítunk rá. A filmben ezután – ha még eddig nem sejtettük – tudjuk, hogy ki lehet az Üldöző, a Gonosz, a könyvben ezzel szemben nem. Az üldöző jelenlétének visszavonhatatlansága a könyvben kevésbé nyilvánvaló, mint a filmben, még ha a könyvben, olvasás közben állandóbbnak érezzük, és nem feledkezünk meg róla egy percre sem. Különösen onnantól kezdve, ahogyan a medencében elképzeljük amúgy is megrontott, és talán már velejéig romlott és menthetetlen Lolitánk romlottságának nyáladzó és visszataszító ráduplázójaként. A filmben az a jelenet, amikor Lolita pirosra festett körmökkel ékesített piszkos lábakkal, egy szál, félig kigombolt – vagy kitépett – ingben, ajkai körül ízléstelenül elkent – vagy elnyalt – rúzsfoltokkal, maga elé bámulva, kezét tördelve ül az ágyon egy út menti motel szobájában, miközben megcsalt, felszarvazott, egyik kezében egy csomag banánt tartó Humbertunk belép. Egyértelművé teszi a szituációt, amit ugye nem kell, de nem is lehet kimagyarázni: ördögűzésként, az akkor még ismeretlen, de jelenlévő és kísértő csábító szellemének mintegy időleges elűzéseként, és hősünk tébolyult féltékenységének, frusztrált bénultságának feloldásaként vad szerelmi aktusra kerül sor.
A könyv persze ennél sokkal finomabb és árnyaltabb, nemcsak nyelvét, szerkezetét tekintve, de tematikailag is. Végső soron a regényben két romlott figura van: Lolita és Quilty. Humbert nem romlott, csak van egy szokatlan – a kispolgár és a nyárspolgár szemében elítélendő – nem mindennapi szenvedélye: a “nimfácskákat” szereti, a serdülőkorukba alighogy belépett, bimbódzó süldőlánykákat. S ne feledjük: Lolita már rég nem nimfácska többé, amikor Humbert végre, évek múlva rátalál terhesen, megtörten és kihasználtan. Mégis szereti, talán jobban, mint valaha: “… néztem, néztem, s olyan világosan tudtam, mint ahogyan tudom, meg fogok halni: jobban szerettem, mint bármit, amit valaha is láttam vagy elképzeltem a földön, vagy reméltem a földön túl.” Humbert nemcsak emberileg és erkölcsileg igazolódik, de szerelme állhatatosságával, tisztaságával, idealisztikus fatalizmusával – mely nemcsak Lolita iránt érzett szerelmének sajátja, de egész lényének is – csodálatot kelt az olvasóban. Humbert valóban nagyszerű, nem átlagos kaliberű figura, ezt mindvégig érezzük. A szerelem tehát, amit Humbert a Quilty által letiport, elhagyott és becsapott Lolita iránt érez, nem bűnös vágy többé, hanem igaz, valódi szerelem. Beszélhetünk-e szublimációról? Humbert szereti őt, a jelenlétére vágyik, de nem kívánja birtokolni többé, mint azelőtt – már nem is tudná. Önzetlenül átnyújtja utolsó pénzét és elindul leszámolni Quilty-vel, tudja, hogy szerelmét többé nem láthatja. A Quilty-vel való találkozás, a kivégzés előtti párbeszéd burleszkbe illően valószínűtlen és szürrealitásában is túlontúl elnagyolt, arányvesztett. De talán éppen ezért oly jellemző is egyben, Quilty félig öntudatos-öntudatlan színjátéka, sznob és dekadens haláltánca, egész jelmeze és mozgása összekeverni látszik a szerepeket, mintha a hóhér menekülne a kivégzett szelleme elől – merthogy mindketten halálra vannak ítélve, csak az az alapvető különbség, hogy Humbert felkészült mindkettőre, míg Quilty még a sajátjára sem. Amikor golyókkal a testében fel-alá rohangál a házban, az olyan, mintha nem is gyilkosságot, hanem egy gyilkosság nevetséges megjátszását, paródiáját látnánk. Ez azon jelenetek közé tartozik, amelyek nagyon jól sikerültek a ’97-es filmben, s ez az egy talán impresszívebb is így audiovizuálisan, mintha olvasnánk.
A film egy lineáris történetté változtatja a regényt, az irodalmi allúziók is teljesen elvesznek, dramaturgiai okok miatt sok minden kimarad a filmből, ami a regényből nem hiányozhatna ahhoz, hogy kerek egészet kapjunk – ettől persze a film még lehet kerek egész a maga nyelvén, a maga eszközeivel. A ’97-es filmváltozat, nem is kérdés, sokkal jobb, mint a ’62-ben készült első változat. Jó dramaturgiai megoldás a kezdés és a befejezés keretszerűsége is – a jelenet, amikor a végletekig rezignált Humbert az országúton szlalomozik, majd kisvártatva rendőrkonvojt húz maga után, mígnem végül belibben a mit sem értő, foltos, békésen legelésző tehenek közé, és továbbgurul a domboldalon, lassan, a mindenről lemondottak végső méltóságával.
A film ugyan semmi esetre sem pótolhatja az olvasmányélményt, de ennek ellenére elmondhatjuk, hogy az 1997-ben készült filmváltozat melyben Dominique Swain játssza Lolitát, méltó párja a regénynek a maga sajátos eszközeivel. Még egy film készült az 1962-es Lolita. A regényt pedig érdemes újraolvasni.
[Lolita]