Mondjuk ki

Szerintem vannak dolgok, amiket jó, ha kimondunk. Nem önterápiás céllal, hanem hogy valaki végre kimondja ezeket. Az igazságvizsgáló műsoron gondolkoztam, amit eddig kétszer sikerült látnom. Az egyikben nőket állítottak máglyára és a szexuális életük miatt ítélték el őket. Az e heti részben, de úgy hallottam, nem ő volt az első, egy pasi vallotta be egy ország előtt, hogy buzi. Ó, te jó ég… Nem tudom, mitől szórakoztató az, ha egy ötvenes nő össze-vissza kefélteti magát és kapcsolatokról beszél, amikor nős férfiak játékszereként él, és olyannyira nem szereti magát, hogy még soha életében nem maszturbált -az igazságvizsgáló szerint. A lányt pedig megvetjük, mert már kikötözték szex közben? -ne már… Ez több, mint felháborító, és ha engem még nem kötöztek volna ki, akkor is sértene a közeg, ami botrányhősnőt csinál egy kis kötözésből. De a buzi-önvallomás mindennek a teteje. Hogy 20 kérdés jár és tapogatózik körbe-körbe a melegség szentséges fogalma körül, ez nem hogy unalmas, de egyenesen idegesítő…

A műsornak viccesnek kéne lennie, olyan dolgokról szólnia, amiket mind megcsinálunk, de nem beszélünk róla. Pedig ezek életszerű dolgok, mindnyájunk fejében megfogalmazódnak és olykor végre is hajtódnak és épp ezért tölt el jó érzéssel másoktól hallani. Például hogy a csillapíthatatlan hiányérzetünk miatt megisszuk az ex-kedves samponját, hátha immunissá válunk tőle – ahogy azt a gimis évek kedvenc filmjében láttuk.

Szóval ezeknek az önvallomásoknak nem kellene, hogy ekkora súlyuk legyen. Mert ez mind emberi dolog. Én például ma reggel olyan ocsmány pornót szedtem le, hogy végre sok-sok-sok nap után legyen egy orgazmusom, hogy utána az első dolgom volt törölni, mert tudtam, hogyha újra látnom kell, akkor elhányom magam. De mégis elélveztem. Vannak dolgok, amiket nem lehet kikerülni, ha tovább akarunk lépni.